Cím: Szeva', Sonnblick!
Címkék: Tauern
Blog Beljegyzés: Az idei nyárnak két sarokpontja volt a tervek szerint. Egy szokásos iráni öröm-mászás az Elburz-hegységben (Alam Kuh 4850m), aztán augusztusban a Kaukázusban a Kazbek (5054m), amire – mint a régi öregek – lóháton megyek fel amíg lehet. A koronavírus aztán minden tervet dugába döntött. A Kazbek előszobája egy rapid Sonnblick mászás lenne, egy héttel az indulás előtt: amolyan akklimatizációs és erőfelmérő túra a csapattagoknak. Egyik nap fel a parkolóból a csúcsig, aztán ott alvás és másnap le. Ezt a túrát nem fújjuk le csak azért, mert Kazbek elmarad és – csodák csodája – még a helyfoglalás is zökkenőmentesen megy a Zittelhausba, szóval miénk a világ! Nem először járunk erre, a tájat és történeteit az aranybányászatról, Ignaz Rojacherről és a meteorológiai állomásról megénekeltem már tavaly augusztusban. http://www.turatars.com/blog/view/id_3638/title_Tauerngold Tehát a helyszín a Magas-Tauern Goldberg-csoportja, Ausztriában, a cél a 3106m magas Sonnblick csúcs. A Lenzangerplatz (1550m) parkolójából indulunk verőfényes reggel felfelé, Kolm Saigurn érintésével, a lehetőségek közül a hosszabb, könnyebb és látványosabb Familienweg útvonalon a Neubauhüttéig (2175m), ahol megkávézunk, aztán soványmalac vágtában robogunk tovább, a hegy keleti oldalán fel, a Rojacherhüttéhez. A turistaházacska alatt keresztezzük a Goldbergkees ma már inaktív déli firngyűjtő medencéjét, amiben sokkal kevesebb a hó, mint tavaly ilyenkor volt. Fent a kis hüttét most egy fiatal srác viszi. Tavaly egy mogorva bácsi volt fent, akihez képest felüdülés a fiatalember lelkesedése. Mindenkit megpróbál kiszolgálni, jól tartani, amire esélye sincs az alig szobányi házacska készleteiből, lehetőségeiből. De a fiatalember jóindulata, szolgálatkészsége túlnő a lehetőségein, szóval nagyon rendben van ő ezen a helyen! A hütte után hamarosan kiérünk a Sonnblick sziklás keleti gerincére. Néhol drótkötéllel biztosított az útvonal. Sisakot, beülőt veszünk, bütykölünk valami önbiztosítást, Peti kötélre veszi Melindát, és nekiindulunk. Nem lehet nem észrevenni, hogy csak mi használunk biztonsági eszközöket, mindenki más sisak és biztosítás nélkül mászik. Nem beszélve arról, hogy a lefelé menetre a meredek, olvadt firnmezőn jönnek az emberek, ami sisak, hágóvas és jégcsákány nélkül végképp lutri. Egy kicsúszás ott sisak nélkül szinte a biztos halált jelenti fejsérülés esetén: mire a mentők ideérnek, mire megkapná az életmentő ellátást, addigra már annyira elpépesedik az agy, hogy pár napon belül meghal, rosszabb esetben növényként vegetál még pár évig valami klinikán a delikvens. Hány, de hány ilyen esetről olvashatunk, mégsem tanulunk belőlük soha semmit? Palák, gneiszek, gránitok. 1km hosszú a mászás, bő 350 méter szintkülönbséggel. Nagyon szép, változatos, és nem is lenne különösebben nehéz, ha nem lenne már 1100 méter szintkülönbség a lábunkban. Kapóra jön hát, hogy két párban mászunk, de mindig megvárjuk a kevésbé rutinos mászót is, és addig jut idő pihenésre. A nehezebb mászások persze mindig valami kitett helyen vannak, a biztosítás is mindig itt van megrongálódva, és hát a Sonnblick északi fala eléggé impozáns már lentről nézve is. Innen föntről, a mászás közben belenézni alattunk a mélységbe, az már egy kicsit durvább. Ehhez hozzá kell szokni... Ellenben a déli oldalon a relatíve alacsony magassághoz képest meglehetősen nagy gleccser, a Goldbergkees látványa, az olvadéktavak smaragdzöldje, két oldalt a Schareck és a Hocharn csúcsok impozáns látványa minden nehézségért kárpótol. Kora délutánra érünk fel a csúcs alatti felső hómezőre, ami már kevésbé meredek, így a sziklamászást firntaposásra váltjuk. Innen már végig látható a csúcsra épített meteorológiai állomás és a turistaház is. Közvetlenül a csúcs előtt beelőz Ádám, aki a Neubauhütténél vált el tőlünk, onnan felrohant a Schareckre, lerobogott a Gletschertorhoz, majd a Rojacherhüttén át utánunk rohant. Egyedül. Ő más erőnléti kategória, mint mi, földi halandók. Ádám egy göndör hajú félisten, aki néha kirándul egy-egy 100 kilométeresen, csak úgy, a maga szórakoztatására. Ha nem tenné, lehet, hogy borzasztó favicceket gyártana, szóval jobb ez így. Ahogy elrobog mellettem, megkérdi, hogy kávét kérek-e a sörhöz? Kérek. Zittelhaus a Sonnblicken, a tábla szerint 3106 méteren. A házhoz néhány lépcsőn kell felmenni. Ez már igazán nem hiányzik a combomnak az eddigi 1500 méter szint után, de valahogy leküzdöm az utolsó akadályt is, látványos szenvedés nélkül. Ahhoz túl nagy a közönség, hogy én itt most nekiálljak agonizálni. A rettenetes híg kávé sok cukorral, jó zsíros tejjel felöntve életmentő, de a búzasör is izotóniás italként teszi a dolgát: mire az egész banda befut (a firnmezőn már nem csapatban jöttünk) használható állapotba kerülök. Kimegyünk körbenézni. Az Ankogel és a Großglockner között félúton vagyunk, szóval a Magas-Tauern hegytömegének a sűrűjében. Kár, hogy a párás időben, ellenfényben szép fotókat készíteni most nem lehet, merthogy a Glockner ebből a nézetből egészen jellegzetes, hegyes kis csúcs. Ezt a nézetet még csak festményen láttam, talán János főherceg valamelyik portréján. Azt hittem eddig, hogy valami romantikus túlzás, de ezek szerint mégsem. Ez tényleg ilyen. A házban maszkot senki sem hord, de célszerűen egy-egy szobába egy-egy társaság kerül, és így ülünk az asztalokhoz is, nem keveredik a banda. Vacsorára 2-3 étel közül lehet választani. Gyönyörű marhasültet kérünk/kapunk barna mártással, sült knédlivel, párolt vörös káposztával. Tisztességes adag és nagyon finom, szívesen szemébe néznék a szakácsnak! Éjszakára a fűtést is bekapcsolják a házban, szóval panaszra semmi ok! (Plédek nincsenek, csak a hozott hálózsákok.) Napkeltekor elsőként indulunk le a hegyről. A félig dermedt, félig kásás firnmezőn rengeteg a csúszós vízjég-csík, úgyhogy ahol a lejtő meredekbe hajlik, kimegyünk a sziklagerincre és ott mászunk le inkább, ahol feljöttünk. Nem bízzuk a véletlenre: kötélre veszem Juditot és két párban, felső biztosítással ereszkedünk le a Rojacherhüttéig. A pompás hajnali fények az Alpokban mindig lenyűgözőek, így most is. A mászás jól megy, a trükkös részek emléke még frissen él bennünk tegnap délutánról, ezért jól haladunk. A Rojacherben épp nincs vendég, így a srác kijön a hüttéből kicsit beszélgetni a napsütötte teraszra és néhány bögre kávét kanyarít elénk (sok cukorral, zsíros tejjel), ami most igazán jól esik. Meg kellett volna kérdeznem a nevét, megérdemelné, hogy itt szerepeljen! Nem a kávénak, hanem a srácnak. A hütte alatti firngyűjtő túlsó oldalán letérünk a normál útról és a jobbra tartó hegygerincen leereszkedünk a Goldbergkees végén levő kis tóhoz. Gletschertor a hely neve, a kedvenc helyem e bolygón, ha Yoda lennék, itt tanítanám a padavanokat. Varázslatos táj, nem valami nyákos mocsár a Dagobah bolygón. A gyönyörű zúgókkal kísért patak partján lesétálunk a tanösvényig (Tauerngold Rundweg), majd tovább a Neubauhüttéig, a Familienwegen pedig le, a parkolóig. Mire a kocsihoz érünk, épp elegem van az egészből, szóval ez a hegy pont elég két napra. (Mondjuk, olyan nagy bajom nem lehetett, merthogy az utolsó, erdei kilométereket, ha jól emlékszem, végig áfonyázva tettem meg, ami azért nem utal még végstádiumra.) Mikor hegyre indulunk, gyakran kérdezik, hogy milyen magasra megyünk? Persze, van jelentősége a magasságnak, jártunk, táboroztunk 4-5ezres hegyeken, megvan azoknak is a specifikus nehézsége, de ezek a kisebb 2-3ezres hegyek ugyanolyan értékes trófeák! A 8-9-10 órás Jalovec, Škrlatica, Kočna mászások, vagy most a Sonnblick meghódítása látványban, megterhelésben, élményben, szerethetőségben ugyanazt adják, mint a Glockner, vagy egy-egy közel-keleti vulkán. A Sabalan Iránban 4815m magas, a Sonnblick Ausztriában csak 3106. Az egyik nehezebben elérhető, a másikhoz eljutni jóval egyszerűbb. Mind a kettőnek aludtam a tetején de ugyanolyan büszke vagyok a kicsire, mint a nagyra: ők az én gyermekeim és egyik sem fontosabb a másiknál.
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link