Schneeberg

Na de kezdjük az elején! Úgy egy hónapja Péter a profil, az első blog, és a Tátra képeim alapján megkeresett egy ajánlattal: másszunk hegyet. Tátra, Alpok, ilyesmik. Hűűha. Okés. Én éppen csak kóstolgatom a hegyeket, de ő már rég nagykanállal falja őket. Találkozzunk, kicsit objektívebben fel tudjuk mérni, hogy mire vagyok elegendő. Na szóval bemelegítésnek Ironman és Bridget Jones  együtt megy Schneeberget mászni április végén a hosszú hétvégén. Addig is minden szabad hétvégén rákészülés: itthon 1 napos túrákkal (táv 20 km felett). A túra előtti hét kemény volt, fogfájás, amiatt egy hét bébiételen (ezt Péternek nem is mondtam). Persze nem ezen múlt, hogy Dors bizony még mindig lekvár, félt is attól, hogy hogy szerepel majd. Az időjárás előrejelzés egy darabig nem kecsegtetett, aztán egy héttel az indulás előtt már csak napsütést, 25 fokot, láttunk.

Aztán eljött a Nagy Nap. Szombaton rápihenés, majd vasárnap kelés 4:30-kor , találkozó a Nyugati óránál, indulás 5-kor hajnalban, amikor az emberek buliból szállingóznak hazafelé. Rapid coffeebreak az autópályán a határnál, a következő megálló már Losenheim Puchberg felől. A tekintélyt parancsoló hegygerinc szépen látszik az odavezető útról, meg is álltunk fényképezni. Péter elmutogatta, hogy hol fogunk jobb oldalon fel, majd bal oldalon lejönni. Okés. Azért mi ezt némileg cizelláljuk pár órán kersztül. Úgy 9:15-re értünk a sífelvonó parkolójába. Felvonóval (6,5 EUR) + kis sétával lehetett vagy 15 perc felérni az Edelweisshütte-hez. Kis bemelegítésnek gyalog is vállalható ez a szakasz, de mi inkább a gyorsabb utat választottuk. Az Edelweisshütte 1248 méteren van, innen megyünk fel 2076 méterre. Kis rákészülés: smink naptejjel, túrabot állítás, kicsi pózolás a webkamerának. Tapintható az izgalom, ami Péterből árad: menjünk máááár. Az izgalom nálam is megvan, gyomortájt kicsit érezteti a hatását, kicsi félelemmel vegyes, nem baj, majd elmúlik .

Nézni kellett nagyon, hogy hova lépünk, a nedves, havas, száraz szakaszok váltották egymást. Péter egy nehezebb részre számított ezen a szakaszon, ott drótkötél is van, és ott még havon kell átkelni. Na szóval közvetlen előtte volt egy húzósabb rész, a bot útban volt, a kezet kellett használni. A sziklán, amire lépni kellett csorgott a víz, fölötte olvadt a hó. Kicsit sáros is volt, hogy jobban csússzon. Amíg a fogást-lépést kerestem, oldalról fentről kövek indultak meg. Na ez elég volt ahhoz, hogy le is blokkoljak. Csak néztem hogy jönnek a tojásnyi kövek felém, holott villámgyorsan el kellett volna tűnni előlük . Megúsztam, egy talált el a kezem szárán, így utólag inkább rovarcsípésnek látszik. Azért ez megijesztett, enyhe tremorban keltem át az előbb említett drótköteles havas részen.

Csúcsfotó után Péter javasolta, hogy hagyjuk a másik útvonalat lefelé, menjünk le arra amerről jöttünk. A felvetésnek oka is volt, nem tudhattuk, hogy esetleg nincsenek arrafelé nehezebb havas részek, tényleg kéne-e kockáztatni. Osztottam szoroztam, bár nem ismertem a másik útvonalat, ami a térképen is pöttyösen volt jelölve – nehezebb mászós szakasz – valahogy nem akartam ugyanazon az úton ereszkedni ahol feljöttünk. Nem is annyira a potyogó kövek, mint inkább a sáros részek miatt godoltam, hogy ragaszkodjunk inkább az eredeti tervhez. És különben is. Ez az útvonal lenne az újdonság, számomra a következő lépés. Idővel jól állunk, nincs még délután 1 óra, akármi van lejutunk világosban. Persze Péternek is igaza lehet, ha nem akar valami olyasmit bevállalni ami nekem sok lenne. Arról például nekem sincs sok fogalmam, hogy mennyire vagyok tériszonyos, és valószínűleg a kőomlásos epizód miatt is azt gondolta, hogy ne kockáztassunk. Én kötöttem az ebet a karóhoz, lehorgonyoztam az eredeti tervnél, csináljuk meg.

A ház mellett vezet a piros út Herminensteig felé. A gerincen még utoljára körbenéztünk, aztán megkezdtük az utat lefelé. Péter könnyen vette az akadályokat, legalább harmadszor járhat itt, nekem néha az sem tiszta, hol a következő jelzés. Visszalépek egyet az evolúcióban, intenzíven használom a kezeim is. Átkelünk egy hasadékon is, mit ad Isten, kis hílyán beszorulok. Fogyni kell, nincs mese. Bevallom hősleg, ha megálltunk inkább felfele nézegettem, vagy a távolban lefelé. Közvetlen alattam inkább nem akartam tudni hol is van a lent. Nem pánikoltam, de egy egészséges félsz azért volt bennem. Megbeszéltük, hogy ha elfáradok, vagy jelentkezik a lábremegés, szóljak, és megállunk. Itt is Péter ment elől. A mozgássérült csiga kb fénysebességgel száguldott hozzánk képest. Akik kikerültek bennünket lefelé, azok szempillantás alatt eltűntek előttünk. Volt olyan rész, ahol perceket szórakoztam míg megleltük a módját, hogy hogy tudok lemászni. A vicc az, hogy ez a terep egy 4 éves gyereknek meg sem kottyanna .

Órák alatt értünk le a Grafensteigre, ami körbevezet a hegy derekán. 5 percenként álltunk meg, itt már Péter is mondta, hogy jól esik megállni kicsit, másrészt ilyenkor néztünk körül, hogy hol is vagyunk. Péter kitartóan ment előttem, ha a távolság túl nagyra nőtt, bevárt, majd mentünk tovább. A zergéket hiányoltuk nagyon, nyomaikat láttuk végig az úton. Ami késik nem múlik, a desszertet is mindig az étkezés végén hozzák J. Aztán az egyik törmeléklejtőn való átkeléskor észrevettünk 2 zergét, nagyon messze voltak pár méter magasan a sziklafalon. Kicsit később másik néggyel találkoztunk, az út pont alattuk ment el. Mi direkt lelassítottunk, nem nagyon zavartatták magukat, nem szaladtak el előlünk. Mondjuk pont vacsoraidőben toppantunk be hozzájuk, és hát az éhség nagy úr. Az egyik úgy 10 méteres távolságot tartva egy ideig velünk jött .