A vasárnapi áhítatokról már a mama húgától, Marcsa nénitől értesültünk. Aki lelkendezve mesélt ezekről a felejthetetlen estébe hajló délutánokról. Az üdülőbe a református lelkész családok kaphattak beutalót, s mindig akadt, aki a vasárnapi szolgálatot elvállalta. Gyakran a teológia valamelyik tanára mondott érdekes biblia magyarázatot. Énekeltünk, imádkoztunk, aztán a felolvasott igéről kezdett beszélni a bácsi. Nem sokat értettem belőle. Figyelmem elkalandozott a függöny mintájára, aztán Mama ölébe dőlve nyugodt békében átaludtam a délutánt.

Vacsora után kártyáztunk nagyanyám által készített kérdés-felelt kártyákkal. Egyszerű játék volt kisgyerekeknek. Ő vágta ki a lapokat zsírpapírból. A kérdések hátulja pirosra, a válaszoké kékre lett satírozva. Olyan válaszok voltak, amik minden kérdésre megfeleltek, s játé közben mulatságos párosítások jöttek létre. Például: Szeretsz-e fára mászni? – Csak esténként. Vagy: Szoktál-e félni? – Csak nem gondolod, hogy bevallom ezt neked? És ehhez hasonlók. Nem voltam még álmos, de aztán le kellett feküdnöm. Az ablakon át egy kerti rozsdafarkút néztem. Az eresz melletti gerendán volt a fészke. Oda hívogatta párját füttyögő csettegéssel.

Egy alkalommal a ház mögötti erdőben bóklásztam. Az avarban valami megmozdult, s egy jó méteres erdei sikló a közeli fa tövében lévő pocok lyukba menekült előlem. Ilyet még sose láttam. Mikor Mamáéknak elmeséltem csak legyintettek:

-         Gyerek beszéd, Magyarországon nincs is akkora kígyó!

Rájuk hagytam. Mit tudják ők, akik a békától is undorodnak, s még egy gyíkot sem tudnak megfogni.

Más alkalommal az úton keresztbe masírozó hangyákra lettem figyelmes. Fél arasznyi szélességben, hosszú, végeláthatatlan sorokban meneteltek. 80-100 méter hosszan követtem az avarban a menetoszlopot, s már annyira eltávolodtam a háztól, hogy félni kezdtem. Visszamentem hát az ösvényhez és leguggolva néztem őket. Volt, amelyik testének 4-5-szöröse nagyságú levelet cipelt. A másik valami bogártetem páncéljával küszködött. Megint másik egy bogyót vonszolt, de olyanok is akadtak, akik kicsivel nagyobbak voltak a többieknél és csak úgy üresen mentek mellettük. Utóbb, mikor édesapámnak elmeséltem, azt mondta, azok voltak a katonák. Biztosan igaza volt, mert amikor a ment útjába keresztbe egy vastagabb faágat fektettem előbb mindkét oldalon hatalmas torlódás keletkezett, össze-vissza rohangáltak, majd ezek a látszólag dolog nélküliek rábátorodtak. Fel-alá rohangáltak rajta, csáprágóikkal harapdálták. Végül napirendre tértek a dolog felett és most már az akadályt átmászva meneteltek tovább. A katonák valószínűleg szagmintákkal jelölték ki társaiknak az új utat.

Később a másik irányban észrevettem az alig nyolc-tíz lépésre lévő bolyt. A terheket ott más hangyák vették át a szállítóktól, s egymásnak tovább adva végül a domb tetején lévő valamelyik bejáratba vonszolták. Annyira elmerültem a szemlélődésben, nem hallottam meg mikor a nevemet kiáltották. Már jó fél órája tűvé tették értem Mama vezetésével a bácsik és a nénik a környéket. Valószínűleg többször elmentek mellettem is, s mikor a bokor túl felén valaki Gézuskát kiáltott, ártatlan képpel felálltam. A néni úgy megijedt, jó percig megszólalni sem tudott. Mama nagyon összeszidott és nem hitte el, hogy végig itt voltam a háztól alig kődobásnyira.

Címkék: Mátraháza Sástó Zsoltárosrét Kékes