Függünk. Ki a csokitól, ki az alkoholtól, ki a gyógyszertől (a srác, aki délután le akart húzni 70 forinttal, sajnos mindkettőtől - aztán, amikor nem adtam neki, nagyot húzott a szomszéd tarajos demizsonjából. Így megy ez.). Jó esetben függünk a mozgástól. Néha pedig egymástól.

Én például most épp Tomtól (pedig alig egy órája ismerem). A kötélen. Ott hintázom a feje fölött, és várom a szilárd talajt. De a kötél megszorult a lapkában, hát függök, amíg egy ügyes mozdulattal ki nem szabadít, és meg nem indít lefelé.

Ez ma egy ilyen nap, kár volt fölkelni. Semmi, de semmi nem jött össze. Pedig olyan szépen egymás mögé szerveztem mindent! Aztán, ahogy az néha lenni szokott, porszem hullott a gépezetbe. Fogalmam sincs, mikor és hol, de szétcsúszott a nap. A srácok folyamatosan mondták vissza a megbeszélt dolgokat, a meló nem akar magától haladni, és szerintem a buszon valaki kihúzta a pénztárcámat a zsebemből. Tom meg is jegyezte, hogy elég nyugodtan tűröm, és ő már biztosan ordítozna. Segítene az rajtam? Na ugye. Nyilván megvan ennek is az oka, mint mindennek az Univerzumban. „Legyen meg a Te akaratod.” De talán a befejezés jó lesz. Már csak ez tartotta bennem a reményt idáig.

Eljöttünk megnézni a Klébit. Ádám persze hiába figyelmeztetett („Csak akkor menjetek oda, ha képesek vagytok elviselni, hogy a kisgyerekek rommá aláznak!”), most mégis itt vagyunk. Emese fogad minket, gondolom, tesit tanít itt. (Aki nem ismerné a Klébit, a Klebelsberg Ált. Isk. tornaterméről van szó, ahol utánpótlás-póknevelde van. Ebből aztán okosabbak lettetek.) Kérdezi, mi szél hozott erre, jártunk-e már itt, és mióta mászunk. Kifizetjük a belépőt, de a ziazsák árát már erőszakkal kell odaadnunk. Cserébe annyi magnéziát kapunk, amennyivel fehérre kenhetnénk az összes fogást. Hiába, no, az rögtön meglátszik, hogy nem egy profitorientált hely. A hangulat családias, pedig itt kőkemény edzésmunka folyik. Beléptünkkor például épp a plafont mássza egy srác, közelebb egy lány épp az elölmászást gyakorolja. A mozdulatok magukért beszélnek: látszik, egyikük sem ma kezdte.

Összenézünk Tommal: most még emelt fővel távozhatunk. De nem azért autóztunk ennyit (nevezzetek papírnyúlnak, de nem bringával jöttem - igaz, ma dolgozni is gyalog voltam, de azé’ az öt kili otthonról, na jó, majdnem hat...), hogy rögtön megfutamodjunk. Taktikusan átengedem az elsőséget mászótársamnak. Egy előre bejelentett spontán eséssel meggyőzik róla, hogy tényleg biztosítom. Aztán mászik ő, majd szerepcsere. Rögtön az első falnál feltűnik, hogy ez nem a Spider. (Ugye, milyen jó megfigyelő vagyok?) Nem mi vagyunk a célközönség, itt mintha csak versenyzőket nevelnének ki. Nincs helye a mellébeszélésnek: vagy bírod erővel és technikával, vagy ott a jobb sarok a kezdő falakkal. Sajnos? Szerencsére? Minden esetre kevés olyan falat találunk, amit sikerül végigmászni. (Legalább marad kihívás legközelebbre is.) Azért küzdünk, bár a lelkesedésünk egyre jobban alábbhagy. Fáradunk.

Épp egy bouldernél próbálkozunk a plafonmászás alapjaival, amikor jön Emese.Kabát van rajta, készül haza. Ugye, azért jövünk máskor is? Igazán kedves tőle, hogy figyel a betévedt vándorokra. Ha nem volna tőlünk olyan messze, biztos, hogy gyakori vendégek lennénk itt. Így majd vasár- és ünnepnapokon próbálunk épp erre járni...

Mindkettőnknek hamarabb vége lett, mint a Twin Peaksnek. Leülünk egy padra, már csak nézni van erőnk. Egy zömök srác csak kézzel (!) épp mos mászta végig a plafont (igaz, neki a zászló is ment). Aztán megakad a szemem egy nyolc éves forma kislányon. Azt eddig is láttam, hogy tíz év alatt a beülő mellé alanyi jogon jár az antigravitációs tabletta, mert a picik fantasztikusak! Most viszont azt bámulom, hogy a lányka válla ilyen fiatal korban már deltásodik... Pár év múlva tényleg tökéletes mászóalkat lesz (én pedig nem szeretnék tőle pofont kapni). Most még csak függő - és nem is tud róla.

Címkék: Csellengés Klébi Falmászás