A 10. nap, augusztus 14. vasárnap, C2: Hajnali ötkor jelez az ébresztő nálam is és Gyenyisz sátrában is. Mindent össze kell pakolnunk, semmi sem maradhat a sátorban. Valahogy nagyon lassan megy az egész, folyton meg kell pihenni, levegőt venni. Ausztriában dolgozó magyar melósok mesélték, hogy amikor hegyi menedékházakba küldték őket dolgozni, mindig kétszer annyi munkaórát irányoztak elő nekik a feladatra, mint egyébként. Eleinte nem értették, de aztán rájöttek, hogy odafent tényleg sokkal lassabban dolgoznak, mint lent, a városi közegben. Lent én is elkészülnék 20 perc alatt, itt, 5340m-en egy óra kell minderre. A kamásli felvételével nem is bíbelődök, mert a hóviszonyok miatt szükségtelen felvennem. A bakancshúzás így is elviszi minden energiámat. A hágóvas felvételével viszont nemigen boldogulok. Ez mekkora ciki, egy ilyen öreg rókának, hogy Gyenyisz kénytelen segíteni! Amúgy persze megoldanám magam is, de ahhoz kellene még egy kis idő, hogy felismerjem, hogy mi a probléma, aztán, hogy mi a megoldás. A bakancs orrán, az automata hágóvasat rögzítő horonyba belefagyott az éjjel a hó. A hágóvas elülső fogával ki lehet onnan kaparni, és már csitt-csatt, működik is minden. De én most még zombi vagyok az ilyen korszakos felismerésekhez.

Reggel hatkor azért útnak indulunk a gleccseren, hárman, összekötve, ügyelve, hogy a kötél feszes legyen végig. Elöl Gyenyisz, középen Egérke, hátul én. Hamar kiérünk a serpenyő viszonylag sík katlanából, és megkezdjük az ereszkedést, tulajdonképpen szlalomozást a gleccser meredek, keresztirányú hasadékokkal sűrűn tagolt felszínén. Ez általában csak cikcakkos menetet eredményez, de azért több helyen kell átlépni vagy átugrálni a hasadékokat, esetleg valami hóhídon átkelni. Szerencsére nincs nagy forgalom se föl- se lefelé, a magunk tempójában haladhatunk.

Aztán jön egy átugorhatatlanul széles hasadék, rajta keresztülfektetett létra. Erre nem emlékszem a feljövetelből. A létra kicsit lejt, az egyik szára meg van roppanva (nem egyenes, hanem van benne egy törés), de ami a legnagyobb baj, hogy a hossztengelye és az itt futó (egyébként holt laza) fix kötél hossztengelye nem esik egybe, ezért ha beleterhelsz a kötélbe, nem ad biztos támasztékot az átkeléshez, hanem elhúz oldalra, a mélybe. Hogy milyen mély az a mély? Nem tudom, normális ember ilyenkor direkt nem ezt nézi, hiszen akkor jön a bizonytalanság, a pánik. Gondolom, néhány emeletnyi mélység, ami innen látszik, de nem kell azt nézegetni, anélkül is elég szar hely ez. Gyenyisz indul neki először, de aztán visszafordul, leveti a nagy zsákját. Átmegy zsák nélkül, aztán átadjuk neki a zsákot. Utána Egérke libben át, majd én következem. A közepéig nagy legény vagyok, nincs ebben semmi para. Aztán a közepénél kezd oldalra kihúzni a kötél, úgyhogy sietősre veszem a figurát, s Gyenyisz karjai közt landolok.

És igen, megérkeztünk a jégletörés fölé, a fix kötelek világába. Itt fönt még nem olyan meredek, de már kezdi. Egy 50m hosszú, lépcsőház-szerű rámpa indul lefelé. Emlékszem, fölfelé jövet még élveztem is, hogy a fagyott kötélen csak tolom fölfelé a jumárt, és lépkedek. Lefelé kicsit más ez is. Gyenyisz előreküld, biztosítás nélkül, pedig ő is látja, hogy jön már valaki fölfelé a kötélen. Őt végig rángatni fogom a kötéllel. Ha meg elszabadulok, akkor le is tarolom. Merthogy karból nem olyan könnyű a nagy zsákkal megtartani magam minden lelépés után. Fogódzónak csak a fagyott kötél áll a rendelkezésemre. Szóval, ez így egy elég kellemetlen lejövetel, különösen, mikor a fickóhoz érek és belékapaszkodva gyakorlatilag átmászom rajta.

S ezzel megérkezünk a függőleges falszakaszhoz. Megint én kezdem az ereszkedést. A megfagyott kötél persze nem akar hurkot vetni úgy kell szinte beletörnöm a reversoba, aztán meg tologatni bele a lenti szárat, mert a testsúlyom nem elég ahhoz, hogy lehúzzon a kötélen és csak fékeznem kelljen. 20-30-40 centiméterenként haladok, néha megugrik az egész és letottyanok egy-másfél métert, ha ilyenkor a reverso bekapja az ujjamat is, az az enyém lesz. Szerencsére nem kapja be.

Egy áthajló részen ereszkedem le. Mi ez? Erről nem volt szó! Fölfelé útról sem emlékszem áthajlásra. Aztán meglátom az úttól balra a falon lógó, üzemen kívül helyezett létrát és már beugrik, hol járunk. Mást is meglátok. Terjedelmes vérfoltokat a falon. Atyaisten, mi volt itt? Az NKVD géppuskázta hátulról a megfutamodókat, mint Sztálingrádnál?

Délelőtt tízre leérünk a Lenin-gleccser csaknem sík jégárjára. Innen még 1 óra járás az Egyes táborunk. Gyenyisz begyújtja a rakétákat, én megyek a nyomában, Egérke lemarad, néha bevárjuk. Egy nagy tábort keresztezünk, fölfelé jövet itt hagytuk el Petit. Fogalmam sincs, melyik cég ez, talán az Aksai Travel. Gyenyisz hosszan beszélget a táborvezetővel, miközben megpróbáljuk felzabálni a tábor szőlőkészletét.

Tizenegyre végre megérkezünk a C1-be. Nabi – meg aki él és mozog – öleléssel köszönt bennünket. Egérke rögtön pihenőre tér, én Peti levelével betérek az étkezősátorba és elfogyasztom a reggelit – ami a szerződés szerint jár nekem – aztán megeszem egy vödör felkockázott dinnyét, meg még rengeteg hideg vizet is iszom. Erősen kiszáradhattam odafent. Peti egyébként azt írja, hogy ma reggel lement az alaptáborba. Ha visszatértünket követően mi nem mennénk le, akkor Nabin keresztül üzenjek Big Johnnank, hogy mit küldjön fel vele. A magashegyi kaját és a gázpalackok felét itt hagyta a fenti raktársátorban, abból csemegézhetek. De mi sajnos még ma lemegyünk, pedig a szervezetem ezt nagyon nem kívánja. Egykor lesz ebéd, kettőkor indulunk le. (Ez később három órára módosul, mert Egérke még nincs kész.)

Én is lepihenek, aztán ebédre valami egészen rendkívül finom lagmant kapok. A második valami sült csirkés gezemice lesz. Miközben Ánya kihozza, érzem, jobb, ha én most sürgősen elindulok, és megpróbálok gyorsabban menni, mint a hasam. Negyedóra múlva, mikor visszatérek az otthagyott cuccomért, Gyenyiszék magyarázzák, hogy egyem meg a másodikat, mert nagyon finom. Én meg magyarázom, hogy beindult a centrifuga a bendőmben és mindent kiszór, rövid úton, szóval, most hagyjuk ezt!

A rendelkezésemre álló rövid szünetekben átpakolok a nagyzsákból a kicsibe. Fent marad, ami majd a csúcsmászáshoz kell, de lent az Alaptáborban nem. A délután hármas indulásra sikerül annyira konszolidálnom a helyzetet, hogy én döntöm el, „mikor megyek ki”, feltéve, hogy nem botlok nagyot, mert utóbbi esetben bukott a mutatvány.

Gyönyőrű fények mellett, három tervezett leguggolással le is érünk a Hagymás-rétig. Innen már mindenki a maga tempójában megy tovább, úgyhogy beelőzök és csak megyek és megyek. Közben a gyomrom is elkezd émelyegni, szóval ez egy igazi nyerő nap lesz. Táborunktól 500 méterre aztán kitaccsolom a gyönyörű lagmant. Az az igazi görcsös, ordítva hányás ez, ami ellen nincs ellenszer vagy taktika. Az utolsó 100 méteren Peti jön elém és átveszi – az amúgy nem nehéz – kis zsákomat. A „BAR” feliratú jurtábol kerítünk egy üveg kólát – meg Petinek egy sört – mert az majd meggyógyít. Vacsorára egészen elbűvölő birkapörköltet kapunk, felejthető krumplipűrével. A krumplit, szaftot megeszegetem, a hússal nem boldogulok, azt Peti kapja. Légy szíves ezt ne terjesszétek, hogy nem ettem meg a húst... én, a húst hússal családból... tudom, vér ciki ez is. De a magasság van, hogy visszafelé sül el és nem a hegyen üt nagyot, hanem amikor visszatérsz. Látunk még erre példát hamarosan.

A 11-12. nap, augusztus 15-16. hétfő-kedd, BC: pihenőnapok, a csúcstámadásra felkészülés jegyében. Megborotválkozom, a forró zuhany sem luxus, és végre nyugodtan tudok aludni is. A bendőm is konszolidálódik, szerencsére nem valami fertőzést szedtem össze, hanem a gyors szintcsökkenés és a kimerültség okozhatta a tüneteim többségét.

Egérke sátra üres. Még az este szerzett valami fuvart Osba. Azért elköszönhetett volna... Aztán kedden este ír WhatsAppon, hogy most ért Biskekbe, szóval kár volt elrohannia, mert nem olyan egyszerű Osból repülőjegyet szerezni, ez hipphopp nyilván nem sikerült Kátyáéknak. Tehát én is ráértem volna két nap alatt lejönni és nem behúzni 3000m szintet 24 órán belül, aminek aztán meglett a következménye, mint láttuk.

Ebédre valami jó sűrű levest adnak, ezt meg tudom enni. A második párolt hal, amiért akkor sem lelkesednék, ha 100 százalékos lennék, de jelen állapotomban kimondottan taszít, úgyhogy csak a köretet falom be. Közben a jurta falának túlsó oldalán nagy üvöltözés megy, valakik oroszul beszélgetnek, eléggé harsányan, majd bejön a jurtába egy csaj és az asztalunkhoz telepszik. A hegy felől jön, bár én odafönt egyik táborunkban sem láttam és út közben sem emlékszem, hogy akkora hátizsákot láttam volna, mint ami neki van. Jó nagy pofával magyaráz evés közben is, aztán egyszer csak lefejeli a poharat. Először azt hisszük, ez is a műsor része, és csak akkor kapcsolunk, hogy „te, ez elájult”, mikor becsúszik az asztal alá. Kibányásszuk alóla a hokedlit, Peti magasba emeli a lábát, hamar magához tér, nevet, de egy darabig nem hagyjuk felkelni, heverésszen csak az étkező közepén, ha már olyan nagy arc volt.

Délután kiülünk a sátor elé, olvasni, mint „a nagyok”. Közben posztolgatom az elmúlt, internethiányos napok sztorijait, képeit, apránként adagolva, mert a jóból is megárt a sok. Aztán elered az eső, lehűl a levegő. Rövid megszakításokkal 16 órán át esik. Ez fent nyilván hó. Nem nagyon örülök neki, bár a gleccseren még jól is jöhet, a csúcsgerinc viszont hóval és széllel kombinálva nem túl nyerő. Gyenyisz mesélte, ha odafent friss hó van, azt úgy viszi a szél, hogy térdmagasság alatt nem látsz semmit, bottal-lábbal kell tapogatni minden következő lépést, hogy ott még hegy van, vagy lezuhanunk a tádzsik oldalra?

A 13. nap, augusztus 17. szerda: Gyenyisz 11 órai indulást irányzott elő, szóval ráérek pakolgatni. A csúcsra készülünk, az Alaptábortól 5-6 éjszakát leszünk távol, 3-4 éjszakát ellátás nélkül a C2-C3-ban. Ehhez mérten kell pakolni a kiszsákba, mert a nagyzsák, kaják, mászócuccok már a C1-ben várnak minket. Peti is feljön a C1-be, majd onnan kirándulgat, ha akar. Pikk-pakk, öt óra alatt fel is érünk a C1-be, ahol Nabiék a szokásos öleléssel és ebéddel várnak bennünket. Már kezdünk hozzászokni, hogy a Gyenyisz-féle furcsa időpontban induló túrák miatt délután ötkor ebédelünk, majd két óra múlva vacsorázunk is.

Mi vagyunk a szezon utolsó mászó turnusa a Lenin-csúcsot illetően, most már csak közelebbi, kisebb csúcsokra jönnek ritka új vendégek. Ennek megfelelően Nabiék már elkezdték a tábor bontását, pont a mi VIP sátrainkkal, úgyhogy egy sorral előrébb költözünk. A táborban nincs friss hó, de ami a sátrak tetejéről lecsúszott, az megmaradt a sátorközökben, jó 20-30cm vastagon. Gyenyisz előkotor a hátizsákjából egy üveg brandyt és átmegy a szomszédos táborokba, tájékozódni a fenti helyzetet és az időjárás előrejelzést illetően és nem hoz jó híreket. A C3-ból az éjjel 4 sátrat elvitt a szél, mindenki jön le a hegyről, a rescue rangerek is lejöttek, s csak néhány elvetemült kísérletezik már fönt. Nekiindulhatunk, ha akarom, de arra legyek felkészülve, hogy a csúcsot elérni nem fogjuk, ellenben az orrom,meg néhány ujjam valószínűleg le fog fagyni. Na, menjünk?

A nyomaték kedvéért mutat még a telefonján néhány szeles videót, hogy mi van most fönt, majd hagyja, hogy vigasztaljam amiért a többnapos kínlódás helyett maradunk a C1-ben és inkább nyaralunk. Merthogy csak még ma estétől jön a rossz idő java. Gyenyisz mondja, hogy júliusban szélcsend-napsütésben, pehelykabát nélkül mentek a csúcsra, most meg nagyon más világ van. Hát jó, elengedem a sztorit. Tulajdonképpen ugyanannyira örülök neki, mint amennyire bánatos vagyok. Örülök, mert az út a csúcsig félelmetesen nehéz, a gleccser egyre járhatatlanabb, az áthajláson is át kellene mászni, szóval ez egy nagyon nagy és nagyon nehéz hegy. Lehet, hogy ez itt a legkönnyebb hétezres, de az nem jelenti azt, hogy könnyű. Ugyanakkor sajnálom, mert tudom, hogy megvan bennem a testi és lelki erő, hogy megcsináljam. És az azért mégiscsak dicsőség, ha az ember megmászott egy hétezrest a Pamírban. Ha belegondolok, itt töltjük az egész augusztust, de az egy Győrffy Ákost leszámítva nem találkoztunk élő emberrel, akinek ez sikerült most. Amit nem sajnálok, az a ráköltött pénz. Ez akkora élmény, olyan kaland, hogy már maga a jelenlét miatt megérte eljönni. Meg hát egy hatezrest azért mégiscsak megmásztam, még ha nem is jegyzik sehol az előkelő körökben ezt a Razgyelnaja nevet.

Éjjel tizenegykor kiállok a sátor elé. A tábori lámpákat tízkor mindenütt lekapcsolták, a hold még nem kelt fel. Lakott település, közvilágítás csak nagyon messze, nagyon nagy hegyeken túl van, Tádzsikisztánban, Kínában, Kirgizsztánban is, szóval elenyésző fényszennyezés sincs most itt. Fölöttem a Tejút csillagmilliárdjai, köröttem a nagy hegyek. Én meg a kiflicsücsök, aki a hétezres hegy nagyságát sem tudja felfogni, a Galaxis méretét meg pláne nem. Mit kezdjek akkor a Világegyetemmel, meg a néhány évtizednyi szaros kis életemmel ezekhez a végtelen dimenziókhoz képest?

A 14. nap, augusztus 18. csütörtök, C1: Hajnali négykor újra kiállok a sátor elé. A telihold sajátos fényében az összes környező gleccser, hegy jól látható. Amerikai éjszakának hívják a filmszakmában az ilyen fényt (csak ott nappal veszik fel). Néhány lámpa világít a jégletörésen. Vannak még próbálkozók, vagy már csak a túracégek házijetijei mászkálnak fel, lementeni a C2-C3-ból a felszerelést? A megfejtés: mindkettő.

Petivel megbeszéltük, hogy tízkor felmegyünk a Juhin csúcsra, legyen legalább egy ötezrese. Kilenckor elmegy egyedül. Ezek azok a furcsa dolgok, amik a Júliai Alpokban nem történnek, de ezen a magasságon már igen. Némileg irracionális gondolkodás. Sajnos ez egyre inkább jellemző a barátomra 4000 méter felett.

Tízkor jön Gyenyisz, hogy na, akkor megyünk? Mondom, Peti már egy órája elment, de ha te is jössz, akkor én is megyek. Oké, mindjárt visszajön. Gyorsan bakancsot húzok és meglepve tapasztalom, hogy már ott áll a sátram mellett, vigyorogva Anna, a tábor konyhalánya. Csaknem két hét ismeretségünk alatt az első mosoly, amit látok tőle, de ez mindjárt vigyor. Jól van, nekem semmi kifogásom ellene.

Hárman indulunk neki a Damásnyaja gorának, Anna olyan tempóban, hogy Gyenyisz is alig bírja. Régi vágya volt feljutni a hegyre, sosem járt ott, ellenben az egész nyarat 4360m-en töltötte, úgyhogy a legtöbb hemoglobin az ő vérében van, persze, hogy megy, mint a golyó. Sorra előzgetjük a más cégek kirándulóit, sőt az előcsúcson – ahonnan az út elfordul a Juhin felé – Petit is utolérjük. Rövid megfontolás után úgy döntök, hogy én inkább Petivel maradok és „vigyázok a barátomra”, amit szerintem Gyenyisz sem bán különösebben. Hogy kettesben hagyom Annával...

Mi tehát továbbmegyünk a Házi-hegy gerincén. Gleccserek közé ékelődött dombsor ez, egyre magasabb buckákkal. Körülötte 5-6-7ezres hegyek, hatalmas gleccserek, jégletörések. Peti egy alkalmas helyen nekiáll hónemsitudommicsodát építeni, én még tovább menetelek – hómezőkön át - a legmagasabb bucka tetejére. 4775 méternek méri ezt az órám. Semmi sem jelzi a csúcs helyét, úgyhogy kövekből gyorsan összehordok egy gúlát, aztán visszatérve megtekintem Peti műalkotását, majd együtt pózolunk a dologgal.

Délutánra Nabi felfűti a fürdő/szauna sátrat és együtt szaunázunk a tábori kirgizekkel, majd jön a lavórban, langyos vízben, alsógatyában fürdés, melynek során Nabi mindenkinek megcsutakolja a hátát.

Vacsoránál Peti Gyenyisznek ajándékozza a vadonatúj snowboard nadrágját, aminek Gyenyisz hihetetlenül örül, körbenyargalja benne a tábort, hogy mindenkinek megmutassa az ajándékát. Mondjuk, látszik a holmiján, hogy nincs nagyon eleresztve, a pehelykabátja hátul két helyen is gumiragasztóval van javítva. (Meggyőződésem, hogy 100 éve a dédpapája még Buharában volt vízárus.) Nos, ha eddig csak jó haverok voltunk és valami rejtélyes okból VIP vendégek, akkor mostantól már a családhoz tartozunk, és minden táborban behívnak olyan helyekre is, ahová a vendég egyébként nem mehet. Hej, Gergely Attila mit hagytál ki! (Ő mindenhol bemegy oda, ahová nem lehet, így találkozott a Vatikánban a pápával is.)

A 15. nap, augusztus 19. péntek C1: Kilenckor indulunk le, hárman, az Alaptáborba. Előtte össznépi búcsúzás, ölelkezés, puszizkodás. Nabi és az egész tábor a szívünkhöz nőtt, el is mondjuk nekik, hogy ha úgy alakulna, hogy a Marsra repülünk, ez a csapat változtatás nélkül jöhet velünk. Nabi és a táborgondnok fogtechnikus egyébként Karakolból (az ország túlsó vége, a Tiensan északkeleti részén) jöttek ide, szóval velük lehet, hogy találkozunk még valami ottani, nem nyári program (pl. hótalpazás, fogpótlás) kapcsán. Nabi megvan az Instagramon, Anna a Fácsén, lehet szervezkedni. Csak 4500km köztünk a távolság!

Mivel korán indultunk és eleve hűvös az idő, a gleccserek nemigen olvadnak még, így át tudunk idefönt gázolni a folyón és egy viszonylag rövidebb útvonalon tudunk lemenni, amerre a lovak járnak. Két óra alatt lent is vagyunk a Hagymás-mezőn, ahol Gyenyisz stoppot is szerez. A Central Asia Travel dobozos UAZ terepjárója hozott fel valakiket és visz le valakiket, de mi is beférünk. Azt csak később tudom meg, hogy a csíkszemű „öreg hölgy”, aki mellettem ül, maga a Central Asia tulaja. Út közben Gyenyisz ráveszi a sofőrt, hogy hadd vezessen ő, mert már régi vágya... úgyhogy miután az „öreg hölgyet” biztonságba helyeztük az ő alaptáborunkban, Gyenyisz átveszi a volánt és átvisz minket a mienkbe, aztán még elkocsikáznak valahová, az ismeretlenbe.

Este a Central Asia szaunájában szaunázunk, utána éjjel egykor a mi cégünk konyhasátrában teázunk, falatozunk. Egyetek, igyatok, ami tetszik! De ez már nem a befizetett program. Ez már mind a jó magaviselet hozadéka.

A 16. nap, augusztus 20. szombat, C1: Összepakolunk és várjuk a mikorbuszt. Ha minden jól ment volna, ma mennék fel újra a C3-ba, 6100 méterre és holnap lenne a csúcstámadás. De elnézve a hegyet, erre semmi esély. A csúcstömb – a Razgyelnaja is – felhőbe burkolózik és aki volt már ilyen felhőben, az tudja, hogy nem jó ott lenni, mert horrorisztikus dolgok tudnak olyan helyen előfordulni, már jóval kisebb magasságon is. Este hatig várunk a buszra, közben szállingóznak le a hegyről emberek, sok szépet nem mondanak, viszont aggódnak a fentmaradott társakért.

* * *

21 nap volt a lekötött program, ez némileg lerövidült a csúcsmászás elmaradásával, mi pedig eleve hozzácsaptunk még néhány napot Osra és Biskekre, így aztán a repülő visszaindulásáig bőven van időnk belekóstolni az országba. Tavaly is ezt tettük, de akkor még nem sikerült így belesimulnunk a közegbe, mert nem érthettünk minden reakciót. Hiszen ezek az emberek 100 éve még a társadalmi szerveződés és a mindennapi igények bronzkori színvonalán éltek. Ugyanolyan árnyalt de egészen más érzelemvilággal és értékrenddel, mint az európai ember. Ebből sokminden megmaradt a kirgiz gondolkodásban napjainkra is, ezt a réteget nem érthettük. A kirgiz ember ma is mesevilágban él. Ha egy orosz kisfiút megijesztesz, vagy nem érti, vagy elszalad. Ha egy kirgiz kislányt ijesztgetsz, ő visszaijesztget, mert ha te vagy a medve, akkor ő a sárkány. Ebből a végén mindig nagy nevetés lesz.

Olvastunk mi mindent, a Manasz eposztól az internetig, hogy világos legyen, mi van a fejekben... Aztán kisvártatva egy fergeteges kalandregény akadt a kezembe, 1950-es magyar kiadásban. Tuskan: A hegyek fia (Eredeti címe Джура, a főszereplő kirgiz vadász neve). Jakos üldözés a Garmo-csúcs (6.595m) aljában. Ármány, szerelem, lovas kalandok, vad lövöldözések, gyilkos lavinák.

1929-ben játszódó szovjet regény, helyszíne a „Pamir-Tyány-Sány-i hegyek” és a Fergána-völgy. A szereplők kirgiz batür-ok (harcos, bátor), a GPU (cseka) tisztségviselői, az „Iljics Végrendelete Kolhoz” rajisza (elnöke), izmaelita összeesküvők, geológusok és szakadár baszmacsok, akszakalok és manaszcsik, Vorosilov-lövész komszomolisták. 470 oldalnyi ámulat, ugyanennyi kirgiz fejben átfutó gondolat, amit egy orosz meteorológus vetett számunkra papírra.

Na, innen van az, hogy Nabi az első beszélgetés után már a barátunk és a legjobb sátrat adja az előretolt alaptáborban. Mert mostani reakcióink nem idegenek már egy kirgiz számára, értjük egymást (meg egyébként kiirthatatlanul ott van a fejekben a hun-kun-magyar rokonság.)

A 21. nap, augusztus 25. csütörtök, Biskek: utolsó vacsora az állati menő NAVAT étteremben. Már feladtuk a rendelést, pincérlányunk eltűnőben, én épp szelfizni készülök az igazán ízléses berendezéssel, amikor látom a telefonban, hogy mögöttem három pincér épp arra készül, hogy beletrollkodik a képbe. Hátranézek – nagy nevetés. Hát ilyenek ők. Ha idegen vagy, ők is idegenek. De ha nem vagy idegen, semmi sem ment meg a szeretetüktől. (vége)

Címkék: Pamír