Nos, a reggeleket sosem kapkodom el... Pedig már előző nap kitaláltam, hogy a Jenatsch - Coaz távot, amit korábban két napra terveztem (közben lett volna a tengerszemes sátrazás), megteszem egy nap. Komótosan összepakoltam, majd jött a számlázás - ezt azért említem, mert ez volt az egyetlen hely, ahol adtak valamiféle papírt fizetéskor. Lehet, annyira meglepődtek attól, hogy tagsági kártyát mutattam fel... :)
Ugyanazon úton mentem a Coaz felé, mint amin jöttem a Jenatschba, annyi különbséggel, hogy St. Moritz előtt lekanyarodtam Silvaplauna felé, ugyanis még kiegyenlítetlen volt csodaszép rózsaszín csekkem a tagságiról. Útközben irigyelni való kérődző jószágokkal is találkoztam:



A nyomaikkal - olyannal, ami mindig a lapjára esik... :) - elég  sokfelé lehet találkozni, ahol még fű is nő. Villanypásztor tartja őket távol a védett és/vagy veszélyes területektől - vagy drótakasztós, vagy forgókerekes(!) megoldással biztosítják, hogy a túrázó áramütés nélkül kelhessen át rajta.
Amikor már éppen a postánál voltam, arra lettem figyelmes, hogy egy háztól helikopterrel viszik el a kivágott fenyőfákat - egészben...



A posta előtti buszmegállóban lévő emberek is izgatottan nézelődtek meg fotóztak - ekkor kicsit megnyugodtam, hogy nem teljesen szokványos ez... Bár lehet, hogy csak azért nézték ennyire, mert mindezt viharos szélben tette! Később, lenn a tóparton már láttam, hogy ez nem egy szokványos kopter.



Idáig gyakorlatilag megállás nélkül mentem, de így is ahhoz a trükkhöz folyamodtam, hogy egy útba eső felvonót igénybe vettem. Hát jó nagyot nyeltem, amikor megtudtam, hogy 24 frankért már fel is repítenek. De nem volt sok választásom - így is asszem este 8 előtt értem oda. Fiatal, angolul tudó lány fogadott és ő is el volt alélva a tagságitól - ráadásul Bernina szekció, nahát! Itt is említettem még naívan, hogy jó lenne egy zuhany, de csak kerek szemek válaszoltak, hogy ugyanolyan háromcsapos vályúból fogok jéghideg vízzel tisztálkodni, amilyenhez az előző helyen is volt szerencsém.
Az egyik legfontosabbat csak itt tanultam meg a svájci hegyi menedékházakról. Vagyishogy a cipődet/bakancsodat az előtérben leveszed és felveszel egyet az egyébként szép rendezetten elhelyezett papucsok közül. Namost hogy is mondjam, hát nem az illatukért kell őket viselni... Plusz tömeg persze, de legközelebb viszek valami könnyű papucsot...
Itt is az emeleten kaptam helyet, mint mindenhol. Kellemes, hangulatos az elrendezés; a földszinten van egy ún. társalgó is, ahol van egy kályha is, amibe esténként begyújtanak, hogy a mászás közben megázott dolgainkat legyen hol megszárítani másnapra.
A konnektor itt sem gyakori - itt is a konyhába kértem, dugják már be a kamerát töltődni, különben mit fogok feltölteni a turatars.com-ra?! :)
A vizesblokkhoz még hozzáfűzném, hogy ez volt az egyetlen szálláshely, ahol nem vízöblítéses WC volt - itt a bacikkal oldatják meg; ki is van minden írva (a papír a szemetesbe, stb.). Egyébként természetesen minden tiszta, rendezett.
A következő három nap elég egyhangú volt olyan szempontból, hogy másztam amíg tudtam aztán jöttek a felhők, amik az első nap csak elriasztottak, a másodikon nem engedtek látni tovább, a harmadikon meg ugyanez viharos széllel és esővel... Remek. :(



Mert az nem túl felemelő érzés, amikor két gigantikus gleccserhasadék között lefelé jövet a nyomaidat sem találod...



Az első vacsorám itt a Coaz-ban volt a legfinomabb az összes közül Svájcban. Pontosabban annak a főfogása jött be nagyon - sütőben sült mindenféle zöld "gazokkal" és sajttal rakott tészta (szélesmetélt), amihez szalámikarikákat szolgáltak fel. Külön-külön nem voltak valami észvesztően finomak, de együtt... Hmm talán még töltött káposztát(!) is elcserélnék rá. Aztán a következő vacsoránál egy díjnyertes paradicsomlevessel kényeztették  a vendégeket - ha csülkös bablevest nem is cserélnék el érte, de biztosan életem legfinomabb paradicsomlevese volt. Hogy leírást is adjak; sűrű, egynemű paradicsom szósz, amire szervírozásnál egy kis tejszínt csurgatnak - itt is ez utóbbi apróság tette felejthetetlenül finommá a fogást.
Egyébként kaják alkalmával mindig akadt angolul tudó társalkodó partner. Amihez most csak annyit fűznék hozzá, hogy kicsi a világ. Ugyanis az egyik nő pont annál a cégnél dolgozik Németországban, amelyik most éppen a munkahelyem anyavállalatának tervez/gyárt csomagológépsorokat, ő meg éppen ebben a projektben van benne.
Amilyen unalmasnak ígérkezett a nap a Tschierva felé, olyan érdekes lett. Kiderült ugyanis, hogy van egy levágás a tervezett utamon... Én elneveztem vizibiciklinek.



Érdekes volt felapplikáni a táskát, hogy még én is elférjek rajt'. Izgalmas volt, annyi bizonyos. Fel is vettem videóra. Aztán jó hogy volt ez az átkelési lehetőség, de nemtom hogy lehetett összekötve azzal az ösvénnyel, ami nekem kellett. Hát mentem abba az irányba, amerre az látható volt. Közben egy másik érdekességbe botlottam bele. Egy tisztán kövekből meg szálfákból épített kőkunyhóra.



Komolyan úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat. Én kb 40-50 évesre saccolom, de ha valaki azt mondja, hogy a duplája, azon sem lepődnék meg. Itt megálltam egy kicsit - gondolkodtam, hogy ki a fene épithette és mi célból? Gondolkodtam azon is, hogy ott aludjak egy éjszakát, mert csak egy-két ág a derékalj alá, meg az ajtóba, hogy ne legyen olyan cúgos és már lakható is. De kiderült, hogy néhány méterre van a célbavett ösvénytől - így már nem olyan tuti. Innen már csak egy laza órányira volt a Tschierva menedékház, amiről majd legközelebb értekezem.

Címkék: Svájc Hütte Vacsora Hegyek Gleccser