3 nap a KÉKen pálinkával 2010.02.27-28.

2. nap Táv: 17 km Szint: 545m Újhuta - Makkoshotyka – Bányi-nyereg
3. nap Táv: 15 km Szint: 530m Újhuta – István-kúti erdészház - Regéc

Ha Remeron túrát szervez, az már eleve gyanús, de ha a túra nevében még a „pálinka” kifejezés is szerepel, akkor tudhatod, itt az idő, hogy felkösd a nadrágszíjat, és elkezdj gyakorolni egy igazán ütős magánszámot az esti bash-hoz, magadhoz vedd az összes esővédő felszerelésedet, bőven pakolj a táskádba fejfájás- és röhögőgörcs-csillapítókat, és felejts el mindent, amit eddig a civilizált túrázásról gondoltál. Ugyanis biztos lehetsz benne, hogy árkon-bokron-patakon át, évszaktól függően sárban vagy hóban, esetleg mindkettőben fogsz csúszkálni hosszú-hosszú kilométereken keresztül a sötét erdőben, némi szeszes kábulattal a fejedben, hogy „jé, ez is én vagyok… de hogy mehettem ebbe bele?”. Ám ez a túra a legdurvább várakozásaimat is felülmúlta.

Mivel a pénteki menetelést kénytelenek voltunk kihagyni, tulajdonképpen az esti buli kellős közepébe csöppentünk bele. A heti fáradtság autópályás csúcsforgalommal súlyosbított hatása Eger körül tetőzött a fejemben, ezért csak némi pihenés után indultunk tovább Újhutára. Az eső fáradhatatlanul verte a szélvédőt, álmosítón, elkedvetlenítőn. Az egyhangú autózásba csak a kátyúk és ködfoltok vittek némi színt, amikor Tolcsvánál letértünk a 37-es útról. Innen aztán se felfestés, se normális aszfalt, de mivel Péter hóátfúvást és jégbordát emlegetett a telefonban, fel voltunk készülve a legrosszabbra is. A felső utak mellett némi hó is fehérlett, az erős plusz fokok ellenére. Óhutánál Zolinak már ismerős volt az út, innen bűbájos, alacsony kis házak között autóztunk a sötétben, egészen az Újhuta tábláig. Ott ugyanis óriási kátyúk tűntek fel, amikhez közelebb érve rájöttünk, hogy bizony ez nem aszfalt, hanem az utat teljes szélességében fedő, 10-20 centi vastag, olvadó jégpáncél. Óvatosan átkeltünk rajta, és nemsokára befutottunk Hudi-Lak udvarába, ahol már több autó is parkolt. A formás, szép állapotú házba lépve először semmit sem hallottunk a késői óra ellenére. De csak egy pillanatig csodálkozhattunk, mert a felső szinten felcsapott a Bash-t játszókra jellemző, törvénytelen nevetés. A hangzavarból kivált egy hang, ami ordítva próbálta instruálni a többit. Összenéztünk vigyorogva: ez csak mentorunk lehet.

Fent aztán láttuk, hogy ezt a társaságot nehéz lesz utolérni. Ezért úgy döntöttem, inkább rajtuk józanítok leheletnyit, és felszeltem a gyömbéres gyümölcskenyeret. Mire az elfogyott – lehetett úgy 2-3 perc is – mi is belehúztunk a folyékony tartalmak végigkóstolásába. Csimpi, szerinted olyan, hogy rossz pálinka nincs, ebben egyetértek, úgyhogy maradjunk annyiban, a fonott flaskás szilva sajnos nem érte el az eddigi bajnok Györgyi-féle barack színvonalát, az általam tálalt erdélyi törköllyel egyetemben.

Nem tudom, mióta játszhatott a társaság, de vagy a pénteki, a vége felé már igencsak vizesre hangszerelt túra fáradtsága, vagy az elfogyasztott italok hatására úgy látszott, akadozik a játék, többen is a szabályok értelmezésével voltak elfoglalva, mások az utánuk következőt keresték. Azért persze örültem, hogy nem maradtam le a főnök zulu harci tánchoz hasonlatos produkciójáról (Karesz, ugye van róla video?), valamint Zaki egészen egyéni megnyilvánulásáról: ő ugyanis a két kezével egyszerre ír tükörírással két irányba. És megfordítva, fény felé tartva láthatod, hogy a hátrafele írt szöveg is hibátlan. Lassan mindenkin elhatalmasodott a fáradtság, vagy mi, jobb időjárásban reménykedve hajtottuk álomra a fejünket.

Bár egész éjjel verte a tetőablakot, sajnos az eső reggelre sem fáradt el. A szürkeség betöltötte az ablakkeretet, a vízcseppek csak kopogtak monoton hangon, reménytelenül. Tanácstalanul néztünk egymásra, és nagy hirtelen két internetes információt is begyűjtöttünk az aznapi időjárásról: az egyik szerint egy óra körül áll el, a másik alapján este hétig számíthatunk az esőre. Halogattuk hát az indulást, reggeliztünk, kabátokat és kapucnikat nézegettünk, vajon mennyire bírják majd. Többeknek nem sikerült tökéletesen a bakancs-szárítás sem, ők kevéssé voltak motiváltak az egész napos ázásra. Végül senki sem bírta Remeron kétségbeesett tekintetét, mindannyian megszavaztuk az indulást, így 5 sofőr autóba vágta magát, és nekivágott, hogy elvigye az autókat Károlyfalváig.

Mire az egy autóval visszaértünk, már fél egy körül járt, így az éjszakai túrazárásban is biztosak lehettünk. Némi kedvünk is kerekedett, nem kis mértékben a Péter által tálalt bodzapálinkának köszönhetően, ami ha le nem is taszította, de megingatta nálam a barack-trónt. Magamban persze somolyogtam a bajszom alatt, mert a barack vége ott lapult a kulacsomban.

A kék négyzeten indultunk a szemerkélő esőben az igazi KÉK felé, először egy enyhén emelkedő úton, ami ebben a pillanatban leginkább helyes kis patakra hasonlított. Szerencsére voltak még szilárd részei, így némi ügyességgel ki lehetett kerülni a nagyobb tócsákat. Egyszer csak zöld manó közeledett felénk, túrabottal, poncsóban. Sierra volt, aki aznapra a szembejövős programot választotta. Kicsit irigyeltük, hiszen neki már csak pár kilométer volt hátra a szállásunkig. A találkozás örömére előkerültek persze a flaskák is, meg Pétertől egy gömbölyű kis Unicumos palack. Csimpi egészen meglepő módon pár üveg sört varázsolt elő hatalmas, és utólag kifogyhatatlannak bizonyuló zsebeiből. Rá is fért, valahogy ki kellett hevernie a reggeli sokkot, ami akkor érte, mikor megtalálta a fonott üveget, holtan, kiürülve, az oldalán fekve.

Feltöltődve meneteltünk tovább, így könnyen fogytak a kilométerek. A terep sem volt túlságosan nehéz, innen már egyfolytában, lágyan, de határozottan ereszkedett lefelé. Nem is szomjaztunk meg egészen Makkoshotykáig, ahol nagy örömmel fedeztük fel a kocsmát. Nem kellett sokat tanakodni, hogy eldöntsük, itt fogjuk elfogyasztani a szendvicseinket. Néhány helyi kamasztól eltekintve nem is volt senki ezen a szürke szombaton a kocsmában, ők elképedve méregették ezeket a fura állatokat, akik képesek esőben-sárban kinn mászkálni. És mennyire örülnek, hogy betértek ide, csak mert a kocsma a PECSÉTELŐHELY. Nem beszélve arról a magas egyedről, aki az Unicumja kísérőjének rögtön 3 üveg sört rendel..

Ekkora mennyiségű folyadék elfogyasztása eltart egy ideig, ezért Csimpiék kissé lemaradva indultak utánunk. Mi az aszfaltról hamarosan sáros dűlőútra tértünk, hogy átvágjunk a falu fölött emelkedő dombon. Ezt az utat a mezőgazdák alaposan összevágták, úgyhogy a bakancsunk egyre nehezebb lett, sőt egy helyen fél méter mély, traktor vájta árkokon kellett átkelnünk a mágikus KÉK jelet követve. Hamarosan irtáshoz érkeztünk, ahol csak leszúrt gallyakra tűzött pillepalackok mutatták az irányt. Be is kapcsoltam a GPS-t, ami jó kis segítség volt a helyes útvonal megtalálásához, amikor a palackok is elfogytak. Itt tűnt fel, hogy Csimpi és Imi sehol sincsenek, felhívtuk hát őket, és megpróbálkoztunk a telefonos távvezérléssel, kevés sikerrel. Inkább meghagytuk nekik, hogy keressék meg újra a falut, és a kocsmában várjanak meg bennünket, beugrunk értük autóval. Nagy nehezen belenyugodtak, mi pedig behozandó a negyedórás ácsorgást, nekivágtunk az egyre sötétedő erdőnek.

A következő szakaszon már sokat nem láttunk a tájból, mert rendesen elkezdett sötétedni, az egyhangú gyaloglást csak néha törte meg egy-egy váratlan esemény, például amikor Remeron az egyik meredekebb emelkedőn egyszerűen lecsúszott. Egy másik helyen 7-8 méter széles, összefüggő víztükör előtt torpantunk meg. A jel jól látszott az ideiglenes tó túloldalán: bizony ezen keresztül kell menni valahogy. Néhányan kerülni próbáltak, Péter azonban úgy gondolta, megpróbálkozik az egyenes átlábalással, és tettét siker koronázta. Lendületesen futott át a megáradt patakon, és húsz centinél sehol sem süllyedt mélyebbre, így néhányan utána indultunk, és mindannyian túléltük. Szépen libasorban átkeltek aztán a többiek is, akik nem találva jobb átkelőt, visszatértek hozzánk.

Mit ne mondjak, örültünk a további úton az egy fokkal szilárdabb sárnak. Itt már gyakran nézegettem a GPS képernyőjét, mert időnként nem láttuk a jelet, és az ösvény sem volt teljesen egyértelmű. Néha szükség is volt rá, mert bizony Jani bevitte volna a csapatot a susnyásba. Persze vannak, akik ezt már megszokták, és semmi meglepőt nem találnak benne, én magam szeretem tudni, hogy hol vagyok.

Sikeresen elértük Károlyfalvánál az autókat, és fél óra múlva már a zuhany alatt álltunk, alig várva az Emese panzióban elköltendő brassói-vacsorát. Kiváló volt a húsleves, és kiváló a szederpálinka is, a brassói meg jó zsíros, ami sajnos becsapóssá tette a pálinkák hatását. Persze a nótázásnál már gyanakodnom kellett volna, de nem volt időm rá: jöttek az újabb pálinkák. Visszatérve valami vetélkedőt hirdetett Remeron, aminek a komolyságát már az első feltett kérdése is jelzi: „Melyik hegység része az Északi-középhegység?” Először persze azt gondoltuk, hogy véletlenül elszólta magát, de aztán tisztán és érthetően megismételte a kérdést, az értetlen arcokat látva. Szerintem minden csapat megválaszolta valahogy. Természetesen mi nyertünk, de mivel a nyeremény egy üveg pezsgő volt, amit azonmód el is fogyasztottunk, az este további részére kevéssé emlékszem. Egy végigénekelt LGT lemez azért rémlik még, egy székestől eldőlő, és erre még csak fel sem ébredő túratárs, egy egészen különleges, szamóca aromájú párlat Sierra flaskájából, aztán már csak a fejszaggató, búbánatos reggel.

Ilyenkor az ember első gondolatával megfogadja, hogy soha többé, aztán megpróbálja felmérni az állapotát, és csendesen reménykedni kezd, hogy a mai nap elmarad, és ha alszik még 10 percet, akkor bizonyosan vissza tudja pörgetni az idő kerekét, vagy hogy mások is hasonló állapotban vannak, és majd jó későn kelünk csak fel. Ebbe az állapotba dörgött aztán bele Jani hangja, hogy „Sofőrök, indulás!”. Be- és felvettem a be- és felvenni valókat, de ettől semmit sem csillapodott a fejemben a dübörgés, és a gyomromban a kóválygás. Megnéztem jól a reggelizőket, és megállapítottam, hogy az állapotuk meg sem közelíti az enyémet. Zolira hagytam hát a sofőrködést, és azonmód visszabújtam az ágyba, regenerálódni.

Az aznapi túra szerencsére aszfalton kezdődött, és jó darabon azon is folytatódott. Így elég volt arra koncentrálnom, hogy az egyik lába valahogyan a másik elé kerüljön, úgyhogy sikerült a járás. Az első pihenőnél, ahol bevártuk a korábban indulókat, akik kis kerülővel beszereztek még némi pecsétet, már éreztem, hogy a friss levegő jót tesz a fejemnek. Havas terepre értünk, és nemsokára újra megpihenhettünk egy nyírfás rét közepén álló barátságos, ám erősen romos gerendaház teraszán, az István-kúti erdészház szomszédságában. Az út a tó mellett felkanyarodott a dombtetőre, és 15-20 centi mély, vizes, latyakos hóban folytatódott. Szerencsére Sierrának eszébe sem jutott, hogy átengedje valakinek az úttörő szerepet, így valamelyest könnyebben lehetett haladni a nyomdokaiban.

Fennsíkon baktattunk tovább, kerítés mentén, egyre mélyebb, vizes aljú hóban, kidőlt fák alatt bujkálva, keresve az egyetlen járható ösvényt. Aztán ereszkedni kezdett végre az út, és egyre kevesebb lett a hó is. Patak mentén jártunk, amin látszott, hogy tulajdonképpen csak hóolvadék, de azért így is okozott némi nehézséget, amikor át kellett kelni rajta. Utunk legszebb része következett, a Torintás, amely zeolit ásványairól híres. Mi ilyet nem találtunk, láttunk viszont hatalmas, élénkzöld mohával benőtt köveket, száguldó vizet, és végre-valahára egy kis pislákoló napsütést is, a hétvége folyamán először. Megörült neki az egész társaság. Innen már csak egy utolsó iramodás, és egy tisztásról megpillantottuk magát a regéci várat, és egy fél óra alatt meg is érkeztünk az autókhoz. Mit ne mondjak, örömmel szabadultam meg a nyirkos zoknimtól, és húztam friss, száraz cipőt. A búcsúzástól számítva mintegy három és fél perc alatt aludtam el az autóban, és nem is ébredtem fel a célig. Kicsit kábult voltam, úgyhogy nem is emlékeztem biztosan, hogy elmondtam-e a túratársaknak, hogy

Jani, Péter, Karesz, Lajos, Attila, Enikő, Zé: klassz volt megint együtt!
Antsa, Sura, Zaki, Betti, Bob, Modi, Sierra, Carnivolo, roto és Edina: bár sokat nem tudtam meg rólatok a nagy menetelésben, örülök, hogy megismerkedtünk!
Két Imi: nem gondoltam, hogy így is lehet. De le a kalappal! Illetve: Egészségetekre!

És persze a tanulság: vagy egységesítjük a pálinka készleteinket, vagy annyi naposra tervezzük a következő KÉKet, ahány féle pálinka van. Mert soha többé nem keverem.

Címkék: Zemplén Kéktúra