„Miháncs embör, gyün a dér” –mondják a borsodiak, különösen azok, akik Aggtelek környékén élnek, utalva arra, hogy az ember nevű hónapok színre lépésével végérvényesen véget ér a nyár és a rövid ideig vendégeskedő ősz után érkező téllel lassan eltelik az év.

Erre gondoltam én is, amikor a nyitott ablakon beáramló októberi hajnal hideg levegője először simított végig és a jeges érintés hatására felébredtem reggeli álmomból.  Elsőként a Bakancsos turistaház szobájának, átmeneti szállásomnak szerény bútorzatát fogta fel még félálomban nyújtózkodó elmém, majd a mindent kitöltő csendbe lassanként beszivárgott a ház előtt folydogáló Tohonya-patak csobogása. Ránéztem az órára. Fél hat. A falu még alszik, de legalábbis a lezárt szemű ablakok mögött szöszmötöl láthatatlanul nekikészülve az előttünk álló napnak. Az ég borús, csak szürkeségének világosodó árnyalata jelzi, hogy pár kilométerrel feljebb azért csak felkelt a nap.  Hátamra fordulva mélyet szippantok a friss levegőből és lehunyt szemmel éberen hallgatózva próbálom nyújtani a félálom és a teljes felébredés közötti átmenetet, miközben élvezettel hallgatom az éledező hangokat.

Lassan elhaladnak az első léptek az ablak alatt, valahol elindul az első kerregő dieselautó és mint a reggel beálltának végleges nyugtázásaként a Kúriából felhangzik egy mély, röhögő, mégis finom hang, amelynek kibocsátója és egyben kizárólagos tulajdonosa Savó, a hucul mén, aki ezzel a szokásos reggeli megnyilvánulásával adja minden tőle hátrébb lévő boxban álló fajtárs tudtára János, a főlovász megérkezését, amely esemény a reggeli abrakoltatás örömteli kezdetét jelenti.

Erre a hangra vártam. Erre a mély, öblös, férfias, bugyborékoló lóröhögésre. Amióta itt voltam ez a hang volt számomra az ébresztőóra. Lerúgtam magamról a takarót és fürdőszoba felé haladva vidáman gondoltam arra, ma bizony lovagolni fogok. Méghozzá egyedül fent a fennsíkon!

A jósvafői Kúria épülete épp a falu közepén található. Az Aggteleki Nemzeti Park vezetősége itt látott jónak létrehozni egy amolyan hucul-simogató lovardát, ahova a fennsíkon ridegtartásban élő állatok közül hoznak le párat, akik a letelepítés előtt természetesen már átesnek egy előzetes „szocializációs és humán-kommunikációs” tréningen. Ezen tréninget a Kúria lovászai szokták tartani és még nem volt olyan ló, aki ne fogadta volna el az oktatási stílust vagy a tantervben szereplő anyagot. Erről korábban már volt szerencsém meggyőződni, amikor egy előző látogatásom alatt úgymond a pálya széléről kísérhettem figyelemmel egy ilyen oktatást és bár a néha meggyűrődött a homlokom a látottaktól, el kellett ismernem, hogy a végeredmény igencsak meggyőző volt.

János a főlovász a lovarda irodájának és egyben főpénztári helyiségének ajtajához dőlve fogadott szokásos katonai szerelésébe öltözve. Hirtelenszőke haja szinte kiviláglott öltözete sötétzöld alaphangulatából, hideg, kék szeméből áradó csöndet semmi sem tudta megtörni. Még ő sem. Vidám köszönésemre egy leeresztett szemhéj volt a viszont üdvözlés, más életre utaló jelet nem bírtam felfedezni benne. Western hősös hallgatagsága némileg zavarba hozott. Kicsit dadogva és csakis a lényeges pontokra korlátozva mondanivalómat előadtam elképzelésemet aznapra tervezett lovastúrámra vonatkozóan, amit ő szemrebbenés nélkül hallgatott végig majd az utolsó tőlem származó hang elenyészése után már-már gyilkosan hosszú percek következtek. János továbbra is az ajtófélfának támaszkodva állt a növényekre jellemző nyugodt aurával körbelengve, miközben én egyre kínosabban feszengtem a rám nehezedő csönd súlya alatt. Végre valami általam ismeretlen okból kifolyólag megmozdult és egy lendülettel vette el tőlem a pénzt, akasztott le a szögről egy kantárat, és tűnt el az istálló homályában. Persze nem biztos, hogy mindezt gyorsan csinálta, csak lehet, hogy az előző hosszú néma percek után tűnt mindez már-már fénysebességnek.

János furcsaságát csak tetézte szememben, hogy bár ő ment be az istállóba, némi titokzatos lánccsörgés után mégis egy másik lovászfiú jött ki onnan maga mögött húzva egy lószerű képződményt. A fiatal srác pattogós volt. Térült-fordult, kikötötte a lovat, ápolás gyanánt kézbe fogott egy gyökérkefét, amivel aprólékosan kikefélte a ló hosszú sörényét, majd kettőt húzott a marja felett az egyik oldalon és miután ilyen alaposan letisztogatta és úgymond előkészítette a lovat számomra elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvillantsa előttem a lehetőségek széles tárházát:

„Milyen nyerget tegyek rá? Angolt, magyart, western-t?”

A kérdéstől ismét zavarba jöttem. Lónál ekkora multiskill-ezettséget még nem tapasztaltam.

„Hát” – mondtam kissé tétovázva –„mire van belovagolva?”

Ekkor a lovászfiún volt a sor, hogy elbizonytalanodjon, tisztán láttam rajta, hogy a „belovaglás” szó újdonság volt a számára, de igyekezett kivágni magát:

„Adom a western-t, az jó kényelmes!” és eltűnt az istálló sötétségében. Miközben megint furcsa lánccsörgések hallatszottak az építményből, én szemrevételeztem a lovat. Jó formájú, igazi kis hucul kanca volt. Szőre a koszréteg alatt nagy valószínűséggel pej, sörénye majd a szügyéig ér, farka bozontos, földet söprő. Dús üstöke alól elég unottan néz maga elé, néha egyet-egyet csámcsogva azon a szájába akadt lucernacsomón, amit feltehetően akkor próbált boldogan magába gyűrni, amikor a humanoidok elráncigálták az etetővályú elől.

Ezalatt a lánccsörgés a háttérben erőteljes hangorkánná nőtte ki magát, amelyben felboruló dolgok, ide-oda dobált valamik csapódása, dobbanása és néhány fogak közül kiszűrődő „hogy az a..!”keveredett, majd a zűrzavar tetőfokán csend lett és az istálló ajtajában megjelent a fiatal srác egy a fél vállát eltakaró, levágott félmarha képzetét keltő díszes western-nyereggel. Mögötte János arca türemkedett elő a félhomályból némileg kipirosodva és izzadtan, ámde továbbra is némaságba burkolódzva.

A srác a nyerget egy laza mozdulattal a ló hátára csapta, amitől az állat megroggyant kissé. A látvány önmagáért beszélt és már bántam, hogy nincs nálam fényképezőgép. A western nyereg drabális méretei szinte teljesen betakarták a hegyiló kis testét nyakközéptől egész a csánkig. A ló is megdöbbenve fordította hátra a fejét és homloka közepére futó szeméből szinte sütött a „Bakker, ez meg már megint mi a franc itt a hátamon?!”

Ekkor jónak láttam átvenni az irányítást. Minden diplomáciai érzékemet latba vetve „oh hát ez a nyereg nekem igazán túlzás! Jó lesz nekem az angol is!”  lehámoztam a szerszámot szegény pára hátáról és beléptem az istállóba. Ami ott bent fogadott minden képzeletet felülmúlt. Még jó, hogy sötét volt, így is nagyjából fel tudtam mérni azt a szerszám, készség és eszköz kupacot, és halmot, amelytől egy néprajzkutató biztos elsírta volna magát a gyönyörűségtől. A szíjak, kengyelek, kantárok, vasvillák és más egyéb lovakhoz köthető tárgyak dzsungelében botladozva, holmi Tarzan-liánokat formázó mindenhonnan lecsüngő bálamadzag szövevényeken átvágva végre megtaláltam az angol nyerget.

A ló egyből felkapta a fejét és hátrafordult, amikor mellé álltam az új nyereggel. Füleit mint valami célzókészülékeket meresztette rám. Talán arra gondolt, hogy ha valaki még egyszer rápakolja azt az ordas nagy izét, nem fog jót állni magáért. Mikor azonban finoman rátettem a kisebb nyerget megnyugodva leengedte a fejét és ismét révedezésbe merült.

Viszonylag hamar elkészültem a szerszámozással és a lóra szállás utáni kengyelállítással és már épp a szárakat rendeztem a kezemben, hogy az indulási jelet megadva nekivágjak a kirándulásnak, amikor János, aki az eltelt idő alatt ismét felvette szokásos testtartását az iroda-főpénztár ajtajában nagy levegőt vett, mint aki mondani akar valamit. Ekkorra már én is akklimatizálódtam a helyi viszonyokhoz, úgyhogy mindössze egy kérdő pillantást vetettem felé, mintegy jelezve és nyugtázva, hogy kész vagyok a feltehetően bőséges információkkal szolgáló közlés fogadására.  János lassan megmozdult, felemelte a kezét, kicsit megigazította a sapkáját, majd a zsebéből előhúzott egy cigarettát. Kicsit megpöckölte majd a szája szegletébe csúsztatta és lassan elindult az istálló felé. Már nagyjából félúton volt, amikor a válla fölött hátraszólt nekem:

„Ne nagyon szállj le róla, már ha nem muszáj!”

„Miért?” – kérdeztem vissza érdeklődve.

„Mert nem fogsz tudni visszaszállni!” – mondta és már el is tűnt a szerszámgyűjtemény poklában.

A közlés sejtelmes ámde baljósan lényegre törő stílusa egy pillanatra lecövekelt. Kérdően meredtem az alattam álló állatra, aki eddigi viselkedése alapján gondolatban már megkapta tőlem a „tündéri pici paci” nevet, most viszont a kapott információ birtokában hirtelen úgy éreztem magam, mint aki egy időzített bombán ül és még csak azt sem tudja, a visszaszámlálás mikor kezdődik el vagy netán el is kezdődött-e már?

A ló továbbra is nyugodtan viselkedett, fülét, fejét lógatva ácsorgott és néha cuppogva megforgatta a szájában a lucernacsomó helyén keletkezett zablát. Akárhogy is, már fizettem. Induljunk hát neki – gondoltam és megadtam a jelet.

Kellemes tempóban indultunk útnak. A patkók ütemesen kattogtak a betonúton én meg büszkén kihúzva magam – hát hiszen lovon ülök – boldogan engedtem át magam a kényelmes lóhát ringatózásának.

A betonút végén a Kossuth barlang felé fordítottam a lovat, hogy a Tohonya szurdokon keresztül haladva érjem el a fennsíkhoz vezető Lófej-völgyet és Gergés-bércet. Az út itt eléggé köves, sziklás, mivel hogy valójában egy patakmederben halad felfelé az ember, kétoldalt meredeken felfutó erdős hegyoldalak között. Mindig is szerettem ezt a szurdokot, nyáron épphogy áttör a fák levelén a napfény és csillámot vet a köveken átbukkanó, csörgedező patak vizén. A levegő itt mindig hűvös és finom erdei föld és víz illatú. Most is nagyokat szippantottam ebből a friss légből, miközben jó gazdaként igyekeztem viszonylag simább talajra lavírozni patkolt lábú túratársamat, aki roppantul tisztességesen a legfinomabb jelzésre hajlott arra menni, amerre a szárak vezették.

Így haladtunk felfelé, elhagyva magunk mellett a Kossuth barlang lelakatolt vasajtaját, melynek küszöbéből diszkréten, már-már ártatlanul és bocsánatkérve bugyborékolt elő a Kuriszlán-forrás. Így elnézve szinte alig hittem el, hogy pár hónappal korábban ugyanezen az ajtón alig tudtunk bemenni a barlangba a dühödten áradó patak miatt, ami véges végig legalábbis derékmagasságig ellepte a barlangot, de volt olyan tárna is, ahol bizony úszni kellett azért, hogy az ember beljebb juthasson a hegy gyomrába. Hihetetlen élmény volt, sosem fogom elfelejteni, amint a sisaklámpák kadmiumos lángja vörösen megvilágította a felettünk lévő sziklákat, miközben derékig ellepett minket a tiszta türkiz-zöld barlangi patak vize. Annyira hihetetlenül szép volt a látvány, hogy néha szándékosan lemaradtam társaimtól, hogy messzebbről nézve élvezhessem ki azt, amint szentjánosbogár lámpások fénykört vontak a mozgó alakok köré, életre hívva a barlang és a patak színeit, majd mindezt a csodát ismét átadták az örök sötétségnek.

A barlangtól felfelé kanyargósan haladtunk a szurdokban, a víz csobogását a köveken csattogó-ropogó patkók hangja kísérte és bár ez a fémes pengés korántsem volt olyan természetes, mint a patak csörgedezése, mégsem törte meg a természet egységét, hanem finoman csengve hozzáidomult a szurdok sejtelmes világához.

Már-már félálomig andalított a finom, hűvös, nyirkos levegő, a paták ütemes kopogása és a kellemesen ringó lóhát, amikor egy erősebb balkanyar után elhagytuk a szurdokot és elénk tárult a Lófej-völgy hosszú füves mezeje, melyet középen holmi szárazföldi szigetként két részre vág a Tohonya-bérc kisebb, de annál meredekebb halma. Kiérni egy sötétes, viszonylag zárt helyről egy ilyen tágas, sík füves vidékre mindenkit valamilyen akcióra késztet. Így voltunk mi is a lóval. A gond csak az volt, hogy az akciót illetően igencsak eltérő nézeteink voltak, amiről a mező sarkában érve rögtön és egy időben próbáltunk egymást képbe hozni.

Én a hosszan elnyújtózó rétet látva egy sörényt és hajat lobogtató észveszejtő vágtát vizionáltam lelki szemeim elé és már leadni készültem a jelet, amikor is a ló – feltehetően már ismerve a völgy hatását a hátán ekkora már a túlzott bizalomig elringatott, elandalított kétlábú utasokra – itt döntött úgy, hogy a túra hátralevő részére nézvést egyszer s mindenkorra lerendezi az erő és főnöki viszonyokat. Méghozzá lehetőleg úgy, hogy a túra itt rövid kilovaglássá degradálódva a számára be is fejeződjék és a földbe döngölt lovast hátrahagyva, visszarongyolhasson a két kilométerrel lejjebb félbe hagyott lucerna adagjához.

Elképzelésének kivitelezését kőkemény előtanulmányok alapján, precíz tervezéssel, valamint a zsenialitás határát súroló koreográfiával hajtotta végre. Szinte a másodperc töredéke alatt lerántotta a fejét a földig, kitépve kezemből a kormányként és kézifékként egyaránt használatos kantárszárakat. Majd minden átmenet nélkül egy szökelléssel kísért kecses hátpúposítást követően szinte a függőlegesig feldobott hátsó lábakkal isteneset kirúgott, hogy szinte a két vállam fölött látni véltem hátsó patáinak fémesen villogó talpfelületét. Ezt követően biztos ami biztos alapon amint földet értek a lábai még pördült is egy 180 fokot maga körül és már érezhető volt, hogy a farában lévő izomrostokat szinte szálanként húzza össze, hogy egy utolsó nagy nekirugaszkodással végérvényesen rástartoljon az istálló irányába mutató pályára, és egy  rotyóvágtával nem kevés hangrobbanások kíséretében tűnjön tova a horizonton.

Fogalmam sincs, hogy tudtam fennmaradni a hátán. Az biztos, hogy a rúgást követően már a szárak után nyúltam és a pördüléskor szinte a zablakarikánál markoltam bele, amivel a fejét szinte teljesen magamhoz tudtam húzni már a fordulat alatt s így a lendület hatására a 180 fokból lett 360 vagyis az istálló helyett ismét a Lófej-völgy felé álltunk. Nem adta fel – szívós kis dög – azonnal áttekeredett a másik oldalra és próbált kibújni a kezem alól, de eddigre már én is magamhoz tértem a sokkból és mivel az egyik kezem épp szabadon volt – jé de véletlen, épp az, amiben a pálcát tartottam…- hát elérkezettnek láttam az időt arra, hogy némi portalanítást végezzek a hátsóján. A második pálcacsattanás után hihetetlen módon, de valóra vált az eredeti tervem – és a kipörgő paták által felkavart por kondenzcsíkjától kísérve hajat és sörényt lobogtató istenes vágtában tepertünk felfelé a völgyben.

A mellettem összefolyva elsuhanó tájból semmit nem láttam, csak az előttem ütemesen emelkedő és süllyedő lónyakat, a vadul hullámzó sörényt tudtam kivenni tisztán és a szél süvítésén túl csak a dühödt horkolás zaja ért el hozzám a ló orra felől. Körülbelül a völgy feléig romboltunk fel ezzel az indulat szította ropogós vágtával, amikor a ló kiadva a mérgét már lassítani kezdett. „Nem addig a’ aranyom!” - gondoltam magamban – „Dehogy fogsz te még egyszer felültetni engem!” – és tovább hajtottam még pár száz métert.

Nagyjából ott, ahol az országos kéktúra ösvénye szánkázik le meredeken a fennsíkról, fogtam vissza az addigra már izzadó állatot. Fújtatva szedte a levegőt, a nyaka nedves volt, de továbbra is tempósan léptetett és legfőképp ellenkezés nélkül vette a jelzéseket. A csatabárdot akkor és ott ástuk el, mint később kiderült, végérvényesen.

A völgy végébe érve – ahol összeszűkül a mező és szemben feláll az Éles hegy erdeje – jobbra fordultunk és egy girbe-gurba, keréknyomoktól összeszántott agyagúton elkezdtük a kapaszkodást a fennsík felé. Ahogy haladtunk felfelé, úgy bomlott ki előttünk a táj; jobb oldalon a Tohonya-bérc mögött megjelent a Mézna-bérc magasabb vonulata, előtte a fenyvesekkel betakart kutatóházzal, előttünk a hegyek zöld bolyhos takaróján túl fel-fel villant egy-két piros jósvafői háztető, balra pedig egyre nagyobb léptékben felsejlett a fennsík füves-vadvirágos lankája, melyet marconán őriznek körben állva az András-galya, a Kopasz-tető, és a Hegy-tető bércei.

Érdekes hely ez a fennsík, csupaszsága – melyet néhol tör csak meg egy egy vadrózsa bokor – azt sejteti, mintha egy hatalmas, összefüggő, enyhén lankás terepasztal közepén ülne az ember. Csak beljebb haladva derül ki, hogy a végtelennek látszó mező bizony ugyanúgy hullámzik, mint a körülötte álló hegyek. Völgyek-zsombolyok követik egymást, melyek között természetes hídként ösvények, keréknyomok biztosítják az átjárást. A fű itt fél lábszárig is megnő és tele van mindenféle vadvirággal, amelyek még ezen az októberi borús délelőttön is élénk színekkel pöttyözték be a gyepűt.

A fennsík közepén fekete folt – a hucul ménes karámja, ahova estefelé és vihar idejére terelik össze az egyébként szabadon legelő állatokat. Kis termetük úgy beleveszik a mező zöldjébe, hogy távolról nézve a ménes valami barna verébcsapatnak tűnik, akik a fűben bóklászva keresik az élelmet.

Bár nem volt fedeztetési idény, lovammal igyekeztem kerülni a ménest. A vezércsődör így is felkapta a fejét, mikor felbukkantunk a mező pereménél és kitágult orrlyukakkal, büszkén kihúzva magát nézte végig, amint tovahaladtunk a messzeségben.

A nyílt vidék, a szertefutó ezer földút szövevénye számtalan lehetőséget kínál a kóborláshoz, kicsit el is bizonytalanodtam, merre kellene menni, hogyan kellene meghódítani ezt a hatalmas teret. Végül úgy döntöttem, hogy Szelce-puszta felé veszem az utat és elérve az erdőhatárt a hegyoldalakon körbelovagolom a fennsíkot. Finom csizmapöccintéssel és derékhúzással megadtam a jelet és négylábú társam engedelmesen kettesbe váltva kényelmesen ügetett a kijelölt cél felé. Nem siettünk, mégis mintha pillanatok alatt kiértünk volna a mező Színpetri feletti végébe. Itt balra vettem az irányt, hogy felmenjünk a szelce-pusztai erdészházhoz. Meglepetésemre megviccelt a mező, mert amit idefelé jövet végig sík útnak láttam, most kiderült, hogy valójában egy erőteljes völgymenet majd egy masszív kaptató felfelé. A ló a zablát kicsit kétkedően rágcsálva és két fülét kérdőjellé formálva kanyarodott rá a lefelé vezető ösvényre. Egyre apróbbakat lépve, egyre bizonytalanabbul, ódzkodva haladt előre. Ez valamit már tud – villant át rajtam és leérve a gödör aljára már értettem, miért nem volt olyan lelkes. A bemélyedés másik oldala épphogy csak nem volt merőleges. Hát ha nem akarunk szégyenszemre visszafordulni, akkor márpedig itt kell felkecmeregni.

Gondolkozóba estem Már másfél órája jövünk pihenés nélkül. Szelce-pusztára úgy látszik ilyen meredeken kell felmenni, ráadásul a völgy még hosszan nyújtózik előttünk, az erdészházat szinte alig látni, felérni oda még kemény csata lenne, amit én egyedül gondolkodás nélkül bevállalnék, de hát most ketten vagyunk. Nem hajthatom szét, fáraszthatom ki teljesen négylábú serpámat. Gyors mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a gödörből bár a másik oldalon kecmergünk ki, a peremen inkább visszafordulunk Jósvafő felé.

Hogy tisztihátasom dolgát megkönnyítsem, leszálltam a nyeregből, hogy mindketten a saját lábunkon és csak saját súlyunkat cipelve másszuk meg a meredélyt. János intelme még a fülembe csengett, mikor földet értem a ló mellett és kicsit el is bizonytalanodtam, hogy akkor most még egy csörte vár rám akkor, amikor vissza szeretnék majd szállni, de mivel már úgyis a földön voltam, az aggodalmakat egy időre a szürkeállomány hátsóbb lebenyeibe száműztem. A szárat mindenesetre jól megmarkoltam attól tartván, hogy a felszabadított közlekedési eszközöm szabadságát visszakapva netán a meglógást kezdi forgatni a fejében, de pár lépés után megnyugodva jöttem rá, hogy szó sincs itt szökési kísérletekről, a ló minden erőltetés nélkül saját magától, nyugodtan baktat utánam. Hát teljesen el is engedtem és így szép libasorba rendeződve élen magammal nekivágtunk az emelkedőnek.

Egy ilyen meredeket, ami ráadásul csúszós, hosszú füvön halad felfelé, normál túrafelszereléssel sem könnyű megtenni. Lapos, simatalpú lovaglócipővel meg végképp. Egy lépés előre, két csúszás hátra, közben a felborulást elkerülendő erőteljes óriás karkörzések előre, hogy azt a régi TV tornás család tagjai is megirigyelhették volna. Már valahol abban reménykedtem, hogy ha elég gyorsan körözök a kezemmel, a propeller hatás miatt esetleg felemelkedek és akkor talán könnyebben haladhatnék előre. A ló türelmesen ácsorgott mögöttem és csak néha sóhajtott nagyot, látva hasztalan küzdelmemet a hegyoldallal. Diszkréciójára jellemző volt, hogy csak akkor lépett előre egyet, miután már én a vagy huszadik visszacsúszásom után végre fél centit előbbre jutottam.

Mondanom sem kell, hogy ez után a küzdelem után végre kiérkezve a zsombolyból az első dolgom az volt, hogy lerogytam a földre tüdőt gondozni. A ló is elérkezettnek látta az időt, hogy végre saját kedvtelésének hódoljon és ellágyult szemekkel bukott rá a ropogós fűtengerre, és sípolásomat nemsokára a fűtépés hangjával majd az azt követő étvágygerjesztő csámcsogással és cuppogással toldotta meg. Fél perc sem telt el és már jókora területen kész volt a mező fazonírozásával. Elnéztem, ahogy módszeresen nyírta a gyepet, puha ajkát ide-oda forgatva-csavarva szortírozta a finomabbnál finomabb falatokat. Kinyúltam a fejéhez és kiakasztottam a szájából a zablát. Végül is én is utálnám, ha egy darab vassal a számban kellene mondjuk rántott húst ennem.

Jól esett az ücsörgés, hát nem siettem a felállással. Inkább kényelmesen elhelyezkedve végignéztem az alattam elterülő tájon, a hosszú, hullámzó vadvirágos réten, a mélyzöld bolyhos hegyhátakon, a távolban kéken sorjázó szikár hegyvonulatokon és a mindent befedő szürke, gyűrött paplanra emlékeztető késő őszi égbolton. Csend és mélységes nyugalom honolt mindenütt és lassan befészkelte magát a fülembe, a szemembe az orromba és végül a szívembe. Lehunytam a szemem így, belülről figyelve próbáltam megfejteni a tájat, a sziszegve lengedező fűszálakat, a hűvösen simogató levegőt, melyben a vadvirágok finom, mentolos fűszeres illata szállt.

Nem tudom meddig tartott ez a mélységesen mély belefeledkezés, belemerülés, csak azt tudom, hogy a végén úgy éreztem, nincsenek már határok és én mindenhol ott vagyok, a fűben, a fákban, a vadvirág illatú levegőben és ez az egység csendes boldogsággal és hihetetlen szabadsággal töltött el.

A szendergésből egy forró már-már tüzes áramlat térített magamhoz, ami hátulról söpört végig rajtam. Kinyitottam a szemem és hátrafordultam. A ló állt ott mögöttem fél méterre, fejét még mindig lehajtva, gépiesen rágcsálva, de fél szemével engem nézett, szinte fixérozott. Mi lesz most? Éreztem a kimondatlan kérdést. Körbenéztem és a völgy felől egy sötétebb, termetesebb felhőt pillantottam meg, ami baljósan mogorva árnyakat vont mindenre, amit betakart. Jön az eső, menni kell.  Lassan felkászálódtam a földről, odamentem négylábú társamhoz és átkaroltam a nyakát. Ő felemelte a fejét és puha orrával megbökött. A szájából még kilógott két sárga és egy lila virág és amikor fújt egyet a leheletének mentolos és fűszeres illata volt, mint a mezőnek. Barna szeme kedvesen bandzsított ki temérdek üstöke alól. Elmosolyodtam. Ennyit a vadállatról, akiről jobb, „ha nem szállok le, ha nem muszáj”. A virágokat betoltam a szájába majd visszakapcsoltam a zablát is.

Gond nélkül tudtam nyeregbe szállni és kissé haladósabb tempóval megkezdtük az ereszkedést a Lófej-völgy felé. Csak most, az erdő peremén haladva vettem észre, hogy a zöld fedőtakaró alatt már színesek a lombok, és a sárga levelek finoman megkezdték mélyrepülésüket az avar felé. Október elkezdte előkészíteni a terepet a téli „embereknek”…

A ménes karámját elérve úgy döntöttem nem megyünk vissza a Gergés-bérc végéhez, ahol pár órával korábban feljöttünk. Az eső nekiindult és a Lófej-völgy bár lényegesen szebb és jobb terep a lovagláshoz, nagy kitérőt jelentett volna a hazafelé vezető úton. Ehelyett a Hegy-tető felé irányítottam hátasom, hogy pont a falu fölé kiérve, egy meredek és kövekkel eléggé teleszórt úton hamar visszaérjünk a civilizáció háztetőt és száraz ruhát jelentő fedezékébe. A sötét felleg ekkor már a fejünk fölé ért és mintha valami égi csapóajtót nyitott volna meg, egyszerre önteni kezdte magából a vizet. Az esőcseppek sűrűn szakadtak a nyakunkba, szinte csattanva pattogtak végig rajtunk. Ekkor már vágtát mentünk és a ló – helyi lakosként és fő-fő navigátorként – rájőve, hogy ez bizony a hazafelé vezető út háromugrásonként kapcsolt egyre nagyobb sebességre és a kezdeti kimért taaa-dam, taaa-dam-okból szempillantás alatt tadamtadamtadam lett. Én igyekeztem a vállaim közé húzni a fejem, naivan abban bízva, hogy így talán nem terít be oly nagyon az összefüggő esőfüggöny. Beletapadva a nyeregbe, szárat odadobva hagytam, hogy vigyenek-vigyenek haza ebből a viharból, mert én már az utat sem látom a zubogó víz mögül. A ló derekasan hajtott, valósággal élveztem azt, ahogy a mellső lábaival hosszan kinyújtózott, hogy még előrébb csapja bele patáit a földbe. Szinte éreztem, ahogy a landolás után összes izmát megfeszítve tolja el magát ismét a talajtól és repül tova a levegőben. Fekete sörénye víztől lucskosan csapkodta az arcom és eddig szürkés-barna szőre sötét-barnára ázott.

A Hegy-tető oldalában nyúltam ismét a szárak után, itt ért ugyanis véget a fennsík és kezdődött az ösvény lefelé. A ló prüszkölve tiltakozott a lassítás ellen, de az első kövek után, ahol a tiltakozó hányavetiskedés miatt kétszer is majdnem térdre esésig megbotlott, belátta, hogy mégiscsak nekem van igazam. Óvatosan tipegve, néhol majd fenékre ülve ereszkedtünk le a faluba. Jellemző módon itt már nem esett annyira az eső, így a fedett ámbitusokon ücsörgő öregek tátott szájjal nézték, amint csuromvizesen, cuppogva és vízeséseket eregetve vonultunk végig a főutcán.

A Kúriába visszatérve csak egy öreg lovászt találtam, aki gyorsan végigmérve minket mindössze annyit mondott:

„-Ajtóval szembeni állás, tajtékvonyó oldalt a szegen.”

Az istállóban kellemes meleg volt, egy régi olajlámpa sárga fénye világított a sarokból, mindenütt szénazizegés, lódobogás. Túratársamat az instrukcióknak megfelelően a kijelölt állásba kötöttem. A tajtékvonó kést a már megszokott dzsungelen átvágva találtam meg az olajlámpás melletti szegen. Miközben erőteljes mozdulatokkal húztam le róla a vizet, vettem észre, hogy igazam volt, amikor korábban pejre tippeltem a színét illetően. Így az esővíztől lezuhanyozva, tajtékvonóval víz és kosztalanítva mély-rozsdavörös szőrön siklott végig az istállólámpa pislogó fénye. Elbűvölve gyönyörködtem az újonnan felfedezett, selymesen ragyogó rézszín árnyalatokban.

A ló is hátra fordult és hosszan egymásra néztünk. Hogy ebben a nézésben konkrétan mi volt, nehéz leírni, részemről  sok minden, részéről meg csak remélem, hogy sok minden, de egy „hát akkor szervusz” biztosan. Aztán gyorsan visszafordult és a reggeliről megmaradt lucernájába temetkezett és onnantól megszűntem létezni a számára, úgyhogy némi cihelődés után én is a szállásom irányába vettem az utat, tarsolyomba téve puha orrának finom érintését és mentolos-fűszeres illatú leheletét.

Megjegyzés: A történet három vagy négy év előttről való. Azóta a Kúria lovardája magánkézbe került és az új tulajdonosok nagy szakértelemmel tartják rendben a lovakat és az istállót. Mikor tavaly arra jártam, alig ismertem meg a helyet, annyira megváltozott, szebb, gondozottabb lett. A lovat is megtaláltam szépen kikerekedve csócsálta zabadagját és szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy ki vagyok. Boxa fölött a nevét is láttam kiírva: Micike.

Szóval Jósvafőn jó világ lett, új világ lett és a múltra már csak egy dolog emlékeztet, de az nagyon markánsan; János. Ma is ott áll az iroda-főpénztár ajtajának dűlve, zöld katonaruhában, hirtelenszőke hajjal, és csendesen figyeli, mint jönnek-mennek az emberek és a lovak a Kúria udvarán.

Címkék: Egyszemélyes Lovastúra A Jósvafői Fennsíkon