Ezzel a mottóval hirdeti magát az egyik cipőbolt a Margitsziget futószőnyege fölött. Mivel szófogadó gyerek vagyok, így is szoktam tenni minden alkalommal, amikor elhaladok alatta. A negyedik kör után néha már nyafogni kezdek: Muszááááj?

Ez persze csak tréfa volt. Nem a nyafogás - szép is lenne -, hanem sajnos a négy kör. Reggelire-vacsorára egy is épp elég szokott lenni nekem...

A dolog úgy kezdődött, hogy  Alexa, a (lassan már csak volt) kolléganőm véletlenül kiejtette a száján ennek a mozgástípusnak a nevét. Természetesen lecsaptam a dologra, mert már nyár óta tolom-görgetem magam előtt ezt a problémát. Ha külön-külön nem ment, gondoltuk, megpróbáljuk együtt is. Egy Gaz Ellenséges Honlapon (talán az admin bácsi nem haragszik meg, ha mások okulására belinkelem őket: http://edzesonline.hu/edzesterv/5/elso_5_kilometerem) találtam egy edzéstervet. Hat hét alatt kellett eljutni öt teljes kilométerig. Csábító ajánlat! Az idáig tartó rögös (esetünkben gumiszőnyeges) út sem tartalmazott halálos mozgásadagokat; az első edzésnapra például egy perc futásra jött két perc séta - mindebből nyolc sorozat. Esetemben ez nem is tűnt teljesíthetetlen feladatnak ("te annyit tekersz, biztos meg em kottyan majd"). Néha sikerült rácáfolnom. Azt tudnotok kell rólam, hogy a pedálfüggőség azon stádiumáig jutottam, hogy már sz...ni is kerékpárral jártam. Egyszer aztán valahova gyalog kellett mennem. Szokás szerint -5 percem volt az indulásig, de gondoltam, majd kicsit kilépek, és nem lesz semmi gond. A Blahán (van vagy párszáz méterre tőlem) már szúrt az oldalam! Hoppá! Ennek a fele sem tréfa! Elfelejtettem gyalogolni! A bringázás annyira más izomcsoportokat mozgat meg, és annyira más ritmusban, hogy hirtelen arcul csapott a valóság. Nálam ez váltotta ki a gondolat megszületését: futni kéne.

Szóval két hónapja nekiláttunk. Néha csaltunk egy kicsit, de mindig bepótoltuk a kimaradt napokat. És láss csodát, a hat hét (nyolc...) elröppent, mi pedig szép lassan majdnem megszerettünk futni, sőt: még mindig lendületben vagyunk! Van is abban valami csodálatos, amikor az első napsugarakkal a hátizsákomban elindulok az edzőpartneremhez (mert nála teszem le a bringát), majd irány a sziget. Lehet verőfényes napsütés, gomolyoghat a köd, csöpöröghet az eső vagy szállingózhat a hó, mi majdnem minden hétfőt, szerdát és pénteket ott kezdünk vagy zárunk. Már a mókusok is megtanulták ezt, és kijönnek a köszöntésünkre. (Ez persze csak költői túlzás, de amióta hidegebb van, tehát viszonylag kevés ember fut, tényleg szoktuk látni a kis rozsdásokat.)

A legnagyobb elégtétel az egész futkározásban az, hogy lassan-lassan az én harmatgyenge ízületeim is hozzászoknak a lépések okozta sokkhoz. (Elsősorban térdfájós vagyok, de sajnos a többi részem sem százas...) Ezelőtt három Stadion-kör (valamivel több mint három kilométer, téli bringás alapozást imitálva) rendszerint az alábbi forgatókönyv szerint zajlott: az első kör lement gond nélkül, a második után már éreztem a térdemet, a harmadik végén pedig könyörögtem a csapattársaimnak, hogy lőjenek agyon, ne kelljen szenvednem. Tegnap a reggeli fél óra kocogás után két kör Stadi, majd lépcsőzés, végül egy bónusz karika. Gond nélkül! Ma ismét hasznosnak bizonyult a szégyen, vagy mi: futva mentem fotószakkört tartani, és túléltem. Jövő nyáron a Csellengéssel szeretnék az Ironman OB-n csapatváltóban is futni legalább egy hetest. Lehet, hogy futóbolond lettem? Bánom is én, a fő, hogy élvezem!

Rajta hát, emberek, húzzatok ti is nyúlcipőt. Remélem, trendi viselet, és a csajoknak is bejön, de nem ezért csinálom, hanem mert (figyelem, propaganda-szöveg következik) edzi a testet és a lelket. Biztos a szívetek és a tüdőtök is hálás lesz érte!

Most megyek is, hogy beállítsam az ébresztőórát jó koránra. Tudjátok, holnap egész nap péntek lesz. És bár kilenctől hatig ebédszünet van a munkahelyen, előtte és utána lehet mocorogni.

Címkék: Csellengés Futás Margitsziget