Május elején egy délután jött a hír: valaki megbetegedett, s egy hétre van egy szabad szoba Mátraházán a református üdülőben.

Papa a következő héten ment volna az akadémiai üdülőbe. Gedusnak még iskola van. Aztán jött az újabb hír: a püspök úr kocsija holnap délelőtt szabad. Így az utolsó akadály is elhárult, s másnap reggel nagyszüleimmel beszálltunk a gyönyörű, szürke Warsavába. Miklós bácsi a család régi barátja a Horthy hadseregben századosi rangban szolgált. A háború után nem kapott munkát, így lett a püspök sofőrje. Szerette a gyerekeket és kitűnő pedagógia érzékkel rendelkezett. Amikor egymást túllicitálva üvöltöttünk kezét a füléhez téve, szélesen gesztikulálva suttogta: „nem értem. Én csak akkor értem, ha így mondjátok.” S egy időre újra csend lett. Amikor az üdülőnél kiszálltunk, alig ismertem rá a környékre. Papa szintén hajlamos volt az asztmára, így napsütötte, kövezett szobát kaptunk. A következő napok történései egybe mosódtak. 55 év telt el az óta. Csak különálló emlékképek maradtak meg bennem.

Első nap délelőtt Mama kézen fogva körbevezetett és bemutatott a néniknek, bácsiknak, megmutatta meddig szabad elmenni egyedül. Az üdülőnek nincs kerítése, így az egész erdő a kertje. Megnéztük a baromfi ólakat és a disznókat is, ahol a kutya alaposan megugatott. Nem is mentem arra többet. A ház előtt egymás felett két hatalmas rézsű volt. Hajdan sziklakert lehetett, de a természet édes gyermekei a gyomok visszahódították maguknak. Hatalmas tölcsérű petúniákkal ültették be a szabad helyeket, melyeket elleptek a nektárt szívogató színes lepkék. Mama elmagyarázta, hogy a pillékben csak gyönyörködni szabad, mert ha megfogom és a szárnyáról a hímpor lehull, akkor elpusztul. Így érdeklődésem a virágok felé fordult. Biztosan finom lehet, ha a lepkék annyira szeretik! Én is megkóstoltam és nem csalódtam. Mikor már a huszonvalahanyadikat szívogattam, egy néni rám szólt, és Mama nagyon összeszidott. Azt mondta: Akkor sem szabad letépni, ha senki sem látja, mert Isten szeme mindent lát.

Más érdekesség után néztem, de azért úgy gondoltam naponta 2-3 virág nektárjának kiszívogatását biztosan megbocsátja nekem az a jóságos Atya. Volt egy barátom, akivel naphosszat a medence szélén sütkérező gyíkokat hajkurásztuk. Fél évvel volt nálam idősebb és egy délelőtt, mikor a szüleivel Mátrafüreden jártak, vettek neki egy igazi rugós bicskát. Nagyon irigyeltem érte. Nekem még a régi versikét mondogatták mindig:

Kés, villa, olló

Nem a gyerek kezébe való.

Este, bár semmi szükségem nem volt rá, kivettem a varródobozból az ollót és egy kartont kezdtem csiga alakban körbe vágni. Télen édesapám csinált nekünk ilyen papír kígyókat, amit aztán egy kötőtűre téve – a kötőtű másik vége nehezék képen egy félbevágott krumpliba volt szúrva – a fűtőtestre tett. Apám elmagyarázta, hogy a felfelé szálló meleg levegő forgatja, billegeti a papírkígyót.

Mama látta, hogy mit csinálok, de nem szólt, s a végén még ő kért a konyháról krumplit, s berakta az ebédlőbe a kályha tetejére. Ott a Mátrában bizony még május derekán is be kellett fűteni esténként. Sikeremen felbuzdulva másnap előálltam a nagy kérésemmel – hiszen már én is nagyfiú vagyok, nyár végén már négy leszek – Uram Isten, lássatok csudát! Ebéd után Papával elmentünk a szomszédos vasutas üdülőbe zsebkést venni. Igaz az enyém nem rugóval működött. A pengét védő „U” alakúra meghajtott lemezt egy retesz félretolásával lehetett nyitni, s a másik oldalra áthajtva ismét biztosítva az lett a nyele. Nagyon büszke voltam rá. Sokáig meg volt.

Egyetlen dolog keserítette meg az életem. Mama szerint a nagybátyámtól apró narancsszínű golyókban kapott csukamájolaj „D” vitaminja csak akkor szívódik fel, ha minden nap délelőtt és délután 10-10 percet napozom. Így hát hősiesen végigszenvedtem a rám kiszabott időt.

Azóta sem jöttem rá mi a jó abban, ha valaki órák hosszat sütteti magát, amikor úgy is egész nap éri a nap, s közben még játszani (esetleg túrázni) is lehet.

Címkék: Mátraháza Sástó Zsoltárosrét Kékes