Búcsúpillantás a Hoverlára. Az amerikai mackós rajzfilmekben vannak ilyen hegyek: Maci Laci és Bubu, meg persze Mormogi apó („megyek, lelövöm a szomszédot”) szokott ilyen hegyek között kalandozni.

Az emberes járatok útja. Gyönyörű, csak hosszú nekünk.

Megtalálom a térképen jelzett rövidítést: meglepően jól kiépített gyalogösvény, még pallók is segítenek a sárosabb részeken történő áthaladásban. Jó tempóban érkezünk le a Hoverla hídjához.

Ez már egy másik híd. Gyönyörű kis hegyi folyó, igényes műtárgyakkal.

A „híres” Hoverlai-gát tavának szabad víztükrét nem látjuk. Valószínűleg feltöltődött. Sejthető, hogy egy tó mellett járunk, de a vízparti növényzet teljesen eltakarja a látványt. A tó alsó végén a gát meglehetősen vigasztalan látványt nyújt, érdemi képet nem is tudtam róla készíteni. De azért megpróbáltam…

Hogy miről is szól ez a Hoverlai-gát? Elmondja helyettem egy régi tudósítás az Országos Erdészeti Egyesület 1882-es máramarosi közgyűléséről .

Erdészeti Lapok, 1882., Fekete Lajos írása:

 „…már most nagyobb emelkedéssel vitt utunk kelet-délkelet felé Bogdánon át a Fehér-Tisza egy mellék ágáig, hol északra fordulva, nemsokára elértük a 758 méter t. f. magasságban fekvő hoverlai gátot, a Hoverla és Brebenyeskal patakok összefolyásánál, a völgykatlan fenyvesekkel borított oldalaitól környezve. E gát 20 millió köblábat, azaz kereken 6,300.000 köbméter vizet képes felfogni, 24—36 óra alatt telik meg, és 5 óráig képes az uszapatakot vízzel táplálni. A csapókapu nyitása után az elővíz elhaladását bevárva, midőn visszaindultunk, egymásután néhány elől hevederekkel szilárdan, hátul pedig gúzzsal lazán kötött tutajt bocsátottak időnként a vízre, melyek az uszapatak különböző részeinél minket utólérve, különösen alvidéki szaktársaink, de méginkább laikus barátaink kedélyét nem mindennapi módon izgatták fel. Valóban nagy bátorság, lélekéberség és testierő szükséges e gyarló jármű kormányozásához a szűk sziklamederben zúgva, morogva tovaszáguldó hegyi zuhatagon. Mondhatom, hogy bármely sporttal versenyzik a kormányzó tutajostól megkívánt ügyesség, erő és bátorság tekintetében.”

A Hoverlai-gát egy régi képeslapon

A gát tehát a kitermelt fa leúsztatásához, a Tüskevárban is emlegetett tiszai tutajozáshoz kellett.  A felső szakaszokon a tutajozáshoz szükséges bőséges vízmennyiség ugyanis csak a tavaszi árvizek 3-4 hetében áll rendelkezésre, ezért a megfelelő völgyszűkületekben gátakat építettek. A Fehér-Tisza völgyében hajdan 8 víztároló épült. Szigorú rend szerint minden szerdán és szombaton volt zsilipnyitás. Ha a tutajok elkészültek, a gátőrök összehangoltan megnyitották a zsilipeket s a tutajokat leúsztatták Terebesfejérpatak alá. Itt a két egyesült Tisza-ág és a Radnai-havasok felől betorkolló Visó már rendszerint elég vízzel rendelkezett ahhoz, hogy több tutajt is összekapcsoljanak tutajbokorba és azokat készáruval, épületfával, deszkával, zsindellyel, illetve aknaszlatinai kősóval megrakják, aztán irány az Alföld, le, Szegedig. A fa tutajos szállításának 1959. körül vetettek véget, azóta a közúti szállítás dívik.

A gát az 1941-es Magyar Turista Lexikon fényképén.

Közben a Fekete Halfdannak a dereka halódik (foci), nekem meg a térdem (aszfalton futás), így kézenfekvő az ötlet, hogy a sorompó után lemálházunk és ő a lemegy a faluba, a 3-4 km-re levő erdészethez, ahol az autóm áll. Remélhetőleg nem négy téglán…

Lepakolunk az ellenőrzőpontnál. Kijön a ranger, előveszi az igazolványát és akar valamit mondani. A Halfdan látja az igazolványban, hogy Ferenc a neve az öregnek, így belefojtjuk a szót. Kiderül, hogy magyarul nem nagyon tud, bár Pesten volt szovjet katona és a Balaton egy csodálatos hely. Az iránt érdeklődik, hogy van-e autó, ami értünk jöjjön, vagy szerezzen valami fuvart? Mondjuk, hogy a miénk a Skoda az erdészetnél. Bólogat. Eszerint nem játszottak a gyerekek transzformert a kocsimmal! Nagy kő gurul a szívemről a Hoverlába.

A Halfdan lemegy az autóért, az öreg meg tárva-nyitva hagyja az őrházat és lemegy vagy 200m-rel lejjebb a völgyben, egy szalonnasütő  társasághoz, akik közben mobilon sürgették. Egy óra múlva megjön a Halfdan az autómmal. Csak a dísztárcsák tűntek el, amúgy sértetlen a kocsi. Ott egye meg a fene! Ha a hoverlatelepi hucul kissrácoknak a Laurin&Klement féle pompa a nyugat, hát legyenek vele boldogok. Elég karcosak voltak úgyis, mert amilyen utakon én ezzel az autóval járni szoktam, ugye…

Autóba ülünk s meg sem állunk az Európa közepe fölötti vasúti átjárónál lakókocsiban lakó néniig. Letekert ablakból, menetből kérdezzük, hogy „Csókolom! Mózsna?” Hát hogy a fenébe ne lenne „mózsna”! Tábort verünk, kajálunk, aztán átalszunk egy felhőszakadást.

 
A „Bilij” ellenőrzőpont a Hoverlai-gátnál (A kapu szép, piros-fehér-zöld.)

Kisvártatva ránk virradt a hetedik nap. Gyönyörűen virradt.

Összepakoltunk, én még borotválkoztam is, hogy legyen valami emberi formám. (A Fekete Haldannak annyira kurd tevehajcsár feje van, hogy neki mindegy, ő nem borotválkozott…)

Kifizettük a szállást a mosolygós ruszin néninek, aztán elindultunk.

Első körben csak ide a szomszédba, Európa közepére mentünk. Kicsit körülnéztünk a szuvenír-árusoknál. Sehol máshol nem láttunk olyan helyet, ahol ilyesmit, de akár egy képeslapot lehetett volna venni. Itt bezzeg van a hűtőmágnestől a népművészetileg faragott baseball-ütőig mindenféle csodás csecsebecse.

Veszek 2 térképet. Az egyik az ukrán katonai térképészeti intézet 1:100.000-es topográfiai térképe (rahói lap), a másik az „Ukrán-kárpátok” turistatérképe. Ezt 1:200.000-ben sikerült kihozni, 1 cm 2 kilométer rajta, a turistautakat nem jelzi. Semmire sem jó, viszont szép. Ennél még a szovjet turistaatlasz is jobb volt, amit 1987-ben adtak ki, még a szovjet érában 1:150.000 léptékben. (Éreztem is akkor, hogy végképp felfeslőben van a rendszer szövete. Szovjet turistaatlasz a Kárpátokról… nonszensz! Itt akkoriban ahhoz is útlevél kellett, hogy elhagyd a faludat.)

Lehet aztán fényképezkedni kitömött medvével, szarvassal, de ezt kihagyjuk…

Lefényképezem az origóba állított obeliszk szövegét. Állítólag ezt jelenti:
„Állandó alappont, melyet egy nagyon pontos, Ausztria-Magyarországon készült szintezővel, az európai hosszúsági és szélességi fokok szerint állapítottak meg – 1887."
 Egy szó sincs a szövegben Európa közepéről és a régi leírások sem emlegetnek ilyet. A Monarchia területén hét alappontot jelöltek ki és mértek be pontosan, ilyen pl. a Velencei-hegységben, Nadapnál levő. Minden térképezési munkát aztán valamelyik ilyen alapponttól indítottak. Az itteni obeliszk 1977-es felújításakor rosszul értelmezték a szöveget és valahogy elterjedt, hogy ez Európa közepe. Azóta kiirthatatlan a legenda. Egyébként nem igaz, nem itt van Európa közepe, de nem baj…

Aztán egy vágtában mentünk Beregszászig. Itt a piacon jól bekajáltunk: virslis, húsos meg krumplis pirogból, aztán irány a múzeum, ahová ugye haza járunk. A kiváló Sepa János éppen csoportot kalauzol, mi addig vásárolunk (könyvek, DVD-k, egyebek), és megnézzük, amit még nem láttunk. Előkerül végre János is, megtartjuk az élménybeszámolónkat, majd elbúcsúzunk.

Messzire nem megyünk még, csak a beregszászi termálfürdőbe. Objektív szemmel nézve: egy lepratelep. Az utolsó fejlesztés a Moszkvai Olimpia alkalmából történt, amikor építettek a nagy medence mellé egy síugró sáncot. Talán a vizet is akkor cserélték utoljára. Szép, közepesen barna, viszont 33 fokos. És egy kissé sós. Nekünk kimondottan jól esik, érezzük, ahogy a radonos vízben a nyúzott ízületeink, izmaink regenerálódnak, sebeink gyógyulnak. Egy óránál tovább persze nem bírjuk az áztatást a kánikulában. Irány haza!

 
A Beregvidéki Múzeum

Este kilencre érünk Pestre. Elég jó vacsorát kapunk a Halfdannétól: szarvaspörkölt, lecsó, meg aki még tud, (én tudok) szalonnás rántottát is ehet.

Közben dolgoznak a gépek, töltik le a rengeteg fotográfiát, minden zümmög, villog, tölt, mi meg böngészünk.

Hajnali egykor mondja nekem a Fekete Halfdan, hogy fáj a hasa, de piszkosul! Nem egy nyafogós fajta, meg látjuk is, hogy baj van, autóra pattanunk hát, elviszem az orvosi ügyeletre. Háromkor már az ügyeletes kórházban vagyunk, Pest túlsó végén. Felveszik osztályra. Másnap délután műtik. Kiderül, hogy kilyukadt a gyomra, csak a vékonybél egy darabja pont takarta a lyukat, ezért nem folyt ki belőle rögtön a drága sör és ezért nem ment le mindjárt kutyába a fájdalomtól. A Flector lehetett a ludas, amit a fájdalmaink maszkolására (ő derék- én térd-) szedtünk. Rajta is van a gyógyszer kísérőpapírján, hogy bármikor okozhat perforációt.

Szóval a Fekete Halfdant jól felvágták szőrtől szőrig, megkeresték a lyukat – mert nem látszott –, befoltozták, aztán bevarrták. Napok múlva, amikor kiengedték, mondták neki, hogy most gyenge a gyomra, az Algopyrin-jellegű fájdalomcsillapítókat nem bírná, úgyhogy felírtak neki Flectort...

Vége a kirándulásnak.

Címkék: Máramarosi-havasok Csornahora Hoverla Pop Ivan