„A máramarosi havasok, kevés kivétellel, lóháton és gyalog a legmagasabb csúcsig is járhatók. A tetőkről nézve szét, egész hegyvilág hullámzik a szemlélő előtt. A havasokat koszorúzó ős fenyvesek, a hegysorok közein levő mély völgyek s azok fenekén rohanó, zajló patakok rendkivűl bájos képet alkotnak.” - írta Várady Gábor az 1886-tól folyamatosan megjelenő 21 kötetes „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben” című hatalmas sorozat 1900-ban megjelent XVIII. kötetében, a Máramarosi-havasokról szóló részben.

Fekete Halfdan barátommal és az ő Andris fiával a történelmi Magyarország egyik legeldugottabb zugában, a Máramarosi-havasokban jártunk. Kiderült, hogy külön-külön mindketten hosszú évek óta vágytunk oda, csak nem volt társ, aki eljött volna. Ezért jó, ha a barátok néha beszélnek is egymással.

Már az elején látom, hogy bele fogok vadulni a földrajzba, de sebaj: A Máramarosi-havasok ezer évig a Magyar Királyság és Galicia (Halics, Gácsország) határán feküdtek, jelenleg pedig Ukrajna és Románia osztozik rajtuk. A hegység a Kárpátok egyik legnagyobb egybefüggő hegytömbje, itt található a Tisza forrásvidéke. A hegység több havasi gerincből áll, amelyek mindegyike meghaladja az 1700m-es magasságot, több helyen a 2000m-t is. Földrajzilag az Északkeleti-Kárpátokhoz sorolják, helytelenül. Geológiai felépítése a hegység zömét a Keleti-Kárpátokhoz kapcsolja és csak két, a Tarac és Nagy-Ág folyók közötti, északnyugati hegységrész (Kraszna-havas, Szinevéri-havasok) találhatók az Északkeleti-Kárpátok kőzetlemezén.

A Máramarosi-havasok döntő része tehát geológiáját tekintve a Keleti-Kárpátokhoz tartozik és délen, Románia területén, az 1416m magas Borsai-hágóban (Pasul Prislop) csatlakozik a 2300m meghaladó magasságú Radnai-havasokhoz.

A Romániába szakadt kisebbik (100km-nyi) rész magasabb csúcsai a Toronyága (Toroioaga, 1930m), a Bárdói Köves-tető (Pietrosu Bardaului, 1850m), a Várkő (Farcau, 1959m), valamint a román/ukrán határon húzódó Rahói-hegységben az Iván-havas (Pip Ivan, 1937m). Az egész Romániára eső rész nemzeti park s ezzel az ország legnagyobb területű hegyvidéki nemzeti parkja.

A hegység fő attrakciója – számomra – Ukrajna területén, a Csornahora gerince a Csornahorai Pop Ivántól (2028m), a Hoverlán (2061m) át a Kő-havasig (Pietrosz, 2020m) terjedő havasi gerinc. Ide indulunk most.

A szomszédos Fagyalos (Iker-havas 1880m) havasi gerince szintén tartalmaz az egykori eljegesedésre emlékeztető elemeket (pl. tengerszem), de a Barátka és a Gorgánok havasi gerincei is az 1800m közelében járnak.

Szóval szépséges, vad táj ez, amit a Szovjetunió sokáig rejtegetett előlünk.

Az első napon alapos de korrekt vámellenőrzést követően Beregszászra mentünk és pénzt váltottunk (bankban, dollárt grivenyre), aztán meg bevásároltunk, mert Ukrajnába nem érdemes kaját vinni: széles a választék, minden olcsó, szép és finom.

A beregszászi Kossuth tér.

A Fekete Halfdan korábban valami munka kapcsán összeismerkedett Sepa Jánossal, a Beregvidéki Múzeum igazgatójával. Eléggé barátság jellegű ismeretség lett, így következő utunk a múzeumba vezetett. Gyanítom, ebből hagyomány lesz: a kárpátaljai kirándulások múzeumi beszélgetéssel kezdődnek és végződnek. Jó valahová hazajárni idegenben…
A múzeum egyébként Bethlen Gábor 1629-ben épült kastélyában található. Rákóczi is rendszerint itt szállt meg, ha erre járt. Márpedig sűrűn járt erre.

 
A Bethlen-kastély (Grófudvar) Beregszászon.

Na, aztán egyszer csak elindultunk végre a hegyek felé. Beregszászról még vagy 120km Rahó.
Beregkövesden felvettünk egy pia- és izzadságszagú, egyenruhában stoppoló rendőrt, aki a nagy melegben pillanatok alatt elaludt. A többi útmenti rendőr ezután nem zaklatott minket, láthatták, hogy egy túszt már ejtettünk… Pajtit aztán kitettük Rahón, némileg csalódottan. Azt hittem, nyelvet fogtunk, de nem tudott ez semmit, így magunknak kellett nyomozásba kezdenünk: hol lehet határengedélyt szerezni az Iván-havas (Pop Iván) illetve a Fehér-Tisza forrásának meglátogatásához?  

A Fekete- (bal) és a Fehér-Tisza (jobb) összefolyása Rahón.

Sem Rahón, sem Tiszabogdányban senki nem tudja, hol lehet határengedélyt szerezni. Mindenki készséges, de nem értik, hogy mit akarunk a határzónában. Oda csak favágók járnak. Menjünk a Hoverlára! Végül visszamegyünk Terebesfejérpatakra, annak határában ugyanis láttunk egy határőr-ellenőrzőpontot. Ők tudják: Munkácsról kell kérni levélben. 2 hét az átfutás. De talán segít a főnökük! Gyors telefonok, majd elmagyarázzák, hol a laktanya, oda menjünk be.

 Az ügyeletes tiszt kedves – hellyel kínál egy bőr kanapén – és elmondja, hogy semmit nem tehet: levél Munkácsra és 2 hét. De legalább felírja nekünk a címet, hogy hová folyamodjunk. Az is valami… Közzé is teszem. Ha valaki a Rahói-hegységben akar kirándulni, a Mezőpataki-csúcsra, az Iván-havasra, vagy az Asztagra, a Fehér-Tisza forrásához, az ide írhat. Természetesen ukránul… (Ami első menetben talán akadálynak tűnhet, de a kárpátaljai magyarok segítőkészségét ismerve azt hiszem, nem leküzdhetetlen akadály ez.)

Még éjszakai szállásról kellett gondoskodnunk.
Nos, Terebesfejérpatakról Rahó felé haladva, „Európa közepét” elhagyva a vasúti sín keresztezi az országutat. Közvetlenül a vasúti átjáróban indul egy földút balra, fel a hegyre. Az út végén egy mosolygós nénike üldögél egy bezárt panzió mellett (és lakókocsiban lakik). Na, itt lehet tábort verni gondozott gyepen. Ez a kemping. Alant a Tisza zúg. Van néhány kutya, budi, fedett asztalok-padok meg forrásvíz. Ennyi elég is egy komfortos táborhoz. Fizetni? Amennyit gondolunk…

Táborunk.

Az igencsak-Felső-Tisza a tábor alatt.

Következő nap reggelén felautóztunk a Fehér-Tisza völgyén, Tiszabogdány túlsó végére, a Hoverlai-erdészethez, amely a Hoverla-folyónak a Fehér-Tiszába torkollásánál (Uszty Hoverla) található. Az autó itt marad – talán nem piszkálják…

A Fekete Halfdan azt demonstrálja a fiának, hogy hogyan fogja elvinni Andrist egy (bagózó) medve.

A "Fehértiszai Erdészet" ilyen csodás festményekkel fogja változatosabbá tenni völgyi vándorlásunkat.

Nyomás, felfelé! De hová is megyünk? Tegnap a határőrség ügyeletes tisztjével egyeztettünk, ennek során közölte velünk, hogy a főgerinc legdélebbi csúcsa, amire felmehetünk, az 1471m magas Vihid. Innen fogunk tovább haladni majd észak felé, a Csornahora gerincére.

Egyelőre ide, a Vihidre tartunk hát, a Fehér-Tisza, majd a Vaszkul völgyén haladva.

Ellenőrzőpont a természetvédelmi területre bemenők szűrésére. Egyes beszámolók szerint 1.-€-t kellene itt fejenként leperkálni, de az őr ilyesmivel nem foglalkozott. Mondtuk, hová mennénk, ő azt mondta: „mózsna”, oszt ment vissza tévét nézni. Mi meg a dolgunkra...

Gőték az út menti kiöntésekben.

Tovább!

Elágazás, az Asztag felé. (Mi arra nem mehetünk.)

Innen látunk először valamire való hegyet: előttünk a Csornahorai Pop Iván a maga 2028 (más források szerint 2020)m-ével.

Megmosakszom a Tiszában. Itt még megtehetem. Pár méterrel feljebb már nem tehetném, mert egyik forráságat sem Tiszának hívják.

A jobbról jövő víz az Asztag, a balról jövőt Balcatul-nak hívják. Nagy nehezen kinyomoztam, hogy magyar neve is van: Tarka-patak. Ebből fog kiágazni a Vaszkul, melyet követni szándékozunk.

Forrás – szarvassal

Ez már a Vaszkul, a Tisza egyik forrásága. Sőt, már régen ki kellett volna kanyarodnunk a völgyéből jobbra, de se jelzés, se út. Meredek hegyoldal van csak, dzsungellel. Visszamegyek böngészni, találok is valami dózerútra utaló benőtt nyomvonalat, de horrorisztikus rajta közlekedni, s nem is biztos, hogy ezt keressük. Felhívom Andris figyelmét arra, hogy jól figyeljen, mert akkora szívás jön, amilyet ő még rövid élete során nem tapasztalt és sűrűn nem is fog. Toronyiránt fogunk közlekedni, a kárpáti rengeteg erdőben, teljes menetfelszerelésben. Nem lesz könnyű, ellenben nagyon nehéz lesz, de ki lehet bírni.

 Először befordulunk a Vaszkulnak a Vihid alá bekanyarodó mellékágába és azon megyünk felfelé amíg lehet, aztán alkalmas helyen megrohamozzuk a déli hegyoldalt és felmegyünk a gerincre. Ezzel kb. el is telik majd a délután.

 A térkép utat jelez a völgyben. Érezhető, hogy valaha volt is itt út. Kb. 20 éve lehetett az a hóolvadás, amelyik megbontotta és azóta minden árvíz alakított rajta. De hogy volt valaha, az nyilvánvaló – hiszen a térkép is jelzi…

 
Visszanézve

Előre nézve: ez is Tisza.

„Sokáig fog tartani és nem fogod élvezni!” (ezt eredetileg Leonidásznénak mondták, a 300-ban)

Pedig szép táj, még esőben is…

Nem akarom magam nagyon szembe dicsérni, de sikerült a brigádot talán az egyetlen olyan helyen felvezetnem a gerincre, ahol az északnak néző homokkő sziklataréj megszakad, így gond nélkül ki lehetett kapaszkodni a gerincre. De innen aztán tovább menni nem voltak hajlandók, hiába mutogattam az erdőben, hogy már csak egy köpésre vagyunk a főgerinctől. Szerencsére a gerincre érkezés helyén épp egy kiváló táborhely kínálkozott, a vizesköcsögeinket meg már megtöltöttük, mielőtt megtámadtuk a hegyoldalt, így megadtam magam: tábort vertünk.

Ránk virradt a következő nap is. Megszámoltam, megvagyunk-e valamennyien, nem kajált-e meg valakit a medve, míg aludtam, de nem. Így aztán a teljes létszámhoz kalibrált mennyiségű vizet tettem fel, teának.

Tábori konyha, legényesen. Egy korábbi képen a tekercs vécépapír volt a kakukktojás, itt meg a kalapács az.

További utunk a gerincen halad. A térkép szerint ez egy turistaút. Valójában egybefüggő illetve járható ösvény sincs itt, de néhány tűzrakás nyoma arra utal, hogy nem mi vagyunk az elsők, akik ezt megtapasztalták.

Mindjárt az indulás után láthattuk, hogy miért olyan védett Romániában is, és itt is az egész terület. Ez bizony a siketfajdok háborítatlan birodalma. Indulás után hamarosan egy pulykányi madár „esett le” az egyik fáról és repült el völgyirányba, nem sokkal később további két, a fenyők alatt lapuló példánnyal találkoztunk. Sajnos azonban menetből még siketfajdot fényképezni sem olyan nagyon könnyű. Pláne, hogy meg se próbáltuk, úgy meglepődtünk.

A siketfajd a háborítatlan, gazdag aljnövényzettel benőtt, ritkás fenyőerdőket kedveli, sok bogyótermő cserjével, alvásra alkalmas fákkal, hangyabolyokkal, vízzel. Hát itt a környezeti feltételek adottak, akkora fenyők állnak mindenfelé, amelyeknek a nagy, vízszintes ágain nem csak a nyári éjszakákat, de az egész telet el lehet tölteni. (Télen a fán ül és fenyőgallyat eszik.) Mindenfelé tüskés és tüskétlen bozótok szederrel, áfonyával, szamócával, miegymással. A béke is adott: nemigen látni rendszeres legeltetésre utaló nyomokat, valószínűleg korlátozottan adnak ki engedélyt. A román oldalon jogszabály írja elő, hogy csak júniustól lehet legeltetni és csak marhát, kutya nélkül.

Gerincünk hamarosan egyesült a Medvebocs-(Medveshenka-)gerinccel, amelyen a másik jelzetlen turistaút vezet a Vihidre. Na, itt legalább út van. Kérdés persze, hogy leér-e a völgyig, ahonnan a térkép szerint elindul. Láthatólag nemigen használják ugyanis ezt az utat sem…

Az út - jobban megnézve - egy gazdag virágoskertre emlékeztet.

Végre felértünk a Vihidre (1471m). Innen kezdve a Hoverláig az ezeréves országhatáron fogunk haladni. Bal kéz felől az egykori Magyarország, jobbról Galícia földje esik. Nézzük csak, merre járunk ma?! Tehát a Vihidről északkelet felé indulunk, átmegyünk a Vaszkulra, onnan kegyetlen emelkedőn felmászunk a Csornahorai Pop Ivánra, majd északra fordulva a gerinccel, megyünk tovább, amíg alkalmas táborhelyre nem lelünk.

A Vihiden végre jelzést is találunk: amerre én nézek, az Asztag (1650m) felé, amerre Andris néz, a Pop Iván felé mutat a nyíl.

Kilátás a Vihidről a román határon húzódó Rahói-hegység felé. A fenyőtől jobbra futó gerinc a Sóskás (1759m), Nenyicke (1815m), Mezőpataki-hegy (1713m) vonulata. Innen, ahol mi álluk, épp eltakarják az Iván-havast (Pip Ivan 1937m). A fenyőtől balra eső gerinc mögül kimagasló hegy a teljes egészében román területre eső Várkő (Farcau, 1959m).

Előttünk a cél: a Vaszkul, mögötte pedig – felhőtől takartan – a Pop Iván.

Csobolya József:                                                 
  Kárpátalja
 
A mi hazánk a fenyőfák hazája,
Itt még csermely a magyarok Tiszája.
Hegyeknél magasabban ringott bölcsőnk,
Minket a bércek adtak ide kölcsön.
 
Testvéretek vagyunk s idegen mégis,
Itt szent, visszhangosabb a hang s a vér is.
A vizek zengve tört sziklákat visznek,
Akik itt élnek, erősebben hisznek.
 
Itt nem teremnek zsírosan a földek,
Az ég elsózta őket legelőknek.
Itt nem aratnak, pedig hányszor vetnek!
Akik itt élnek, forróbban szeretnek.
 
Vad szél játszik a bércek orgonáján,
A tél jéggyertyát gyújt az erdők fáján.
S ha hull a hó, éhes vadak matatnak,
Akik itt élnek, jobban összetartnak.
 
A nagy hegyek mint ősz parasztok állnak,
S csoportokban munkátlan elpipálnak.
Olykor felhők felett az égbe vesznek,
Akik itt élnek, gyakrabban könnyeznek.
 
A mi hazánk a fenyőfák hazája,
Most csonka ország vérsikolyos szája,  
A magyaroknak itt sírokat ásnak,
Akik itt születtek, mindig visszavágynak.

1923-as lengyel-csehszlovák határkő lengyel oldala a „P”-vel

Egy másik határkő csehszlovák oldala a „CS”-vel. Valami idegen helyről származó andezitszerűségből faragták a köveket.

A 13. határkőnél a gerinc útja derékszögú kanyart veszen. Itt csatlakozik bele a Tarka-patak (Balcatul) völgyéből a Csorna-hora (1406m) esztenáján át érkező és a gerincre jutásra az utókor számára javasolt, jól kijárt út. Ezt a felvezető utat a térkép piros sáv jelzéssel jelöli. Mi a helyszínen ilyesmit (piros jelzést, vagy bármilyet) nem láttunk, de nem is az a lényeg, hanem maga az út léte! A komfort csúcsa ilyen helyen!

 
A határkő nem látszik a képen. Biztos rápakoltunk.

Az előtérben lévő irtásos hegy a Csorna-hora (1406m), a túloldalán a Balcatul-völgy szegélyezi.

Előbukkan végre a Csornahorai Pop Iván (2028m). Az ruszin (és ukrán) neve szimplán Csorna hora, azaz Fekete-hegy. A Pop Iván a román neve. Magyar neve – hát az nincs neki. Vagy éppen túl sok van. Én ezeket találtam: Iván pap-havasa, Fekete-havas, Csornahorai Pop Iván.

 Szóval oda kell felmásznunk. Tartottunk tőle, mert a közvetlenül mellette álló Vaszkul a térkép szerint 1406m magas s eszerint 2km-en belül több, mint 600m szintkülönbség vár ránk. De egyre nyilvánvalóbb, hogy a magassági adat (a Vaszkulé) elírás, mert már régen lefelé nézünk az 1400-as hegyekre, a GPS-ek 1600m feletti magasságokat mutatnak, és még mindig felfelé megyünk a Vaszkulra: szóval mégsem lesz az olyan horrorisztikus mászás, mint ahogy otthon gondoltuk. Nem nagy baj!

Még mindig a Vaszkul oldalában.

A kép legtetején a jobb oldali sarokban elősejlő nagy hegy az Iván-havas (Pip Ivan 1937m), az Andris feje fölötti nagy hegy a Várkő (Farcau, 1959m), közöttük a Nenyicke (1815m) és barátai.

A Vaszkul (1771m-esnek bizonyult) után alig mélyed nyereggé a gerinc, ami jó hír: 2 km-en 250m szintkülönbség vár ránk a Pop Iván csúcsáig, amit simán megeszünk! Lehet tehát egy jó kis ebédet fogyasztani előbb! A menü: bakonyi jellegű pörköltszaftos tészta (porból) rozskenyérre kenve, mellé energiaital (porból), meg persze víz. Egy-egy szelet csokit (én halvát) is betolunk a fejünkbe. Majd…

 
Egyelőre még főzünk. Az út közepén. Máshol nincsen hely.

A Pop Iván a Vaszkulról.

A felhős főgerinc.

Ez pedig a galíciai oldal, keleten

Az első teremtett lélek, akivel találkozunk: egy orosz srác, elég ügyesen jön lefelé a Pop Ivanról, az első s egyben utolsó nehezebb útszakaszon, egy törmeléklejtőn. Elismeréssel nyugtázza, hogy magyarok vagyunk. 20 fős, szétszakadozott csoport, követi, ami jó ürügy nekünk a pihenésre – lemálházunk. Előkerülnek a fotóapparátok, a srác pedig kiabálva figyelmezteti az oroszokat, hogy ügyesek és mosolygósak legyenek, mert este benne lesznek a magyar tévéhíradóban!

Jönnek az oroszok!

Orosz havas szépe. Nekem tetszik. Mögötte a Csornahora főgerince, felhők takarása nélkül.

Szerintem gyanakodott, hogy őt fotózom, pedig nem ám! A feje fölött ott a Hoverla!

Oroszok el, mi meg fel, a törmeléken.

Előttünk a Pop Iván csúcsa, ahová a lengyelek 1936-38-ban meteorológiai és csillagászati obszervatóriumot építettek, gyönyörűt, csak éppen nagyon rosszkor. Lengyelország szovjet lerohanásának hírére az obszervatórium berendezését leszerelték és Magyarországon át Krakkóba tervezték vinni, Lengyelország teljes felszámolásával azonban elakadt a dolog. A felszerelés Budapesten át Bécsbe került és a világháború után kapták vissza a lengyelek.

 A berendezés legnehezebb darabja 950kg-ot nyomott, amit nem lehetett nagyon könnyű mozgatni ezen a terepen, (különösen, hogy precíziós műszerekről, üveglencsékről van szó), de a környék hucul favágó-tutajos-pásztor lakossága számára egyáltalán nem volt kivitelezhetetlen a felszerelés keresztülszuszakolása a sziklákon és a rengeteg erdőn.

A Fekete Halfdan közben ezt fotózta. A jobb alsó sarokban havasi zergevirág sárgállik.

A csúcstáblánál. Andris rettentő elszánt a Fekete Halfdan nagyon elégedett, én meg nagyon öntelt vagyok.

A világháború során az épületet mi használtuk: légvédelmi megfigyelő és tüzérségi állásként. Aztán azóta csak pusztul.

A főgerinc a Pop Ivánról. Középen a hópettyes buci a Hoverla.

 A képből jobbra kifelé tartó, egyébként szép, sziklás gerincű hegy a galíciai Szmotrec. A magyar térképen ez már nem szerepel, de mi fogunk arra járni vízért.

A Szovjetunió széthullása utáni zavaros időkben fegyveres banditák húzódtak meg a romok között és a turisták fosztogatásából éltek, amíg a hatóságok ki nem füstölték őket. Most a béke és nyugalom szigete ez itt.

A képen látható úriember a csinos szatyorral kb. velünk egy időben érkezett a csúcsra, valahonnan Galícia irányából, csak akkor nem volt sapkája meg kardigánja, hanem félmeztelen volt. És valami csodálatosan részeg. Megállt és csak dőlt, hol erre, hol arra, dőlt a Szerjózsa minden irányába és fújtatott, izzadt és vörösödött. Később elfeküdt. Aztán útra kelt. Ezt ábrázolja a kép. A dumája jó lehet, vagy valami egyebet tudhat, mert elég jó nője van. A jobb oldalon a Szmotrec sziklatarajai is előtűnnek. Később ezt már nemigen láttuk, csak a felhők között átsejleni.

A cél: a legközelebbi, táborozásra alkalmas hely felkutatása, meghódítása…

Egy kis visszatekintés...

…már csak azért is, mert furcsa felhők száguldanak felfelé a Tisza völgyéből…

A Szmotrec felé tartó elágazásnál letérünk a gerincről és dombok szélárnyékában sátrat verünk. Közben meginterjúvoljuk a jövő-menő népeket vízügyileg: 2 km. a válasz. Az nagy zsák nélkül nem táv, neki is indulunk rögvest, a Halfdan meg én.

A főgerinc és a Szmotrec közötti nyeregből jól kijárt út vezet le a déli oldal völgyébe. Hamarosan házromot látunk, mellette patak folyik. Jól saccoltak a srácok: a GPS szerint másfél kilométert jöttünk.

Valami gyönyörű, piros virágú tüdőfű. Soha nem hallottam róla.

Itt meg gyönyörű kosborok, és gyapjúsás, a tőzegmohalápok jellegzetes növénye.

Ennyi fér el egy lapon. Folyt. köv.

Címkék: Máramarosi-havasok Csornahora Hoverla Pop Ivan