Tíz éve már, hogy augusztus elején valaki elment közülünk a nagy hegyeken túlra, ahonnan már nincs visszatérés. Antal Ervinnek hívták, csendes, kedves túratárs volt. Aki csak egyszer is találkozott vele megszerette. Ha túra közben egy falun áthaladtunk, mindig megragadta az alkalmat, hogy társait meghívja egy-egy rumicumra (fele-rész portóikói rum, fele-rész unicum). Poharát magasra emelve huncutkás mosollyal mondta köszöntőjét:

- Rumicum az élet sója,

Mely a romlástól megóvja!

Soha nem volt részeg, s ha ivott is nem vált kötekedővé, inkább még kedvesebben udvarolt az aranyos „pipikéknek”, vagy dicsérte a „democsokrácia” vívmányait és a „kommunisták egyenességét”.

Ritkán, keveset beszélt magáról. Amit az ismeretségünk közel negyed évszázada alatt megtudtam róla, az egy-egy elejtett szóból, vagy befejezetlen félmondatból állt össze.

Tanulmányait a háború félbeszakította. Édesapjának gyára volt, de még az államosítás előtt túladott rajta. A világégés előtt – mint egyszer faggatásunkra elmondta – a kegyelmesi cím illette volna meg. Rajta is maradt ez a megszólítás.

A háború után a Budapesti Kertészeti Egyetemet végezte el. Pár év sikeres munka után az 1956-os események a kutatókat, a kar diákjait és tanárait a Corvin-közi csoporthoz sodorták. Közel két hétig tartották magukat, aztán az orosz megszállással reménytelenné vált a további ellenállás.

Egyszer egy pótszilveszteren a Magas-Taxon a sokadik rumicum után próbáltam faggatni:

- Tulajdonképpen miért csuktak le Téged? – rám nézett, mintha nem értette volna a kérdést. Láttam, hogy nem akar beszélni a régi dolgokról, így másképp próbálkoztam.

- Ervin, mi volt az a molotov koktél?

- Az egy csodálatos találmány! Tejes üvegben ledugaszolva a benzin, rákötve egy benzinbe mártott rongy. A rongyot meggyújtottad, aztán eldobtad. Az első emeleti ablakból ilyet hajítottunk a ruszki tankokra…

Megtorpant a beszédben, bánta már, hogy ennyit is elmondott. Hitetlenkedve néztem rá:

- Ne hülyéskedj, ez olyan, mintha parittyával akarnánk elefántra vadászni! – Ő magyarázni kezdett:

-A tank sebezhető pontja a lánckerék. A széttörő üvegből szertefröccsenő égő benzin a gumigörgőket meggyújtja, s az acélmonstrum mozgásképtelenné válik. Akkor aztán a veszettül forgó tűzokádó ágyúcsövet kicselezve a hátulján lévő tartalék üzemanyagos hordókat kell meglékelni, s a szertefolyó gázolajat egy újabb koktéllal begyújtani. A lángtengerben álló, áttüzesedett harckocsiból néhány perc múlva vagy kiugráltak az oroszok, vagy bent égtek. Ronda munka, de volt nap, hogy tizennégy tankot tettünk harcképtelenné…

Aztán hirtelen elcsendesedett, s egy szót sem tudtam kiszedni belőle

A szabadságharc leverése után a letartóztatások elől elmenekült kollégák (ismerve kiváló munkáját és képességeit) Új-Zélandra hívták munka ajánlatukkal, amit nem fogadott el, mivel súlyos beteg édesanyját ő ápolta.

Ervint november végén letartóztatták.

Itt megismerte a kommunista rendszer igazságszolgáltatását. Mint mondta soha nem volt hasonlóan jó társaságban. Egyetemi tanárokat, orvosokat, arisztokratákat, a magyar nép színe-javát, szellemi elitjét gyűjtötték itt össze, hogy aztán folyamatos ütlegek, éheztetések, testi és lelki terror árán minél többet kiszedjenek belőlük. Találomra néhányat felakasztottak közülük, hogy ezzel is megtörjék a többiek lelkierejét.

A foglyoknak nem volt szabad beszélniük egymással, de ezt a túlzsúfolt börtönben nem lehetett betartatni. Hamarosan rájöttek, hogy a smasszerok közül néhányan értenek valamit németül, angolul, de franciául egy kukkot sem tudnak. Így ez lett a cellák között az érintkezés nyelve. Egymásnak átkiabálva megtudták, hogy a vallatásról visszahurcoltaktól mit kérdeztek, mit mondtak s megegyeztek, csak az fogja túlélni, aki a vallatások ellenére is hallgat. Voltak, akik nem bírták, s mindent elmondtak, amit csak hallani akartak. Újabb kínzásokra vitték őket, amíg csak az élet szikrája pislákolt bennük.

Ervin, a kisportolt izmos fiú fél év alatt 24 kilót fogyott. Végül, mivel semmit sem tudtak rábizonyítani, öt év jutalomüdülésre küldték Sopronkőhidára, a szegedi Csillagba és más társas nyaralókba, kényszermunkában letöltött pihenésre.

Szabadulása után sehol sem kapott munkát, végül egy gyárban, az igazgató távollétében felvették mázsás terhek cipelésére. Amikor visszajött a vezér, azonnal ki akarta rúgni, de ő megnyerő modorával, a főnök nagylelkű megértésére hivatkozva elérte, hogy maradhatott.

Néhány év múlva egy nyomdához került anyagmozgatónak. Idővel gépkezelői, majd gépmesteri tanfolyamot végzett. Állandó éjszakai műszakot vállalva emelkedett a fizetése is.

Húsz év múlva kapott először útlevelet.

A Magyar Természetbarát Szövetség Hegymászó Bizottsága által szervezett erdélyi magashegyi túrájára jelentkezve Melicher Sanyi csapatába került. Így ismerkedtünk meg vele.

A nyolcvanas években idegbecsípődés miatt betegállományban volt néhány hétig. A röntgen a csigolyák meszesedését mutatta ki. Pár év múlva, amikor Ervin, egy a nyomdában készült orvosi könyv tiszteletpéldányával kereste fel körzeti orvosát, az érdeklődött a hogyléte után, s elmondta számíthat a lumbágó kiújulására. Ő ezen elgondolkozott. Abban az évben annyit, túlórát és hétvégi ügyeletet vállalt, hogy a keresete jócskán megnőtt. Hamar kiszámította, ha elmegy, betegállományba jóval többet kap, mintha dolgozna. Egy nap aztán mankóra támaszkodva megjelent egy újabb könyvvel kezelőorvosánál, aki szó nélkül ki is írta. Csak az volt a bánata, hogy hetente vissza kellett mennie felülvizsgálatra, így hat napnál hosszabb túrára soha nem tudott elmenni.

Azt mondta, annyit elvett tőle ez a hazug rendszer, hogy Ő nem tudja élete végéig sem törleszteni.

Együtt jártuk be a Kárpátok bérceit, Skandinávia magashegyeit és az Alpok csúcsait. Kúsztunk agyagos barlangokba, és eveztünk a Szigetközben. Azt mondta a Kinizsi 100-as csak a legelvetemültebbeknek való, de a Gerecse 50-et 14-szer teljesítette.

A sok közös túra és táborozás után ott volt a első erdélyi autóbusz-kirándulásomon is. Balánbányáról, a Nagyhagymáson keresztül a Gyilkos-tóhoz mentünk. Az első pihenőnél a végét bevárva tudtam meg, hogy a Kegyelmes Úr visszafordult. Stoppal megkerülte a hegyet, s délután már ott várt minket a hideg sör mellett a Békás-szorosi turistaház teraszán. Aztán hazatérve néhány év múlva csak elment az orvoshoz. A szíve rendetlenkedett. A koszorúér meszesedés miatt túl kevés oxigént kapott a szervezete.

Végül műtétre került a sor. Néhány napig az intenzíven ápolták, aztán lassan felépült. Pár hetes otthoni lábadozás után a balatonfüredi Szív-kórházba utalták, három hét utókezelésre. A második héten a főorvos magához hívatta:

- Antal úr! Merre szokott Ön ebédidőben tartózkodni?

- Általában sétálok olyankor.

- Hol szokott sétálni, mert sem a szanatóriumban, sem a kertben nem találjuk?

- Hát tegnap a Halom-hegyen voltam (a Halom-hegy Füredtől 9 km-re van, oda-vissza 18 km). Ma pedig a Badacsony tetején jártam.

Az orvos sürgősen hazaküldte.

- Aki ilyen teljesítményre képes, az már nem beteg!

Aztán az ismétlődő műtétek lassabb tempóra kényszeríttették. Utoljára a tavaszi találkozón, Bodajkon voltunk együtt.

A koszorúér műtétnek köszönhetően hét szép évet kapott még az élettől. Jól kihasználta hiszem csodálatos helyekre eljutott. Ez idő alatt született meg két unokája is, akikkel augusztus 5.-én délután még fagylaltozott és játszott. Éjjel vitte be a mentő a kórházba, ahol másnap reggel érte a szívroham ekkor még ő győzött, de a délutáni újabb roham már nem kegyelmezett.

Augusztus végén nem voltam itthon, amikor túratársai a végső búcsúra gyűltek össze Dobogókőn. Csendes emlékezés volt ez a séta, majd a közvetlen hozzátartozók az erdőben szórták szét hamvait.

Szádeczky-Kardoss Géza

szadeczky-kg@freemail.hu

+3630/35-439-35

Címkék: 1956 Október23