Cím: A Pamírban 2. rész
Címkék: Pamír
Blog Beljegyzés: A 6. nap, augusztus 10. szerda, C1: A Juhin csúcsra kirándulunk ma. Gyenyisz 10 órai indulást irányoz elő és nem kell vinni semmi különösebb felszerelést. Én elég jól aludtam, kipihenten és nagy várakozásokkal állok életem második ötezres csúcsának a kapujában. A csúcs a térkép szerint 5075m magas, a túracégek kiadványaiban viszont egységesen 5130m-es. A lényeg ugyanaz: fel kell rá menni. Továbbra is Gyenyisz mögött loholok, utolsó edzésnek tekintem ezt az akklimatizációs túrát. A tábor mögött felhágunk a Damásnyaja góra (Házi-hegy) gerincére, majd egy köves-havas lapályon átkelve megkezdjük a mászást a Juhinra. A mászás szót itt a hegyoldalban szerpentinező ösvény meredeksége indokolja, amúgy trekking csúcsról van szó – a mi megközelítési útvonalunkat illetően – és nem szívesen jönnék lefelé ezen az útvonalon, amin felmentünk. A Yuhin déli oldala, ahol most felmegyünk, jégmentes, ellenben az egész északi oldala gleccser. Peti 4800-on visszafordul, mi megyünk tovább. Utolérjük Nabit, aki a C1 szakácsnőjének a lányát és annak barátait kíséri fel, de ők nagyon lassúak, úgyhogy rövid udvariaskodás után beelőzzük őket. De előbb el kell mondanom... sőt szégyenkezve vallom be, hogy... Szóval, az úgy volt, hogy ez a társaság valami speciális diétán lehet, mert minden étkezésre tüntetőleg gerslit kértek/kaptak, miközben az egyikük anyukája itt a szakácsnő, és olyan, de olyan tésztasalátákat, ragukat, leveseket, házi kelt- és főtt tésztákat ad fel nekünk, hogy már az első gondolatom az volt, hogy ez nem az Előretolt Alaptábor, hanem Rejtő Előretolt helyőrsége, s a szakácsunk a Nagy Levinnél tanult. Így történhetett, hogy feltolult bennem a „Hülyéknek itt nincs diéta!” rejtői gondolata, amikor megláttam, hogy ők itt is gerslit esznek, magában. Az alaptábor óta, szóval bő 3 napja gyanakodva méregetjük egymást, de aztán fél óra múlva a csúcsöröm mámorában közösen elfogyasztott iráni datolyákban, szezámmagos- és micsodákban – amikkel kínálgatnak – feloldódik végül minden előítéletünk. A csúcsról nézve alattunk a széles völgyben a Lenin-gleccser hosszan elnyúló nyelve, szemben – még mindig több mint 2000 méterrel fölöttünk – maga a Lenin-csúcs. Hatalmas jégletörések és valami végtelen békesség. Csak a vizek zúgnak, hogy mégse síri csendben legyünk, de a gleccserek hallgatnak. Máshol, mondjuk Svájcban a Strahleggen (az Eiger-Sreckhorn-Finsteraarhorn háromszögben) egy nyári napon átlag félóránként hallatszik jéglavina, gleccseromlás. Itt a 3 hét alatt talán ha 3 kisebb jégomlás volt az egész 10 kilométeres belátható falszakaszon, pedig aztán jóval nagyobb jégtömegek mozognak, s hatalmas, instabilnak tűnő függőgleccserek meredeznek lefelé, mindenütt. Nem nagyon bánom, hogy nem a feljövetel útvonalán megyünk le, hanem toronyiránt, a törmeléken. Kellemesen apró szemcsés, és nedves ahhoz, hogy biztonságosan lehessen rajta lerongyolni, 2-3 méteres lépésekkel. Csak Egérke pipiskedik odafent. Mondom is Gyenyisznek, hogy „Szájed nem egy cowboy”, amit ő ugyan nem hall, de valahogy ráérez a lemenetel technikájára és úgy beindul, hogy hamarosan utolér bennünket és a Házi-hegyig még be is előz. Az ebédre felszolgált ételköltemények után kiadós pihenés következik, majd vacsora, aztán leszáll az éj. A 7. nap, augusztus 11. csütörtök, C1: a mai nap a technikáé. A Lenin-gleccser széléhez megyünk, Gyenyisz két jégcsavarral rögzíti a kötelet, nekünk pedig le-föl kell mászkálnunk a 15 méteres jégfalon, mint a póknak, csak fele annyi térddel. Hágóvas, beülő heveder, reverso, ereszkedő 8-as, jumár az eszközeink. Közben elhangzik az is, hogy néha – és ezt jegyezzük meg, mert visszatérő téma lesz – „üljünk bele a kötélbe” pihenni, mert a nagy zsákkal az egész jégfalat úgysem tudjuk egyszerre megmászni. Aztán mint a tornaórán, mikor már mindenkinek készségszinten meg a bekötés, föl-le mászkálás, elhangzik a „no még ötször és vége” vezényszó és végre megszabadulunk. Bennem azért van némi kétség, hogy fog ez menni élesben, a nagy zsákkal, de a puding próbája az evés. Holnap ilyenkorra már túl leszünk rajta. Délután összepakolunk a következő napokra. Hajnali egykor lesz ébresztő, kettőkor indulunk a C2 táborba, 5340m-re, ahol 2-3 éjszakát töltünk, illetve fellátogatunk 6100m-re a C3 táborba illetve – lehetőség szerint – a Razgyelnaja-csúcsra. Ennek megfelelően kell gáz és élelmiszer, hálózsák és derékalj, pehelykabát és -nadrág, brutál kesztyű, sapka, síszemüveg, stb. Felesleges dolgok ki a zsákból, szükségesek be a zsákba, gondos mérlegelés alapján. Még egy utolsó kiadós és remek vacsora, aztán este nyolckor irány az „ágy”, hiszen mindjárt fel kell kelnünk! A 8. nap, augusztus 12. péntek C1: Felköltözés az Egyes táborból (4360m) a Kettesbe (5340m). Este kilenckor, mikor elmész fogat mosni, itt éjjel egy van. Összepakolunk a C1-ben. Semmi sem maradhat a sátorban. A konyhasátorban szabadon garázdálkodhatunk, de ki tud ilyenkor enni? Mondjuk, Peti tud. Én is magamba gyűrök valami kisebb túrófánkot, nagy nehezen le is nyelem, iszom rá egy bögre kompótot, de egyébként a hátam közepére sem hiányzik az ennivaló. Nadrágzsebembe gyűrök egy zacskó csomagolt cukorkát. Ha kifogyna belőlem a fuel, ez majd jó lesz elsősegélynek. De nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Tízkor, mikor lefekszel, itt két óra van, s elindulunk fel, a Lenin-gleccseren a nagy zsákokkal az éjszakában. Még ki sem érünk a táborból, amikor először elveszítjük Petiéket. Aztán jönnek. A többi alaptáborból is sorjáznak a fejlámpák a jégletörés irányába, amit egyébként nem látunk, miképp az utat sem. Gyenyisz meglehetős tempót diktál, én megyek a nyomában, Egérke is igyekszik, Peti lemarad. A harmadik lemaradásánál térdig gyalogol a gleccseren felhalmozódott iszapba. Mondjuk, Egérke is elég sáros, neki is volt valami kalandja. Az út az egyik nagy alaptáboron át vezet, itt Peti közli, hogy ő ezt a tempót nem bírja, megvárja itt a világosságot, aztán visszamegy a C1-be. Mivel kettőnkre egy főzőedényt, gyufát, öngyújtót tettünk el, ezeket átveszem tőle. Nem vidám dolgok ezek. Míg pakolunk, sorra húznak el mellettünk a mászó csoportok. Miután készen vagyunk, folytatjuk az utat. Gyenyisz a szokott tempóban és szokásos módon, nem a kitaposott ösvényen vezet bennünket Egérkével. Így viszont sorra megelőzzük a korábban minket leelőző csoportokat. Gyenyisz később elmondja, hogy azért csinálta ezt, mert az előző napokban a fenti rescue rangerek tanácsára a cégek senkit nem vittek fel, hogy ha az előrejelzés szerinti nagy szélben menekülni kell a hegyről, legyen elég szabad sátor a C2-ben és a C3-ban. Ezért volt, hogy nem a Juhin utáni délutánon gyakoroltuk a jumározást, hanem két félnapot elfecséreltünk quasi pihenéssel. Most tehát sokan szabadultunk rá egyszerre a hegyre és ha nem az elsők között érünk a fix kötelekhez, akkor akár 2 órát is várakozhatunk, aztán fent meg küzdhetünk a napsütésben fellazult, kásás hóban. Tizenegykor jön az első mélyalvásod, mi akkor kezdünk felmászni a fagyott köteleken a jégletörés 100 méteres falán. Nem egyben 100 méter, inkább három tízemeletes ház. Innen, lentről nem is lehet egyben belátni, csak az éppen feletted küzdő emberek fejlámpáinak körét. Apokaliptikus jelenetek játszódnak itt le az éjszakában. Két kötél érkezik fentről, az egyik felszabadul, bekötöm a jumárt és elkezdek araszolni fölfelé. Dolgozik a teljesítési kényszer diktálta nyomás: jól haladok, a nagy hátizsák sem zavar. Mondjuk, bajban lennék, ha már az első kötélhosszon el lennék fáradva. Felérve sorban állás következik, mert a következő falszakaszon az áthajló részen a falról egy vígan lengedező alumínium létra lóg. Mindkét kötélről ezt a létrát kell becserkészni, ami nem mindenkinek megy könnyen, s ráadásul valami gubanc lehet a létra tetején, mert ott mindenki hosszan elidőz, s senki sem magányosan. Mi lehet ez? A nehezebb via ferrata utak szoktak így kezdődni, hogy mindjárt egy nehéz nyomvonallal kezdenek és vastag drótkötéllel, hogy nehéz legyen a karabínerekkel átkötni, hogy még itt forduljon vissza, aki feljebb meghalna. Gyenyisz megy előre az egyik kötélen, majd mikor szól, én is indulok a másikon. A létra tetejénél találkozunk, s már mindjárt értem, mi a gubanc. Az a kötél, amin én mászom, a létrát rögzítő – meg az összes többi – kötél alá van bekeveredve, így át kell kötnöm a másik kötélre, amin Gyenyisz mászik. Őeléje kell bekötnöm, mert neki még Egérkét is fel kell ide művezetnie. Hogy az egész plasztikusabb legyen, úgy kell mindezt elképzelni, hogy éjszaka van, ketten kapaszkodnak egy tízemeletes falának a tetején kívülről a bádoglemezbe és akkor egyikük – aki én vagyok - kiköti magát a biztosításból és fél kézzel kapaszkodva átköt egy másik kötélre. SOHA TÖBBET! ÉRTED? SOHA! - gondolom közben, magamban üvöltve. Ma már nevetek rajta. Már néhány nap múlva mennék újra. De itt a falon elég sokkoló, mert erre fejben nem készültem. A következő kötél már nem ilyen meredek, viszont nagyon hosszú. Nem indulok neki, amíg az előző mászó fel nem ér, nem akarom, hogy rángassuk egymást. Ezt a mögöttem jövők sérelmezik, mire Gyenyisz olyan ékes oroszsággal küldi el őket a vérbe, hogy még én is értem. A csúnya szavakat legalábbis. Amúgy szónoklatának a lényege, hogy az ő ügyfele nem fog balesetet okozni, mert másnak sürgős, és utánam se merjen elindulni senki, amíg a kötélen vagyok, mert... azt nem tudom, mi lesz, mert közben elindultam. A kötél felénél járhatok, amikor kezdek nagyon elfáradni, beleülök a kötélbe, hiszen Gyenyisz mondta tegnap, hogy úgysem tudok a nagyzsákkal egy szuszra felmenni, de Gyenyisz szól, hogy „itt most ne állj meg, mert megölnek bennünket!”. Hát jó. Begyújtom a rakétákat és végigmászom ezt, és az összes fix kötelet a fal tetejéig, egyedül. A fal tetején leteszem a zsákot és várok. Nem tudom, mennyit, 5-10 perc is lehet, mire befut a következő ember, aztán kis idő múlva Gyenyisz és Egérke is. Kezd kivilágosodni. Otthon éjfél van, épp a másik oldaladra fordulsz. Itt hajnali négy. Pirkadatban kerülgetjük, átugráljuk, létrázzuk a hatalmas gleccserhasadékokat és megyünk tovább felfelé. Nem nehéz a terep, de néhol azért elég cikis hóhidakon kell áttopogni, épphogy átugorható hasadékokon átugrálni. Reggel hatkor csörög a vekker, itt tíz óra van, amikor meglátjuk a C2 tábort. Régen 5200 méteren, a völgyhajlatban a gleccser nyugodt, lapos teknőjében, volt ez a tábor, el is nevezték Serpenyőnek. Aztán 1990. július 13-án (ami történetesen épp péntekre esett) az esti órákban 6,4-es földrengés pattant ki Afganisztánban, a Hindukus-hegységben, aminek hatására a Serpenyő fölött a Razgyelnaja-csúcs egyik függőgleccsere leszakadt és a jég maga alá temette a C2-es tábort. 43-an haltak meg az omlásban, 2 táborlakó maradt csak életben, hírmondónak. Ez volt minden idők legnagyobb hegymászó tragédiája. A Lenin-csúcs ritkán öl, de akkor nem aprózza el. Azóta magasabbra, a gerinc alatti védettebb oldalba, a gleccser szélére telepítették át a C2-es tábort. Hétkor munkába indulsz amikor mi tizenegykor a sátorhoz érünk, 5340 méteren. Nem egészen 7km az egész. Még össze vagyunk kötve, amikor Gyenyisz elmondja a tábor alapszabályát. Hogy ez egy gleccser, tele hasadékokkal, tehát ne mászkáljunk el, sehová, csak együtt, összekötve. Ha pisilni-kakilni kell, azt itt a sátor mellett intézzük, senki nem fog odanézni, senkit nem érdekel. Húzzunk a termékre egy kis havat és kész. Bedobáljuk a cuccot a sátorba és a szó szoros értelmében ledöglünk. Zihálunk. Nincs energiám – a maradékot elvitte a bakancs levétele – főzni vagy egyéb összetett feladatot végezni. Előkotrok a hátizsák zsebéből egy zacskó kesudiót és lassan – mert közben levegőt is kell venni – elrágcsálom. El tudod képzelni, mennyire el lehet fáradni egy kesudió elrágásától? Nagyon. Közben kisüt a nap és dögletes hőség támad a sátorban. Egérke a sivatagból jött, ő bírja kötött sapkában, pehelykabátban, én legszívesebben gatyára vetkőznék – miközben jégkásaként serceg a könyököm alatt a gleccser. Egyszer csak megjelenik a sátornál Dimitrij, és bead egy csomagot Egérkének. Az ennivalója és a hálózsákja. Szóval ezért volt ő ilyen virgonc felfelé jövet, mert a holmija nehezét porter hozta fel. Egérke amúgy maratonokat fut otthon, de mivel 30 kiló vasággyal és egy bahreini maratonon 10 méter szintkülönbséget is nehéz összeszedni, hátizsákot cipelni meg pláne nem szokott, ezért nem úgy erős, ahogy egy hegyen célszerű erősnek lenni. Délután azért kimegyek havat olvasztani. Feltöltöm a teás termoszt, tésztás levest főzök, nem teng túl az étvágyam. Közben látom, hogy vannak azért fickók, akik – mint a kutya, aki nem találja a helyet, hová kakiljon – össze-vissza mászkálnak. Nekik talán nem szóltak, hogy nem kellene? Főzök tovább, amikor egy fószer tőlem 10 méterre kiabálni és szaladni kezd. Látom, viszi a nájlonzacskót a szél, ez nem olyan nagy tragédia. De többen is szaladnak, Dimitrij kötéllel. Mint kiderül, tőlem 3 méterre – az előbb fél szemmel még láttam is – az egyik bóklász f@szi egy nyikk nélkül beszakadt egy fedett gleccserhasadékba. Ha a másik fickó nem látja, itt halt volna éhen mellettünk-alattunk anélkül, hogy sejtelmünk lett volna róla. (Hacsak nem tud valahogy kievickélni magától.) Mi egyébként úri helyre járunk: a cégünk itteni négy sátrán túl van egy épített hófal, ez egészen jól takar a tábor felől. Mi a táborba érkezőket örvendeztetjük csak meg a látvánnyal. Életem egyik legnehezebb napja volt. Az éjszaka sem könnyű. Nappal forróság volt a sátorban, az este sem hideg, az éjjel azonban a gleccser teszi a dolgát és fel kell venni a pehelycuccot is a hálózsákba. Ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy nem tudok aludni a légszomj miatt. A normális légvétellel nincsen gond, de ahogy elernyed az ember és lassul a légzés, rögtön jelentkezik a légszomj és az önkéntelen, heves zihálás. Percekig tart, mire az oxigénszintet elfogadhatónak tartja a szervezetem, aztán kezdődik minden elölről. Elernyedés, lassuló légzés, légszomj, heves zihálás. Erre az éjszakára az órám nem rögzített alvásadatot. A 9. nap, augusztus 13. szombat, C2: Pocsék éjszaka után nem kapkodunk a felkeléssel, különösen, hogy Gyenyisz azt mondja, 10-kor indulunk a C3-ba. Havat olvasztok, zabkását főzök, meg a termoszt töltöm fel teavízzel. A megbeszélt időben felkötjük a kötelet és megindulunk a C2 táboron át a gerincre. Egérke kitalálja, hogy nem jön, aztán mégis jön. A C2 részben a gleccser szélén, részben a hegyoldalban húzódik, mint egy hegyvidéki kurd kisváros, jó 50 méteres szintkülönbséggel a táboron belül. Amúgy nyomorúságos hely, ha lennének az Ószövetségben gleccseren játszódó jelenetek, azt itt nyugodtan le lehetne forgatni. A barnára cserzett, elkínzott arcok is passzolnak. A táboron kívül még bő 100 méter szintet megyünk a gleccser széléig a hasadékokat kerülgetve, átugrálva. Itt aztán Egérke végleg kitalálja, hogy nem jön. Gyenyisz visszakíséri, én addig menjek fel a sziklás hegygerincre! Felmegyek a gerincre és várok. A várakozás azzal telik, hogy kirakok a hóban kövekből egy (etruszk mozaikot labdával játszó fókákról?) nevet, cirill betűs átiratban. Majd a Nemzetközi Űrállomásról jól megnézhetik, máshonnan nemigen látszik. Fő a diszkréció! Mire végzek, megérkezik Gyenyisz. Kicsit kifújja magát, majd együtt hágunk fel a 30 éves a Szovjetunió-csúcsra, amely egy jelentéktelen 5688m-es hupli a Razgyelnajára vezető gerincen, nem is jegyzik sehol. Aztán nekifutunk a hegynek. Innen nézve olyan, mint a kecskeméti Vízmű-domb, csak ez 400m emelkedő egyben, és fehér a hótól. Kb. 10 méter szélességben szerpentinezik rajta fölfelé a nyomcsapás. Jó sok ember van rajta, ha az ember felnéz, a többség mindig áll (nyilván levegő után kapkod) és csak nagyon kevesen mozognak. Szóval, olyan, a mint a Patriarsije prudi vasárnap délután, sétáló, beszélgető emberekkel. Ezen indulunk felfelé. Gyenyisz összeszedett valami iidegen csajt, meg egy fickót még az előző kis csúcson, velük beszélgetve jönnek, a két idegen tempójában. Azt mondja, menjek nyugodtan, a magam tempójában, majd jön ő is. Szorgosan szerpentinezek is, de néhány lépésenként meg kell állnom, zihálni. Aztán rájövök, hogy ha már eleve a menet közben zihálva megyek, nem utólag kell pótolni az oxigént, hanem útközben is megvan az. Sűrű és mély lélegzetvételekkel haladok tehát fölfelé, sokkal gyorsabban és tovább jutva, mint vártam. Kívülről nézve ez persze valószínűleg szánalmas vánszorgás, de másokhoz képest elég jól haladok, mert én előzgetek, nem engem előznek. Persze, ebből a nagy zihálásból holnap nagy köhögés lesz, de megéri. Közben jelentkeznek a nálam szokásos magashegyi tünetek: először egy kis szédülés, majd ez átvált émelygésbe, majd egy böfögés következik, és 50-100 méter szintre megint jó vagyok. Aztán kezdődik újra. Mivel a terep eléggé nyílt, a szédülést azért inkább megállva bekkelem ki, mert semmi kedvem az arcomon csúszni néhány száz métert a jeges hóban. A Razgyelnaja egy kétpúpú kúp, a teteje (két csúcsa) szép gömbölyded így a felső régió már nem olyan meredek (mint amilyen fárasztó). Itt valami botos yeti nyomaira bukkanok: irtóztató nagy duplex bakancsban megy előttem valaki, hágóvas nélkül és nagyon jól követhető nyomot tapos. Őt követem a C3 táborig. Közben látom, hogy Gyenyisz szalad utánam. Már amennyire ebben a magasságban szaladni lehet. Hát igen, egy kicsit váratlanul gyorsan mentem el tőle, azt meg gájdként nem engedheti meg magának, hogy az ügyfele előbb érjen fel a C3-ba, mint ő. Az elmúlt egy hétben rengeteg emberrel találkoztunk, sokan tudják, hogy összetartozunk, évekig ezzel ugratnák. Ja, azt még nem is mondtam, hogy ezek elvtársazzák egymást. Mindenki tavárisnak szólít mindenkit. Először azt hittük, ismerősök közötti viccelődés, de nem. A vadidegennek is kijár ez a megszólítás. Taváris, lóg a cipőfűződ! Érdekes... A táborhoz érve (6100m) ledobáljuk a hátizsákokat, azt mondja, bő félórát leszünk itt fent. Míg felér ide az új barátnője, Gyenyisz bemegy a táborba, megkeres valami régi barátnőt. Én a Razgyelnaja magasabbik csúcsát fürkészem. Át fogok oda menni most. A Lenin-csúcs vagy meglesz pár nap múlva, vagy nem. De ez itt van 150 méterre. Magashegyen soha ne hagy ki a tutit, ha enni tudsz, egyél, ha fényképezni tudsz fényképezz, amíg lehet. Nyomás! Nagyon nem esik jól a menés és ez a pár 10 méternyi emelkedő, de muszáj! Nehéz megmondani a lapos buckán melyik a legmagasabb pont, telefonomon nézem a térképet, a GPS mikor rak végre oda? Na, meg is van. Razgyelnaja (Különálló-)csúcs, 6148m. Eddigi magassági rekordom. Előttem a Pamír tádzsik oldala, mellettem a 6717m magas Dzserzsinszkij-csúcs, a Lenin-csúcs 7134m nem is tűnik távolinak. Mögötte a Zsukov marsall 6842m. Csupa véres kezű pszichopata. Átellenben egy jeges pengeél gerinc végén a bojtos sapkás 30 éves az Üzbég SSR, de ő nincsen 6000 méter sem, csak egyszerűen gyönyörű. És valahol könnyíteni is kellene magamon, de úgy látom, hogy a csúcshódításom mások fantáziáját is beindította, valami 15 ember indult kisebb csoportokban utánam. Semmi kedvem nyuszi ül a fűben-t játszani nekik, szóval visszamegyek Gyenyiszhez. Ez kicsit olyan, mint amikor egy terep-félmaraton végén nyomsz egy utolsó kilométer sprintet hegynek felfelé: minden lépés egyenként, külön csomagolva fáj. Itt és most vízszintesen meg felfelé menetben. Lefelé azért jóval könnyebb lesz. Visszatérek Gyenyiszhez és meglepve tapasztalom, hogy nem tudok meginni egy termoszfedélnyi teát anélkül, hogy ne kellene közben levegő után kapkodnom. A zsebből előkotort frutti-evés hasonlóan kínos és fáradságos. Gyenyisz még beszélget kicsit az ismerősökkel, majd mutatja a cégünk piros sátrait a tábor szélén, hogy milyen jók azok! Két, félig hó által eltemetett szörnyűséget látok. Persze, jó, hogy rajtuk van a hó, mert nem viszi el a szél, de nem szívesen állnék most neki kibányászni őket. Lefelé nagyon gyorsan haladunk és másfél órán belül visszaérünk a táborba. Kanyargunk a sátrak között, amikor Gyenyisz megáll az egyik nyomorúság előtt ülő két kirgiz srác előtt, és elhangzik a következő párbeszéd: „Srácok, van valami újdonság? Van. Hány főre? Nyolc.” Ez annyira szovjetül van, hogy le kell fordítanom: Srácok, van eladó piátok? Igen. Hány deci? Nyolc. Végre visszaérünk a sátrainkhoz. Kimerült vagyok, az átalvatlan éjszaka, és a mai mászás sokat kivett belőlem. A terv, hogy beugrom a hálózsákba, a maradék tea kitart reggelig, ha nagyon éhes leszek, keresek valami azonnal ehetőt a zsákban, aztán majd reggel főzök. Már épp vetném le a bakancsot, mikor Gyenyisz azt mondja, „Reggel 5.20kor lemegyünk a C1-be.” Mondom: „Te és Szájed?” Azt mondja, nem, hanem mind a hárman. Ajjaj... De fegyelmezetten veszem tudomásul végzetem. A gondolat, hogy a C1-ből még holnap továbbmegyünk az alaptáborba, már szinte nem is fáj. Akkor most muszáj sokat ennem. Előkotrom a főzőt. Míg olvad a hó, eszem egy tálca szeletelt téliszalámit magában, aztán tésztás leves, zabkása, teavíz következik. Van nálam drága magashegyi kaja is, de arra most végképp nincs energiám, hogy ezekkel kísérletezzek. Megvacsorázom, jól beöltözöm éjszakára és lefekszem. Az éjjel megint nem alszom. A magasság, a dühöngő szél, a jégfalon lemászás reám váró nehézségei... Van itt ezer indok arra, hogy ne legyen jó az éjszaka. Ja, egyébként van egy hatezresem, és most már tudom, hogy bennem van a hétezres is, ha ő is akarja. Gyűlölök és szeretek. Ambivalens érzések közt telik az álmatlan éjszaka. (folyt. köv.)
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link