Hazaértünk a nyaralgatásból, túléltük. Nagyon szép és jó volt! Első nap (július 10-én) még üzembe kellett helyezni az új bringámat, úgyhogy épp csak a leutazásra maradt időnk. Mivel a kempinget nem értük el (nem vették föl a telefont), így nem kockáztattunk: egy panzióban szálltunk meg. Jó döntés volt, mert a hátizsákunkat otthagyhattuk, amíg Ausztriában voltuk. Másnap 9-kor elindultunk megkerülni a Fertőt. Mivel arrafelé még sosem kerekeztünk, nem tudtam, mire számítsak. Hallottam olyat is, hogy nem alkalmas bringázásra a Fertő körüli bringaút, meg olyat is, hogy nyugati minőségű. Mi elégedettek voltunk vele. A nyugati parton indultunk el, Sopronból legurultunk Balfra, megreggeliztünk, feltöltöttük magunkat és a kulacsokat kénes vízzel, aztán gyí! Itt még nem voltak tökéletesek az utak, de bőven megütötték a mértéket. Hamarosan elértük a határt, megnéztük a Mitrász-szentélyt, aztán tekertünk tovább. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem változott az aszfaltminőség a csíkon áthaladva, de mivel előrelátóan terepgumit hagytunk a bringákon, nem igazán jelentett se pro, se kontra sokat az útminőség. Fertőmeggyesen és Ruszton egy kicsit körbekarikáztunk - nem mondanám, hogy alaposan megvizsgáltuk őket, erre sajnos nem volt idő, ha már teljesíteni akartuk a teljes kört. Ami nagyon tetszett, hogy rengetegen bringáztak, 40 fölött sem a tévé-kóla-chips trió az uralkodó. Aláztak is minket rendesen az osztrák nyugdíjasok - de majdcsak belejön Ági is. Én így is büszke vagyok rá, hogy vállalta a túrát (és teljesítette is). A mezőgazdasági utak itt jórészt aszfaltosak, és mindegyiken szabad kerékpározni. Egy helyen (Kétkerék Oázis) megálltunk egy alkoholmentes sörre. (Tudom, az osztrákoknál nem zérótolerancia van, de egyrészt 35 fokban nem biztos, hogy nyerő piázni, másrészt nálam ez kb. elvi kérdés: vagy bringa, vagy sör.) Aztán téptünk tovább. Donnerskirchent (Fehéregyháza) már korábban kinéztük magunknak (pár héttel korábban a Raxban jártunk klettersteigezni, és átutazóban is nagyon tetszett a falu), de sajnos kitérő lett volna, így messziről csodáltuk meg. Majd legközelebb... Útközben próbáltunk minél többet enni-inni, nehogy baj legyen (a Balaton Maratonon minden tudatosságom ellenére a végén már a gondolattól is, hogy bármit a gyomromba kéne rámolni, felfordult a gyomrom). Szóval szép lassan eljutottunk a tó északi felére, itt derült ki, milyen jó, hogy a mintás ciklokrossz gumikkal jöttünk. Volt ugyanis két falu között (talán valahol Breitenbrunn és Weiden között, már nem emlékszem) egy pár km-es murvás szakasz. Nagyon finom murva volt, így pont olyan tempót tudtunk menni, mint aszfalton - épp csak a kisebb tapadás miatt jóval kevesebb energiabefektetéssel. Podersdorfban egy-egy pizza formájában pótoltuk a kalóriákat, aztán lementünk a tóra megmártózni. A strandpénztár addigra szerencsénkre már bezárt, így 8 eurót megspóroltunk. Lekötöttük a bringákat a rengeteg ott parkoló drótszamár közé, aztán irány a víz. Nem sokat pacsáltunk, indulni kellett tovább. Illmitznél útközben megcsodáltuk a madárvilágot, a Fertőzug szikes tavait - és eldöntöttük, hogy ide távcsővel vissza fogunk jönni egyszer. Hihetetlenül élénk a természet arrafelé! És érdekes módon nem félnek az embertől. Látszik, hogy megszokták a jelenlétét - de azért figyelik, tartanak tőle. A határig aztán meg sem álltunk. Ott is csak fölrakni a lámpákat. Normál esetben ez két perc lett volna, de a rengeteg szúnyog miatt (majd' meghaltunk, annyian voltak!) legalább 10 percig szerencsétlenkedtünk - igaz, egy örökkévalóságnak tűnt. Végül én szereltem, Ági meg ugrált és hajtotta őket mindkettőnkről. Pomogynál jöttünk vissza Magyarországra, és Fertődig egészen be is sötétedett. Ági ekkora jól elfáradt, és a vonatozásra szavazott. Nem tudtuk, hol lehet a vasútállomás, így a hazafelé tartó irányt válaszottuk - mint kiderült, rosszul. A következő faluban láttuk, hogy itt bizony marad a bringa - én ennek örültem, mert az osztályfőnök-helyettesemmel is minden bringázáskor az volt az alapelv, hogy a túra két keréken zajlik (anno még vázhegesztés is becsúszott vele - de ez nem vág ide...) A lényeg a lényeg: a sötétben a remek Hozé-lámpák és az éjszakai állatok nyújtottak némi vigaszt. Láttunk menyéteket, sünöket, rókákat, és talán őzgida lehetett, ami elrohant előttünk. Aztán visszaértünk Balfra. Egy helyi srác segítségével levágtunk egy keveset a hazaútból (tudott egy rövidebb utat). 11-re értünk haza, Ági teljesen elkészült, de szerintem büszke lehet a karikára. A kitérőkkel együtt vagy 150 km-t mentünk.

Másnap hosszú alvás következett, aztán a tervezett Fraknó helyett csak Meggyesig mentünk, megáztatni magunkat. A szabad strandot - pedig tegnap mintha meglett volna - nem találtuk meg. Így a fizetőst válaszottuk. Délutánra járt az idő, ezért féláron volt a jegy, én ráadásul egy napijegyet is kaptam egy kifelé igyekvő bácsitól. 2,20-ból megúsztuk, így egy jutalomfagyi belefért. A strand a Velencei-tó és a Balaton keveréke volt. Itt-ott egészen pezsgő élet fogadott, máshol (a kis szigeten) viszont a végtelen nyugalom. Este a legendás Gyógygödör rövid meglátogatása volt a program - jéghideg szóda 5 Ft/dl rulez, de a vörösbor is jól esett.

Negyednap, 13-án elindultunk Ausztriába. Ágfalva felé mentünk, aztán a határ megkeresése következett. Itt igazán jól jött a terepgumi, mert a szőlők között ökölnyi köves úton mentünk - egészen a határt jelző kis fahídig. Odaát aszfaltút, és Lépesfalva fogadott. Belőttük nagyjából az útirányt - elég jól eltaláltuk. Egy útépítésnél aztán egyrészt megkaptuk a magunkét, hogy nagyobb ívben kéne a markolót kikerülni, másrészt megsúgták, hogy tényleg létezik - na nem az Északnyugati átjáró, de valami hasonló - rövidebb út. A völgyben kiderült, hogy Forchtensteiner Wegnek (Fraknói útnak) hívják, amelyen épp haladunk. Persze volt utána újabb mezőgazdasági aszfalt- majd zúzottkő-burkolatú út. De tényleg Fraknóban lyukadtunk ki. Itt még nem láttuk, csak tudtuk, micsoda mászás jön. A vár fölénk magasodott, de az út nem akart emelkedni. Aztán egy jobbossal megindult a szerpentin. Fölérve már láttam, hogy Ágiból a Fertő-kör fáradsága nem tűnt el teljesen, de egy óriásplakát a segítségünkre sietett. Szoba, ráadásul a vár szomszédságában. Nem sokat teketóriáztunk, beköltöztünk, lezuhanyoztunk, megcsodáltuk a kilátást a teraszról (elképesztő szép panorámánk volt az alattunk elterülő völgyre), aztán átsétáltunk a várhoz. Sajnos a kiírttal ellentétben már zártak, így másnapra maradt a várséta. Helyette fölsétáltunk a Rozália-kápolnához. Az erdőn át mentünk. A turistautak itt elég lazán voltak jelölve, többször bizonytalankodtunk, egyszer nem is jó felé mentünk. Azért csak fölértünk. Föntről (748 m) elképesztő kilátás volt a várra és az egész medencéről Magyarország felé. Mellesleg fullos magyar térerő volt, így hazatelefonáltunk, hogy még élünk, és nagyon szép minden. Lefelé azért az aszfaltutat választottuk, mert erősen alkonyodott. Szerencsénk volt, útközben egy fogadóban meg tudtunk vacsorázni. Közben egy ott nyaraló kisfiúval beszélgettünk, aki aztán megmutatta a rövidebb utat hazáig.

A következő napot a várral indítottuk, ami el is tartott vagy fél napig. A várséta mellett a fegyvertárat, egy vadászati kiállítást, az ősök galériáját és a kincstárat is meg lehetett nézni. Az Esterházy-ősöknél kezdtük a látogatást. Attila és Drakula gróf képe után különböző valós és nemvalós előd képe fogadott minket, termenként néhány jellemző egyéb tárggyal. Innen nyílott a vadászati rész, amelyre sajnos csak nagyon kevés időnk jutott, mert el akartuk érni az idegenvezetést. Egy magyar férfi vitt le minket a kincsek közé a csodakamrába. A szokásos nemesfém és drágakő dísztárgyak mellett tényleg csodák is voltak: narválfog felhasználásával készített unikornis, tengeri állatokból összerakott sárkány... a kor embere tényleg kapkodhatta a fejét! Aztán körbejártuk a várat, egy osztrák fiú vezetett minket, itt a fegyvertár, a várkápolna és a kimaradt részek (a konyha és a vár 142 m mély kútja) volt a fő attrakció. Aztán továbbindultunk Bécsújhely felé. Útközben a gazdák megkínáltak barackkal, ami nagyon jól esett a hőségben. Bécsújhelyen vonatra szálltunk, és estére Gloggnitzban voltunk. Nehezen találtunk szállást, de végül szerencsénk volt. Szállásadónk beszélt pár szót magyarul, és a bringákat is biztonságos helyre tette. A szoba fürdőkádja volt a pont az i-re. Este aztán sétáltunk még egyet a városban.
15-én reggeli után a város kis kastélyával kezdtük a napot. Nagyon kedves kis parkja van, igazán tetszett nekünk. Aztán Payerbachig tekertünk, ott fölszálltunk a Semmeringbahnra. Sajnos mint kiderült, nincs külön nosztalgiavonat, a személyvonattal lehetett fölmenni. Ahogy fölértünk, beborult. Láttuk, hogy ez bukta: hamarosan meg is jött az eső. Jobb híján megebédeltünk hozott anyagból, és mivel még mindig esett, megnéztük a vasútállomáson a Semmeringbahnt bemutató kiállítást. Egy nagyon kedves bácsi vezetett minket körbe. Ott lakott a szomszédban, és önkéntesként volt heti egy alkalommal a múzeum idegenvezetője. Mivel borravalót nem fogadott el, vettünk néhány képeslapot, hogy legalább így támogassuk a múzeumot. Volt egy videóvetítés is, amely a Semmering túloldalán virtuálisan levonatozott minket - legalább így láthattuk azt az oldalt is. Gyönyörű viaduktok, alagutak, elképesztő kiáltás. Nem bántam meg, hogy most nem a bringa nyergében másztam föl a hegyre, akkor főleg a túlélésre tudtam volna koncentrálni, így meg ülve csodálhattam végig a vonatút mindkét oldalát. Amikor kiléptünk a múzeumból, megjelentek az első napsugarak is. Jellemzően ilyenkor, amikor már nincs idő a csúcstámadásra. Tehát legurultunk egészen vissza Gloggnitzig (gyönyörű sziklás részek, szerpentinek, meredek utak), majd Bécsújhelyig száguldottunk. Enyhe hátszél volt, és enyhe lejtő, így a pedált taposva igen jó ütemben haladtunk. Ott még egy rövid bringázás volt hátra a vasúti pályaudvarig, aztán fölszálltunk a soproni vonatra. Mint utólag megtudtuk, Sopron azon a vonalon még belföldnek számított, így nem kellett nemzetközi jegy. Nem is vettünk - az eredeti terv szerint még Ausztriában leszálltunk volna, aztán átkerekezünk a határon, de végül a bliccelés mellett döntöttünk, hiszen valójában megvettük a jegyet, csak a célállomás neve volt más, még a jegy ára is egyezett. Mivel kalauz sem jött, semmi gond nem volt. Visszatértünk hát házigazdánkhoz, a zuhany alatt embert varázsoltunk magunkból, majd vacsora után néztünk. Sajnos mindenütt zárt már a konyha, így végül egy gyrososnál ettünk egy pizzát. A semmeringi eső aztán itt is utolért bennünket. Hazaindulva már körpanorámában villámlott, aztán a derékszögű eső és a hideg szél is megérkezett. Bőrig áztunk - de panaszra semmi ok, a többi napon nagyon szép időnk volt.

Az utolsó napon még meg akartuk látogatni a Páneurópai Piknik Emlékparkot, de sajnos nem voltunk elég ügyesek, a megkérdezett helyiek meg nem voltak elég tájékozottak, így a 84-es főúton mentünk, a határnál aztán láttuk, hogy itt nekünk nem terem babér, hát visszafordultunk. Jobb híján elindultunk egy turistaúton, ami hol zöld volt, hol piros, hol kereszt, hol meg csík, de végül is némi dagonyázással (végre megkapták a bringák, ami jár nekik) a Malomtónál kötöttünk ki. Külön öröm, hogy nem késtük le a vonatot sem, úgyhogy minden rendben volt. A vonatúton még megismerkedtem egy szabadnapos mozdonyvezetővel (a bringa volt a közös pont), úgyhogy legközelebb már a helyi erő is velünk lesz :)

Címkék: Csellengés