2009. március idusán Tigrissel és Dolfi kapitánnyal a Nagy-Fátrában jártunk. Hótalpazni mentünk. Az volt az eredeti terv, hogy hajnali háromkor kelek, autóra kapok (Pécsett), s meg sem állok Komáromig, ahol reggel 7 után felveszem a Tigrist (Győrből), majd húzunk tovább Nyitrán, Besztercebányán át Óhegyig, ahonnan még – remélhetőleg – jóval dél előtt indulunk tovább gyalog, a havasokba. 11 km-nyi gyaloglat vár ránk, benne némileg több, mint 1200m szintemelkedéssel A lényeg, hogy a havasi főgerinc nagyján végigmenve a Suchy vrch alatti pásztorszálláshoz még napvilágnál megérkezzünk. A következő napokban innen teszünk kirándulásokat a gerinc elágazásaira, illetve a Tigris szabadon snowboardozik a hegyoldalak szűz haván, Dolfi kapitány meg megpróbálja utolérni.

Többször átgondoltuk a tervet, megbeszéltük, hogy várhatóan az első nap végére én már egy kissé nyűgös leszek (3-kor keltem, 440km-t vezettem, 11km-t másztam a havasokon), de a Tigris azt mondta, hogy ezt ő majd tolerálja. A terv egyébként megvalósíthatónak tűnt. Az egy percig sem volt kétséges számunkra, hogy én leszek a csapatban a leggyengébb láncszem, tekintettel hajlott koromra, viharos ifjúságomra meg arra, hogy a másik két versenyző egyike élsportoló, másika szánhúzó kutya, míg én akármennyit kirándulok is, azért mégiscsak lakossági életmódot folytatok.

Az óhegyi parkolóban.

A terv első része kiválóan megvalósult. Délelőtt tízkor már az óhegyi kocsma előtti parkolóban pakoltunk. Előtte a gyorsforgalmi út Zólyom és Beszterce közötti szakaszáról jól szemügyre is vehettük a ránk váró falat egy részét, amint a Körmöci-hegység mögül elővilágított a Májer-szikla-Kereszthegy-vonulat havas bálnaháta, azaz a Nagy-Fátra havasi gerincének déli vége.

Dolfi kapitány egyre türelmetlenebbül csaholva várja az indulást.

Óhegy egyébként a Nagy-Fátra és az Alacsony-Tátra Óhegyi-csoport nevű vonulata között húzódik meg a Donovalyból Besztercebányára ereszkedő völgyben. Ez volt az Óhegyi-csoportban folytatott középkori besztercei színesfémbányászat ipari központja. Ősi szlovák neve Altenberg, a mostani meg Staré Hory.

Óhegyről a Májer-sziklára vezető út 4km hosszú. Piha! Csak éppen hogy Óhegy 480m-en van, a szikla teteje meg 1283,2-n. Soha véget nem érő emelkedő. A térképen feltüntetett menetidő (nyáron nagy puttony nélkül) 2óra. Én úgy saccoltam, hogy három-három és fél óra alatt felérek. Négy és félóra kellett. Nem valami acélos teljesítmény.

Tiger

Az Óhegyi-csoport a maga szépségében. Jobbra lent, a völgyben a névadó település látszik.

Közben esni kezd a hó, s a hegy csak nem akar elfogyni. 14.49 órakor végre fent vagyunk. Nincs értelme körülnézni, egy tejföl a világ. Itt sátraztam 1987. április 07-én az egyetemi évfolyamtársakkal. Akkor egy kicsit vidámabb idő volt... A szikla túloldalán felvesszük a hótalpat Már csak cifra 7km van hátra, 3 óra múlva sötét lesz. Előttünk a Nagy-Fátra gyephavasi régiója, a hoła.

Májer-sziklánál (Majerova skala) 1283,2m

Irány a Križna (Kereszt-hegy, 1574,3m)

Elágazás a Križna alatt. Relaxálok. Vagy mi...

A Križna-n szembejött velünk egy helyi titán sível, északról. Megkérdezte, hová tartunk, és ismerjük-e az utat, majd elmagyarázta, hogy úticélunkhoz a Suchy vrch utáni hatodik karónál kell letérnünk az útról, balra.

Csak rövid ideig időztünk a hegyen, hiszen 17.00 óra elmúlt, s előttünk még 4km, s benne a Fátra legmagasabb hegye, az Ostredok (1592m).

Katonai objektum a Križna tetején (Kereszt-hegy, 1574,3m)

Nyomás tovább! A gerinc ezen, legmagasabb része nem támaszt különösebb nehézséget a turista elé – jó időben. Kellemesen hullámzik és kanyarog, semmi kirívó emelkedő nem hátráltat – nagyon. Közben azonban besötétedik, a köd is, mintha sűrűsödne és feltámad a szél. Hogy havazik-e, vagy a már meglévőt hordja a szél, nehéz eldönteni.

A kutya már rég nem körülöttünk szaladgál. Elöl a Tigris töri a havat – mint eddig is – én próbálok vele lépést tartani, a kutya mögöttem jön. Ebben semmi rutinja, 30 kilójával minduntalan belelép a hótalpba, amitől a lélek majd kiszakad belőlem, akkorát ránt rajtam, hogy váratlanul nem tudok tovább menni. Az ilyesmi alaposan csappantja az amúgy sem jelentős fizikai tartalékaimat. A pszichés tartalékkal szerencsére még jól állunk. Habár a sapka egy ideje csálén áll a fejemen és hiába igazgatom, újra és újra csálén áll. Talán úgy fagyott meg? No, ha csálé, akkor csálé. Nem érdemel több energiát, menjünk!

A fejlámpák fényénél a sízők korábbi nyomai jól kirajzolódnak a hóban, ezt követjük. Néha tájolóval pontosítom az irányt. A köd ugyanis sűrűbb, mint a jelzőkarók. Sötétben érünk fel az Ostredokra (1592m), megjegyzem, hogy ez a legmagasabb hegy, szusszanunk egyet, aztán megyünk tovább.

A kutya most már minden megállásunknál megvackol, lefekszik, jelzi a falkatársaknak (nekünk), hogy neki bárhol jó, csak álljunk már meg! Nem lehet, Döncike, meg kell találnunk a házat, különben bivakolhatunk, amit nem véletlenül magyarítottak „kinnalvás”-ból „kínalvás”-sá!

Végre elérjük a Suchy-t (1548,6m), amit ugyan nem jelez tábla, de a domborzatból érzékelhető, hogy egy jelentősebb csúcson járunk. Megyünk tovább, közben hangosan számolom a karókat. A hatodiknál balra fordulunk. Lám, megy is balra egy nyom. Követjük. Nem vezet sehová… Nagy fehér tömbök vannak itt, mik ezek? A hó által betemetett, megdöntött-megsanyargatott fenyők. Ház sehol, s ahhoz már túl meredek is az oldal. Vissza a gerincre, vagy próbálkozzunk az erdőszélen keresgélni? Próbálkozunk mindennel. Teljes menetfelszerelésben. Egymást és a cuccot nem hagyjuk el, mert a köd mellett egyre erősödő hófúvásban többet nem találnánk meg sem egymást, sem a közben betemetődő holminkat. Pánik nincsen, viszont tökéletes partnere lettem a Tigrisnek; ugyanolyan tanácstalan vagyok. 18 éve aludtam a házban, akkor 10-20 méterre volt az úttól. Talán… Nem igaz, hogy nem tudjuk észrevenni, valahol itt mászkálunk mellette! De mindenhol csak ezek az óriási, fehér, cseppkőszerű szellemek ködlenek elő, sehol egy házra emlékeztető, szabályos forma. Ráadásul kezdem elveszíteni a tájékozódó képességemet. Mondjuk, azon csodálkozom, hogy eddig tudtam tájékozódni a tejfölben, de most már egyre gyakoribb, hogy másfelé van észak, mint gondoltam...

Mintha „nem egészen pontosan a kijelölt helyen” szálltunk volna le egy idegen bolygóra. Egészen más világ, mint ahogy azt megszoktuk, ahogyan vártuk. Ez egy – ismétlem – idegen bolygó! Gyönyörű, misztikus, kicsit félelmetes és teljességgel szokatlan.

21.00 óra körül megegyezünk, hogy hozzászoktatjuk magunkat a kinnalvás gondolatához. Visszatérünk a gerinc cölöpsorához s azzal ereszkedünk a Suchy alatti nyereg (Koniarky) fenyői közé. Az egyik fa szélárnyékában az eddigieknél nagyobb, mélyebb medencét látok a hóban, mutatom a Tigrisnek, hogy: ITT! Húzza a száját, de végül kötélnek áll. Lemálházunk. (Mint később elmondta, olyan fát szeretett volna, ami alá – a havas koronát megbontva – betelepedhetünk s az sátorszerűen védett volna minket. Ekkora fa azonban itt, az erdőhatáron nem volt.)

Szóval, 21.30-kor végre lemálháztunk s nekiálltunk a vackolásnak. Az időjárás ideális volt arra, hogy az éjszakát a szabadban töltsük, valahol, 1400 és 1500m között, Turóc és Liptó határán.

Csak vidáman!

A kutya megetetését és heveny fényképezést követően lecsatoltam a hótalpat és én is munkába álltam. Meg kell mondjam, ekkorra már minden befagyott csattal, cipzárral ádáz csatát vívtunk, s nem volt olyan egyszerű az élet, mint itt leírva, de azért működött, szinte minden, ha döcögve is. Előbányásztam a fűrészt és elkezdtem téglákat vágni a fagyott hóból, de a saját súlyukat rendszerint nem bírták el, így védőfalat csak a magunkkal hozott tárgyakból emelhettünk. Ezt a Tigris remekbe szabta, miként a féltetőt is. Mindjárt az elején beleépítette a térképet is, így nem kellett a másnapi tervekkel fecsérelnünk a drága időt…

Aztán havat olvasztottunk, s főztünk. A Tigrisek levest esznek, teával. Én sem kívántam a szilárd táplálékot. Ittam 2dl meleg energiaitalt (porból), aztán 4dl rögtönzött aqua vitae-t (5 féle komplex pezsgőtablettából), aztán meg 4dl megfázás elleni herbateát (hárs, kamilla, menta, bodza keveréke) valami gyanús, barna cukorral.

Éjfélkor lefeküdtünk. Becsalogattuk a gödrünkbe a kutyát. Kezdetben ellenkezett, később azonban nagyon élvezte. A Tigris aztán rám húzta a hálózsáklepedőt (amit kiröhögött, pedig praktikus), aztán rám húzta a hálózsákomat is. Minderre azért volt szükség, mert bármely végtagom bármely szögben hajlandó volt begörcsölni, gyakorlatilag már életemben beállt a hullamerevség. De nem baj, a Tigris mellett nincs mitől félni, hisz adott esetben olyat lekeverne a barnamedvének is, hogy az örökre megbánná, hogy „Ahoi popláček”-et köszönt!

Aztán nem könnyen, de saját magát is hálózsákba gyömöszölte s mellém dőlt. Ez a nap is eltelt, nem kevés fohászkodással. Egy kissé tré a helyzet, de legalább jó a társaság… Szegény Pietrele! Csak őt hiányoljuk. Most hogy’ kipróbálhatná, hogy mit bír a hálózsákja?

Ábrahám kebelén nem aludhattam volna jobban! Egyáltalán nem fáztam, nem hiányzott semmi. Hat óra pihentető alvásban volt részem, mellettem két oldalról egy-egy kedves lény melenget, ráadásul nem kell a vizes ruhába, bakancsba belebújnom, mert már rajtam van. A hálózsáklepedő egész jól felszívta a ruhából a nedvességet. Micsoda öröm! Teljes harci díszben pattanhatok ki a hálózsákból.

Tigris nem aludt ilyen jól. Azt mondta, zavarta Döncike elégedett horkolása. Először a Tigris kelt fel s mindjárt jól le is fotózta, ahogy alszunk a kutyával. Valójában mindketten - a kutya is - sumákolunk már. A tőlem jobbra eső hómentes sáv a Tigris hűlő helye.

A bivak

Sokat nem tökölünk a reggelivel, sátrat bontani sem kell. Elcsomagolunk a cuccal jó pár kiló havat, közben megegyezünk, hogy nem megyünk tovább észak felé. Az idő csak romlott. Visszamegyünk a Suchyra. Közben, ha meglátjuk a házat, megnézzük, s ha alkalmas, ott rendbe hozzuk magunkat. Ha nem, akkor irány a Križna. Ott újra döntünk: vagy lemegyünk a nyugati oldalgerincen a Királykúti hegyiszállóba, ahová meghívom a csajt egy éjszakára (10-15.-€/kopf) vagy visszavergődünk az autóhoz.

De hol az út? Mindent befútt a hó, s nem látni a karókat sem. Reggel hétkor tájoló alapján indulunk. Dolfi kapitány előre megy s ekkortól ő vezet. Nem tudjuk, milyen érzék alapján, de jó irányba halad, mert sorra „jönnek szembe” a cölöpök. Dolfi kapitány pedig szemmel láthatóan tisztában van a jelentőségével, és komolyan veszi feladatát. Előremegy, aztán látótávolban megvár bennünket.

Nagy segítség ez a kibontakozó hóviharban.

Túravezetőnk

A Langolierek

Szóval: megyünk a kutya után. 50 perc után érzem, hogy van egy kis gond. A bal kezem ujjai kezdenek idegenként viselkedni, ami a megfagyás első jele. Visszavonulok velük a kesztyű tenyerébe Így fogni velük nemigen lehet, de legalább felmelegedtek és melegen tarthatóak maradtak. Mint később kiderült, a hátizsák egyik hevedere meglazult, s bár én nem éreztem a féloldalas terhelést az erős oldalszélben, a bal karomban olyan gyéren pangott a vér, hogy az eset után még egy évig zsibbadtnak éreztem az ujjaimat.

A házat viszont sehol sem láttuk. Nyomás tovább!

Halkan szenvedek

08.40-kor már újra az Ostredokon járunk

Ostredok(1592m)

Tigris is küzd, s egyre gyakrabban áll meg. Tele az ő zsákja is hóval. Megkérdezem, hogy ne menjek-e előre. Úrinő létére nem röhög a képembe azzal, hogy „Mennyit? Száz lépést?”. Azt mondja, a széllel van baja, merthogy az olykor igen erősen belekap a deszkájába. Valóban, olyan 40-60km/h-s szél van, de olyan balatoni pöffökkel, hogy néha 2-3 métert taszít rajtunk. Jobbról fúj. Ha a Križnán nyugatra fordulunk Királykút (Krałova studňa) felé, ez lesz a szembe szelünk. Hát, az volna király, nem a kút…

A Križnán megállapodunk, hogy nem megyünk Királykútra szembeszéllel pénzt költeni, időt húzni. Nem valószínű, hogy javul az idő. (Most már tudjuk: nem javult.) Visszamegyünk az autóhoz, de ha lehet, kihagyva a Májer-sziklán szerencsétlenkedést.

Hát, hogy a fenébe ne lehetne! Vezet le az egykori sífelvonók mentén egy sárga jelzés az Óhegyhez tartozó Tureckára. Nem lesz egyszerű mutatvány ez sem, de valószínűleg járható út. Kisvártatva leértünk a felhő alá. Előttünk a Májer-szikla, balra egy kissé kilátszott a felhőből az Alacsony-Tátra havasi régiója is, jobbra pedig a Vepor tömbje.

A Májer-szikla

Aztán jobbra letértünk a gerincről s a sípályákon ezer métert ereszkedve leértünk Tureckára, amely arról nevezetes, hogy minden évben itt rendezik a sztapacskafőző világbajnokságot. 14.00 órakor értünk az autóhoz. Kicsit leganyéztuk magunkat, cipőt meg zoknit cseréltünk (nem egymás közt), letöltöttük a képeket laptopra illetve pendrive-ra, majd háromkor elindultunk s Komáromig egyik szavunkat a másikba öltve beszéltünk és beszéltünk, mint akik régen találkoztak. Ja, egyébként most találkoztunk, ennek a kirándulásnak az alkalmából először, az életben.

Komáromtól már sötétben, egyedül hajtottam tovább Pécsre. 21.00 órakor értem haza. Ahogy a színész végigjátssza törött lábbal a jelenetet s csak utána, a színpad szélén csuklik össze, bennem is itthon, a kocsi és a garázsajtó között merült le végképp az telep. A holmit már csak másnap délután hurcoltam fel a lakásba.

S hogy hogyan éltük meg mi mindezt a Tigrissel? Két másnapi SMS:

Tigris nekem: „Fogadjunk, Dolfi már akár holnap visszamenne! Nekem a vállamról szedte le a bőrt a hátizsák. És mégis nagyon jó volt.”

Én Tigrisnek: „Hát ez az: hogy jó volt. Örülök, hogy Te is így érzed! Lehetett volna szebb, több, vagy jobb. De így is jó volt. Mert szép volt és tudtuk, hogy mikor elég.” (Részemről egyébként hőemelkedés, torokfájás, vállról bőr le.)

Végül is hótalpazni mentünk. Az megvolt. Az a ház nem szaladt el! Ha megint arra járunk, talán meg is találjuk.

További képek itt: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/NagyFatra2009#

Előkészületben: A Nagy Fátra visszatér

Köszönet megyula-nak és Hegelaszlo-nak, a segítségért!

Címkék: Nagy-Fátra Felvidék Hótalp