Gyarló az ember. Mindig olyan helyekre vágyik, ahová nem juthat el. Megtiltottak, bekerítettek, néhol törvénnyel, másutt fegyverrel szigorúan védenek. Sokáig én is így voltam a Várpalota feletti hegyekkel. Az 1957-es kiadású térkép még jelölt egy sárga jelzésű Eplényre vezető utat az Öreg-futóné platójára, amit egy barátommal valamikor a nyolcvanas évek elején, bejártunk. Mindig pontosan tudtuk hol vagyunk, de mindössze három fát találtunk amin valaha jelzés lehetett.

Aztán 1991-ben, miután az oroszok kimentek, októberben néhány társammal oda szerveztünk túrát. A vasútállomás lehangoló épületét magunk mögött hagyva, az egykor szép napokat élt városon vágtunk keresztül. A Kastély-dombon valószínűleg már a római korban is volt valami erősség. Ennek a helyén épült fel a mai vártól alig száz méterre ismeretlen időkben Bátorkő vára, melynek alapfalait 1932-ben a Zichy kastély építkezése során tártak fel. A ma is látható várat 1439 és 45 között Tóth Lőrinc és fia Ujlaki Miklós építtette. Ma múzeum van benne, ami a reggeli órákban még zárva.

         A szélső házakat elhagyva ritkul a jelzés. Sekély völgyecskékben vezet a lánctalpasok járta, széles kövesút.

A térkép Kálista néven apró tavacskát jelöl  az út mellett. A Dunántúlon az agyagos talaj mélyedéseiben összefutó csapadékvíz által létrejött lapos tavacskát nevezik így. Most bizony alig csillog benne valami. Itt térünk balra, s a harckocsik által felszabdalt mezőn átvágva a Sötét-völgy felé vesszük az irányt. Az alig fél araszos talajban a galagonya is csak méteresre nő. Kérgét a nap narancssárgára színezte. A hegyoldalt már lángba borította a cserszömörce kárminpiros levele.

A Keleti-Bakony alján az 1800-as évek elején még egybefüggő erdőségek húzódtak. A toronymagas bükkösben a betyárokon kívül csak a Veszprémi Püspökség kanászai és a hamuzsírégetők jártak. A század második felére az erdők megritkultak. A ligetes fák alá betelepedett a boróka, s a szelek szárnyán gyertyán magok érkeztek. A tisztásokon már juhnyájak kolompja szólt. A birkák és kecskék legelték a fák, bokrok lombját. A füvet a magcsemetékkel együtt tövig rágva a csíranövényeket is eltaposták. A fák gyökerei már nem tudták megakadályozni a termőréteg lemosódását, s az erózió mély árkokat vájt a köves talajba. A leromlott erdőkből végül csak a legelő állat által ehetetlen tövis cserjék maradtak meg. A kökény, a galagonya, a csipkebogyó és a boróka.

A két világháború között a Magyar-Királyi tüzérség gyakorlatozó területe lett a vízmosásokkal szabdalt mező. 1945 után aztán Márkótól Várpalotáig a 8-as főút mindkét oldalát birtokába vették a szovjet és magyar harckocsik. A becsapódó lövegekkel mérhetetlen károkat okozva a Tési- fennsík oldalában lévő karsztbokor erdőkben.

Az ötvenes években a kopárok fásítására feketefenyővel próbálkoztak remélve, hogy idővel a fenyőtűk korhadékára igényesebb fák is ültethetők.

A völgyet elértük, de út nincs. Az elmúlt évtizedekben senki sem járt erre. Az erdő siralmas képet mutat. Ép, egészséges fát alig látni. Lövegek által derékbetört hársak, aknák és repeszek sebhelyeit még alig beforrt tölgyek. Segítségért kiáltó szilánkokra tört juharok, berkenyék törzsei hevernek minden felé. Alaposan meg kell nézi, hova lépünk! Az avarban itt is, ott is rozsdásodó gránátok maradékai éktelenkednek.

Aztán, ahogy feljebb érünk, ritkul a rombolás. A peremen már szekérutat is találunk. Azon megyünk vissza a jelzett ösvényre. Ide már csak elvétve jutott a gyakorlatok pusztításából. A Vár-völgybe ereszkedve Pusztapalota romjaihoz igyekszünk. A kis alapterületű fellegvárat a Fajdas-hegy egyik völgybe futó szikla bordájára építette a Konth család a XIII. század utolsó éveiben. A ránk maradt oklevelekből szinte lehetetlen kideríteni melyik vonatkozik Bátorkőre, és mi a tőle alig öt kilométerre lévő Palotára (ma Puszapalota). Egyedül egy 1409-ben kelt levél említi meg Keszi Balázst aki egy időben volt Bátorkő várának várnagya és Palota udvarispánja. Így egyértelművé téve a két erősség együttes létét.

A környező sziklahasadékokat bejárva, a várat kifürkészve alaposan elment az idő. Igyekeznünk kell, ha az öt óriási vonatot el akarjuk érni. A kanyarulaton túl kesernyés füstszag üti meg orrunkat. Valami ég. Jó kilométerrel lejjebb, ahol a völgy kicsit kiszélesedik a megdőlt öreg fűz hatalmas odvában napközben valaki tüzet gyújtott. A lángok már elhamvadtak, de a fa belseje még vörösen izzik a feltámadó esti szellőben. Mi tévők legyünk? Forrás, patak nincs a környéken. A város még jó pár kilométer ide. Így nem hagyatjuk, a száraz avar egy tovaszálló szikrától könnyen lángot fog. Előbb földdel próbálkozunk. Minden tiszta kő, szerszámunk nincs, aztán a kulacsok tartalmát öntözzük rá. Végül a lányokat előreküldve, körbeálljuk lepisilni a még világító zsarátnokokat. Már csak füstöl és gőzöl. Az avart öt méteres körzetben eltakarítjuk még, aztán futva indulunk a többiek után. Nem megnyugtató, de mást nem tehetünk.

A városon átrohanva Bandi talál egy rendőrőrsöt. Az ügyeletes unott pofával hallgatta a bejelentést. Látszott rajta, hogy ő miatta az egész Bakony porrá éghetne. Végül felírtuk a nevét és rendfokozatát.

X                                 X                                 X

Eltelt egy fél év, már régen megfeledkeztünk az egészről, amikor a BTSZ-ből kaptunk egy értesítést, hogy valami érmek vannak ott nekünk. A rendőr úgy látszik megijedt, hogy elkértük az adatait és mégis intézkedett. A veszprémi tűzoltók, - akikhez Várpalota tartozik – a fehérváriakat riasztották, mert azok vannak közelebb. Azok aztán több órás késéssel ki is mentek két kocsival, de erősítést kértek, mert elfogyott az anyaguk. Végül megoldották a kérdést. Már csak adminisztrálni kellett, de a rendőr csak annyi tudott, hogy Budapestről valami ÉDOSZ-os turisták tették a bejelentést.

Végül csak megtaláltak minket. Az emlékérmek fecskendőt tartó tűzoltót ábrázolnak, a felirat pedig:

„EREDMÉNYES  TŰZOLTÁSÉRT”

Szádeczky-Kardoss Géza

Címkék: Bakony Pusztapalota Kálista