Ez a túra is úgy kezdődött, mint a többi: Elhatároztuk. Láttunk egy fotót, mely valahol a Rám-szakadéknál készült. A fotó középpontjában egy nagyobb méretű szikladarab, ami egy arcot formál. Mondhatnánk photoshop, de akitől származik, arról nem tudom elképzelni, hogy ilyesmivel bíbelődjön, annál elfoglaltabb. No de, hogy utánajárjunk a dolgoknak Zahírral elhatároztuk, elmegyünk  a Pilisbe, megkeressük és ha nem találjuk vagy megtaláljuk, de nincs arc, jaj a fotó tulajdonosának. Egyikünk sem járt még a Rám-szakadék környékén így el kezdtünk infókat gyűjteni, hova is megyünk. Blogok, youtube, könyvek, dalai láma és egyre erősödött bennünk a vágy: ide menni kell, ha esik, ha fúj, ha van kőarc, ha nincs. A „Túratárs.com”-on azért meghirdettük a túrát, hátha valaki kedvet kap. Egyetlen jelentkezőnk: Liliom.

2010. szeptember 26. Ezt a napot jelöltük meg. Ez egy vasárnap. Szombaton süt a nap, jó idő van, kedvez a kirándulásnak. A meteorológia azonban már jelzi, hogy vasárnap ne akarjunk kirándulni, nem lesz alkalmas az idő. Reggel 6 óra, hallom ahogy a fejem felett az ablakon kopog szép csendesen, egyenletesen az eső. Bevillan: „ha esik, ha fúj”… Telefon Zahírnak: „Na, mi legyen?”  A válasz nem is volt kérdéses. Ugyan arra gondolt ő is, mint én: indulunk… Ki az ágyból… zuhany… 7-kor már úton voltunk Dömös felé. Hatvannál jártunk, mikor Liliom megcsörgetett, hogy „itt zuhog az eső”. Nevetve mondtam: „Itt is, de mi már Hatvannál járunk”… Liliomnak sem kellett kétszer mondani, kapta magát, 10-kor ott volt Dömösön a parkolóban. Az eső szakad, és három lökött 40-es érett nő készül meghódítani a Pilist. Utolsó simítások a védelmünk érdekében és irány a Rám-szakadék. Liliom már útközben megemlíti, mert ő ismeri a terepet: „nem biztos, hogy ez az idő alkalmas a Rám-szakadék felfedezésére…”, de Zahírral az ismeretlen utáni vágy leküzdésével birtokunkban, tudomást sem veszünk a megjegyzésről. Liliom pedig ránk bízva magát jön tovább rendületlenül. Elérkeztünk a Rám-szakadék bejáratához, még mindig szakad az eső, átkelünk a patakon és mielőtt elindulnánk még egy utolsó erőgyűjtés a felfelé előtt. A hangulatunk remek, de már Zahír is és én is kezdtünk elbizonytalanodni. Liliom kihasználva tétova létünket, csak úgy az orra alatt megjegyzi: „Tisztelni kell a szakadékot… Ez az idő nem alkalmas…” és vár. Nem mond ő többet, á nem, elülteti a bogarat…, de ettől mi még mentünk volna. Csak hogy, akkor megszólaltak a kövek a fejünk felett. Azt hittem vonat kattog..., na de hol járna erre vonat? Én még ilyet nem hallottam, DOBOGtak a KÖvek. Mintha elindultak volna lefele a hegyről… Félelmetesen gyönyörű érzés volt. Az eső iszonyatosan esett, a patakok pillanatok alatt szinte folyókká duzzadtak és az az erő, amivel alázúgott, megdobogtatta a köveket. Én nem tudom ez csendes napsütéses időben hallatszik –e, de értem miért hívják a helyet Dobogókőnek,  hogy miért ez a föld szívcsakrája. Itt dobog a föld szíve? Mondanom sem kell, hallgattunk a  dobogó kövek szavára és útirányt változtattunk. A pataknál, ahol átkeltünk, visszafele már csak pár percen múlt, h újból át tudjunk menni, annyira felduzzadt és sodort magával a víz minden lehetséges szilárd „talajt”.

Elindultunk hát a piros turista jelzésen a Szőke forrás völgyében. Komolyan mondom, az angyalok kísértek bennünket. Vigaszként, amiért nem mutathatták meg a Rám-szakadékot, hogy nem kereshettük meg a kőarcot, helyette elvittek egy meseszép útra. Az eső csendesen esik, az erdő megtelik színnel. Élénken ragyogva köszöntenek a fák, a levelek, a gombák, a forrás dervistáncot jár, úgy érezzük csak nekünk. Lassú táncba kezd a természet és mi révülten, szellő szárnyon jutunk a végtelen idő mögötti létbe. Az út egy része a forrás felett vitt bennünket, magasból, mint egy madár láthattuk a hömpölygő vizet. Hallottuk zenéjét, ami csak a miénk volt és éreztük, hogy mily nagy erő lakozik a természetben. Kalandosabbnál kalandosabb akadályokat gördítettek elénk. Esőben egyszerűbb akadályok is „nehezebbé” válnak, de ez kellett nekünk. Magam részéről erre vágytam. Szeretem a nem hétköznapi dolgokat, mindig valami mást csinálni, mint mások. Illetve mindig valamit másként megközelíteni, mint azt általában szokták. De nem csak én, Zahír is és Liliom is ugyanilyen „nem normális”. Liliomot itt ismertük meg a Túratárson, nem tudtuk ki ő, honnan jön és mit akar, de köztünk volt a helye. Jaj, tényleg olyan jó kis „csapat” voltunk. Az eső pedig esik és esik és lágyan simogatja arcunk. Imádom az esőt. Mindig is imádtam, mikor jókedvében esik. Aztán úgy gondolta kicsit mókázik velünk és ha már kaland, akkor rázendít és kiadja magából minden gondolatát. Ömlött! Szó szerint ömlött az égből. Ránk szakadt az ég. Egyszerűen az avarba gyökerezett a lábunk a látványtól. Bárcsak találnék sok költői dolgot, amivel kifejezhetném a látvány szépségét. Három óra gyaloglás után visszafordultunk. A fákat körbeölelve csúszott a földig a víz. A források, ahol jártunk még jobban felduzzadtak, olyan helyen is „vízesések” keletkeztek, ahol jövetbe semmi nem jelezte, hogy itt akár víz is folyhat. Néhol a talaj is megindult alattunk (persze nem földindulás volt, naná)…Vigyorogtunk és élveztük, hogy a felduzzadt patakokon az átkelés egyre kacifántosabb. Már nem tudtunk vízbe merülés nélkül átjutni egyik partról a másikra. Zahírnak könnyű volt gumicsizmában, neki csak a stabil talajt kellett kitapintani. Ezért őt küldtük előre és mikor jelezte, hogy ide….és ide… és ide…., akkor utána lépkedtünk. A bakancsom dicséretére váljék és az esőruhámnak is, semmim nem ázott át. Szóval azért így túrázni, hogy a védőfelszerelés tökéletes…, no így kellemes…

Azt mondom én kedves túratársak, nem tudom ki próbálta már és ki nem, de szakadó esőben valami pazar érzés útnak indulni. Annyira boldog vagyok. Ez a hely tényleg a föld szívcsakrája lehet, ahol angyalok vigyázzák lépteinket.