Cím: alpenvereinssteig
Címkék: túra
Blog Beljegyzés: v\:* {behavior:url(#default#VML);} o\:* {behavior:url(#default#VML);} w\:* {behavior:url(#default#VML);} .shape {behavior:url(#default#VML);} Normal 0 false 21 false false false HU X-NONE X-NONE /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin-top:0cm; mso-para-margin-right:0cm; mso-para-margin-bottom:10.0pt; mso-para-margin-left:0cm; line-height:115%; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin;} v\:* {behavior:url(#default#VML);} o\:* {behavior:url(#default#VML);} w\:* {behavior:url(#default#VML);} .shape {behavior:url(#default#VML);} Normal 0 false 21 false false false HU X-NONE X-NONE /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin-top:0cm; mso-para-margin-right:0cm; mso-para-margin-bottom:10.0pt; mso-para-margin-left:0cm; line-height:115%; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin;} Alpenvereinssteig – Rax 2017. szeptember 22-24. Munka után 2 órakor terveztük az indulást. Nem siettünk, mert sötétben akartunk kiérni a Rax alá, nem teljesen engedélyezett szálláshelyünkre. A 14,49-es indulás így nem okozott maradandó károsodást mélyem érző lelkemben. Két negyvenéves, korosodó kolléganőm, Andi és Éva elhelyezkedett a kocsiban, a szemfülesebb azonnal rácsapott a töltőre és tölteni kezdett valami okosat. Okos telefont. Ettől kezdve töltöttek és töltöttek felváltva, de ki nem hagyva egyetlen perc lehetőséget sem. Most tessék belegondolni; mi van, ha lemerül? Belegondolni is iszonyú, végtére is kirándulni megyünk és ott nélkülözhetetlen a mobil. Ennyit a modern kor nagy találmányáról és a függőségről. Ne legyek azonban igazságtalan, a GPS applikáció segítségével (ezt segítséggel kellett leírnom) minden gond nélkül találtuk meg másnapi túránk helyszínét. Tervünk az Alpenvereinssteig vasalt útjának megmászása volt serpák igénybevétele nélkül, alpesi stílusban. Sötétben érkeztünk a Rax alá. Egy szánkópálya végállomásán szoktam meghúzódni az út mellett, egy nyitott fészerben. Véletlenül találtam rá annak idején, és többször aludtam már itt távol a menedékházak zajától. Itt terveztem éjjeli szállásunkat. Igen ám, de Éva hirtelen felvetette, hogy hallott errefelé egy kempingről is. Díjmentesen lehet sátrat verni (igaz, az nem volt velünk, de erre valamiért nem is gondoltunk), és közelebb is esik másnapi utunk beszállásához (figyelem: szakkifejezés, csak igen jártas, kemény, cserzett arcbőrű hegyi emberek ismerik és használják). Megtaláltuk. Egy baj volt vele; az év elején bezárt. Akkor mégis a szánkópálya fészere. Fél órás utat követően simán rátaláltam, pedig elég sötét volt. Itt is volt egy kis probléma; a fészer elé felvezető földutat lánccal zárták le. A szélső fán tábla, ahol egy kétmondatos, számomra érthetetlen szöveget olvashattunk a fejlámpánk fényénél. Egy szó ismerőnek tűnt; „vandalismus”. És egy másik dolog, egy kamera ábrája. Alig fél óra alatt összeraktuk, hogy kamerával megfigyelt lett a terület, és vandáloktól féltik. Hogyan jöttünk rá? Maradjon ez a mi titkunk, talán a német és magyar nyelv oly közeli rokonsága, de nem hagyhatom szó nélkül rendkívüli kombinációs képességünket sem. Akkor mi legyen? Késő van, fáradtak vagyunk. Az út másik oldalán egy ösvény vezetett a sűrűbe. Fiatal, vékony bokrok a két oldalán, talán nem karcolják meg a kocsit. Akkor ez a kérdés megoldva, kocsi eldugva. Felcipeltük a cuccot (hálózsák, ruha, kaja) a fészerbe. Még egy asztal is volt benne. Összkomfort. Ponyvánkat leterítettük, elrendeződtünk. Polifoam, hálózsák előkészítve. Aztán megfőztük az esti levest. Jólesett. Megmutattam hátul az erdőben a budit, ahol a pelék jól szétrágták a maradék papírt. Örömmel közöltem, hogy mellettünk patak is csörgedez, kézmosás, tisztálkodás céljából. Ez nem volt igaz, a patak kiszáradt. (Ezt a kérdést Andi oldotta meg, mikor másnap reggel felfedezte, hogy két nagy ponyva fekszik a földön a fészer mellett, tele szinte tiszta, de mindenképpen gusztusos esővízzel.) Felfedeztük továbbá, hogy egészen elképesztően csillagos és tiszta az ég. És végül megemlítem azt a kedves játékot, amivel a megérkezéstől egészen az elalvásig az időt múlattuk. A játék neve: fülelés. Amint valaki meghallotta a közeledő autó zaját, habozás nélkül kiáltotta: „kocsi, oltsd el a lámpád!” Nem is vettek minket észre a vandalizmus ádáz ellenségei… Talán Éva (vagy Andi) nyerte a játékot, mint a legjobb fül birtokosa, külön versenyükbe nem szólhattam bele. Reggel fél hatkor keltem. Azonnal elkezdtem zörögni. Gyenge hatásfok. Morgás. Kicsit talán kiabáltam is. Valami mozgás. Nem ragozom. Éva még fázni is mert a téli hálózsákban… Reggeli, tea, készülődés, pakolás, kiállás a kocsival a dzsungelből, indulás. Órámra néztem; 8,32. Azért nem semmi, alig több mint 3 óra alatt elkészültek kolléganőim, ami – korukhoz mérten – elég szép teljesítmény volt. Kilenckor már a Schwarza folyó völgyében, a Weichtalhaus parkolójában (547 m, forrás: gugli) készülődtünk az útra egy Toi Toi budi és egy döglött (legalábbis nagyon csendes) róka között félúton. És láss csodát, fél tízkor már úton voltunk!!! Szenvedéseim véget értek, irány a természet!!! Gyönyörű idő, fantasztikus táj. Egy hosszú völgy utunk kezdetén, és 1 óra múlva beszállás (figyelem: szakkifejezés, csak igen vájt fülűeknek!) a történelmi jelentőségű vasalt útba. És ez most nem vicc. Az elején tábla (építve 1912-ben), és egy hosszú rozsdás létra kicsit kifordulva már a falból. Hú! Pedig csak „B”! Ez utóbbi a nehézség, tehát mit nekünk, hiszen Éva már a Haidsteiget (C-D) is megmászta, Andi pedig már a Rám-szakadékon is túljutott, és nagyon lelkes. Két karabinere is van; egy csavaros, és egy normális (fékező nincs a madzagon). Jó kis kínlódás ígérkezik velük. Társaimon biciklis fejfedő, rajtam 1500 forintos munkavédelmi sisak. És még egy gond; egy szem madzagomon kicsi a csavaros karabiner, nem éri át a régi, rozsdás létrák vasfogait. Ja, és a tériszony. Nem baj, csak „B” a besorolás. Éva megy elől, Andi követi, én hátul kullogok, hogy ne lássák a vergődésemet, viszont adhassam a gyakorlott mászót. De mi ez? Még mosolyogni is mernek, ahogy fényképezem őket a vaslétrán. Szörnyű. Nincsenek tisztában a helyzet komolyságával. Hiszen az életünkkel játszunk! Mindegy, tovább. Az út gyönyörű, hosszú mászásmentes szakaszokkal tűzdelve, ami talán még nagyobb odafigyelést igényel, hiszen a keskeny ösvényeken a hegyoldalban elég egy rossz lépés, és szánkózhatunk lefelé. Távolabb a falon igazi sziklamászókat látunk. Könnyű nekik, alig pár métert kell megtenniük egész nap, és láthatóan nem is félnek. Bezzeg mi, kivéve talán a két negyvenévest! Összesen 1110 méter szint vár ránk, ebből 640 méter vasalt úton. Végül felérünk egy kilátóba, ahol fényképezünk, örülünk, és végre eltehetjük a borzalmas beülőt, madzagokat és a rettenetes sisakokat. A nap fénypontja. Vagy mégsem? Hiába a csodálatos kilátás, a teljesítmény öröme, aznap a gőzgombóc nyert csatát. Ugyanis rövid pihenő után a fennsíkon haladéktalanul elrohantunk az Ottohaus irányába, ahol társaimra meleg étel, rám egy korsó sör, és mindhármunkra lenyűgöző méretű tömeg várt. Addig alig láttunk pár turistát, itt viszont kárpótolt minket a szembejövő valóság. A Föld jelenlegi népessége 7.622.601 ezer fő (forrás: gugli) és ennek jelentős része aznap délután az Ottohausban akart gőzgombócot enni. Csoda történt, túléltem a röpke másfél órás pihenőt. Végül elindultunk. Az utunk visszafelé könnyű, kellemes gerincen indult, szinte faltuk a métereket. Aztán elkezdett sötétedni és egyre meredekebb lett az út. Fejlámpáinkat feltettük, felkapcsoltuk. Aztán jöttek a létrák. Lefelé. Jelentősen lelassultunk. A végén majdnem eltévedtünk, de megúsztuk, jó irányba fordultunk egy elágazásnál, ami velem még soha nem fordult elő. Mire leértünk a kocsihoz, már egy órája sötét volt. Ekkor adta elő Andi különös műsorszámát, az átöltözést a Toi Toi budiban. Az autók körül ugyan koromsötét volt, így viszont az ott pakolászó magyar csoport velünk együtt élvezhette a fejlámpás lézershow-t, aminek egyetlen tétjét egy idős hölgy fogalmazta meg plasztikusan: „Jaj, csak bele ne essen szegénykém!” Mint mindennek, ennek is vége lett, és végre indulhattunk vissza jól bevált szállásunkra. Rutinosan dugtuk el a kocsit a sűrűben, a fészerben ponyva, polifoam, hálózsák le, leves fel a gázfőzőre, közben a fejlámpák folyamatos be- és kikapcsolása, ahogy autót hallottunk közeledni alattunk az úton. Szép nap volt, mit mondjak. Reggel csak hatkor keltem, a kötelező háromórás kínlódás után szinte azonnal indultunk tovább. (Megjegyzem nagyobb rendet hagytunk a fészerben, mint amit találtunk, ez fontos egy öregedő vandál számára.) Mivel megegyeztünk, hogy a tegnapi napon eléggé elfáradtunk, és családjainkat is emberi időben szeretnénk viszontlátni, így visszamentünk az előző napi parkolóba nagyobb tervek nélkül. Éva itt elővette kedvenc függőágyát, lesétált a Schwarza folyó partjára és elkezdte pihenőjét és lelki gyakorlatait. A maradék Andi kívánságának megfelelően egyórás séta keretében visszament az előző napi völgy bejáratához, hogy fényképezhessen kedvére. Visszafelé két magyar fiatalemberrel találkoztunk, akik a sziklamászás nemes mesterségét gyakorolták éppen. Az egyik fent küzdött az életéért, a másik lent ácsorgott, kezében egy kötéllel, amitől társának az élete függött. Szóba elegyedtünk, pár perc elteltével a következőt hallom: „Te az Olasz Nándi vagy”. „Na – mondtam magamban – nem akármilyen hógepárd lehetek, ha csak így felismernek, remélem Andi szemében is nőttem fél métert”. Azért kiderült, hogy egyszer kirándultunk már együtt Ausztriában, (nyilván sokat kellett rám várni, azért emlékezett) és nekem is beugrott, hogy honnan volt olyan ismerős. Mivel a sziklán az életéért küzdő társa jelezte, hogy továbbra is igényli a biztosítást, gyorsan elköszöntünk, nehogy miattunk essen le szegény… Évát is megtaláltuk a folyóparton, pakoltunk, érzékeny búcsút vettünk a Rax-tól, a Schwarza folyótól, a vasalt utunktól és az egész csodálatos tájtól. Ami ezután következett, az már csak a szokványos történet; harc a szivargyújtóért, mobilok töltése, folyamatos használata, megszakítva némi alvással, hazaérés, rokonok üdvözlése, elköszönés a sofőrtől, aki még elvergődött Vácig, és megfogadta, hogy nem lesz soha nagyon okos telefonja, de ettől eltekintve ez a kirándulás igazán nagy élmény volt számára. 2018. október 13.
TELJES VERZIÓ MEGTEKINTÉSE: Link