Megvan a bátorságom ahhoz, hogy megéljem az álmaimat. (R. Messner)

Megvan a bátorságom ahhoz, hogy a mások álmait is megéljem. Megvan a bátorságom ahhoz, hogy ismerjem a határaimat és ahhoz is, hogy átlépjem ezeket a határokat. Mert vannak dolgok, amik csak „emberfeletti” teljesítménnyel elérhetők. (R. Welsch)

* * *

Sosem terveztem alpesi magasságok fölé kirándulni. Na jó, az első ötezresre azért vágytam kicsit. Utána esetleg valami könnyű pakisztáni hatezres csúcs is jöhet, de itt aztán végleg álljunk meg! A hét- és nyolcezresek már igazán nagy fiúk, őket jobb békén hagyni!

Aztán minden másképp alakul...

-552. Nap, 2021. január 30. szombat, Velence: a haverokkal lámamáj vetrecét főzünk (de tényleg), amikor Peti azzal jön, hogy Attila térdét műtik, tehát jövőre úgysem tud velünk jönni. Úgyhogy menjünk a Pamírba, a Lenin-csúcsra! Mondom, egy hétezrest hadd ne vállaljak be habókra, kérek egy kis gondolkodási időt! Számot vetek rongyos életemmel és fél óra múlva igent mondok.

-352. nap, 2021. augusztus 14. szombat, Biskek: 10 nap erejéig belekóstolunk Kirgizsztánba, gyalog, lovon és terepjáróval bejárjuk (és végigesszük) a Tiensan északi részét és az Isszik kul környékét. Az ország európai színvonalon használhatónak bizonyul, szóval jövőre jöhet a Pamír.

-1. nap, 2022. augusztus 3. szerda, Pécs: este nyolckor befejezem a munkahelyen a 12 órás műszakot. Berakom a motyómat a kocsiba, de még nem megyek haza. Zsong az agyam az egész nap, egész nyáron ráterhelt nagy rakás sz@rtól. A belváros felé veszem az irányt, sétálok egy órát. A színház mellett veszek az automatából néhány könyvet, ami kicsi és könnyű, hátizsákbarát és jó lesz az alaptábori pihenőnapokon olvasni. Lem Solarisa és Hajnóczy A Halál kilovagolt perzsiából-ja épp megfelel. Otthon befejezem még a csomagolást, feladom a csekkeket, elbúcsúzom a legfontosabb emberektől, megöntözöm a virágokat. Legénylakás, harcedzett növényekkel, három és fél hetet simán kibírnak majd „egy levegővel”! (És kibírták.)

A 0.nap, augusztus 4. csütörtök, Pécs, Budapest, Isztambul: 6 óra várakozás fapados reptéren, aztán még 5 és fél óra repülés Biskekbe.

Az 1. nap, augusztus 5. péntek, Biskek: hajnalban érkezünk. A reptéren táblával vár minket a vörös Kátya a túracégtől, és Szájed, a bahreini olajmérnök, aki az útitársunk lesz. Kátya megkávéztat bennünket, elolvassuk és aláírjuk a szerződéseket, kifizetjük a szolgáltatás díját (már ami az előlegen felül maradt még) és átvesszük a bennünket Os-ba repítő belföldi járat jegyeit. Tajékoztatásul (szerintem erre mindenki kíváncsi, legfeljebb, hogy nem meri megkérdezni), egy ilyen Lenin-csúcs program 1.000.- és 18.000.-$ közötti összegbe kerül. Mi a „három főre egy vezető” csomagot vettük, fejenként 2.000.-ért. Ez 21 nap, quasi teljes ellátással. Oxigénpalackkal és a magaslati táborokban ellátással nyilván növelhető a számla, de hogy mit adnak 18ezerért, az számomra is rejtély. Fókajelmezben kényeztetnek a csúcson? Nem tudom... Összehasonlításként egy Everest-túra 40-60ezer dolláros nagyságrend, alaphangon, amennyire én tudom. Sosem próbáltam.

Szűk egy óra a gyönyőrűen tagolt hósipkás Tiensan négyezresei fölött a repülőút a Fergana-medencébe, a Selyemút egyik patinás kereskedővárosába, Osba. Aki olyan vén, mint én, a Fergana-medencével vagy Os nevével a Szovjetunió széthullásakor találkozhatott, amikor a város muzulmán lakossága, kirgizek és üzbégek egy erős kísérletet tettek egymás kiirtására. Szóval megveszekedett hírű vidék ez az én számomra, de azóta eltelt bő 30 év. A sebek nyilván nem gyógyultak be, de mostanában nem is vakargatták őket nagyon. Kirgizsztán momentán a déli szomszéddal Tádzsikisztánnal háborúzik. Na, arra az országhatárra megyünk mi hegyet mászni.

Jana vár minket a reptéren és kivisz a céggel szerződésben álló hotelbe, ahol a szobát – reggel kilenc van – még nem foglalhatjuk el, viszont megreggelizhetünk. Ezt nem bánjuk meg, a svédasztalon minden is van. Kaja után Szájeddel nyakunkba vesszük a várost. A hotel előtt trolira pattanunk (Petivel a helyi tömegközlekedést soha ki nem hagynánk, pláne, hogy átszámítva 48 forint egy utazás) és megyünk 4-5 megállót a belvárosig, aztán 12 km-es rohamtempójú séta során felderítjük, hol a piac, a bazár, a vidámpark és a legjobb bevásárlóközpont, legközelebbi étterem. Délben már újra a hotelben vagyunk, hogy bő 24 óra utazás és egyéb viszontagságok után végre ágyba kerüljünk.

Vacsora a Bereke étteremben. Kazah húslevest rendelek és háromféle saslikot. Ez több, mint fél kiló hús. Tuti, hogy köszvényem lesz.

A 2. nap augusztus 6. szombat, Os: Jana egy Mercedes mikrobuszba dirigál bennünket. Van itt már néhány tábori kirgiz, rengeteg zöldség, hús, kenyér, szóval a tábor ellátmánya. 6 órás út következik: Először 185 kilométer kanyargás a Pamir Highway-en, keresztül a hegység északi ágán, a Kücsük-Alaj-hegységen, két jelentősebb hágóval, a magasabbik 3546 méter magas, majd leereszkedünk egy 40km erejéig az Alaj-medencébe. Sokat nem kell ereszkedni, a medence 3000m magasan van itt. 15-20km széles, bő mormota termő, félsivatagos puszta. Túlsó, déli oldalán, a tádzsik határon húzódik a Transz-Alaj-hegység, a Pamír főgerince. A maga 6-7ezres magasságával olyan, mint egy nagy fehér hófal, a láthatáron. A Kücsük-Alaj még alpesi jellegű táj volt, de ez már nem. Itt több nagyságrenddel nagyobb, irtóztató gleccserekkel pompázó hegyek végeláthatatlan tömege húzódik száz kilométereken át.

Alekszej Fedcsenko volt az első modern utazó, aki nagyjából a mi útvonalunkon érkezve 1871-ben felfogta – és leírta – hogy itt mit lát. Nagyon el tudom képzelni, ahogy elmormol magában néhány... ideillő, keresetlen jelzőt.

Próbáljuk felfogni a látványt, keressük, melyik lehet a Lenin-csúcs, miközben a Kizil-suu, azaz Vörös-folyó tényleg vörös vízén átkelve keresztezzük a medencét és betalálunk az Acsik-tas völgyébe, ahol 3640 m magasságban vár bennünket a Lenin-csúcs alaptábora (Base Camp, BC).

Valójában nem egy, hanem több nagy cég nagy alaptábora található itt egymástól nem messze a völgy kilométer széles és csaknem 10km hosszú kavicsteraszán. Big John – a táborvezető - a 13-as sátrat adja nekünk, Egérke (Szájed) a 12-est kapja. Fordított U alakú, magas, felegyenesedve járható, kétszemélyes sátrak ezek. A bejáratnál konnektor és villany is van, az elektromos hálózat villanyoszlopokon felhozza a delejt nekünk a táborba, valahonnan a távoli semmiből. A sátor alján lécrács, rajta egészen remek matracok, szóval úri dolgunk lesz. A táborban 20-25 lakósátor van, és 3 nagyobb jurta: az étkező (sztalóvaja), a konyha és a raktár.

Tavaly ilyenkor, ha bementünk egy jurtába, mélységes áhítatot éreztünk: az ősök tisztelete, és egyéb romantikus dolgok. Habár az én őseim inkább Dévénynél jöttek be, mint Vereckén, de ez a magyarságom minőségét semmiben nem rontja. Szóval volt a nagy áhítat. Megtanultunk tavaly kis maketten jurtát építeni, hogyan kell a tündüköt felrakni, az egyes részeket összekötni, hova jön a kígyófogó nád, kell-e köszönni, ha bemész, miről ismerni fel a kirgiz, a kazah és a mongol jurtát, stb. De mára már annyi étkező-, konyha-, szuvenírárus jurtában jártam, hogy oda az áhítat. Bemegyek és ellentmondást nem tűrő módon elfoglalom a helyem. Tudom hol, tudom miért. Mint egy kirgiz. Ennyi.

A kaja bőséges, de nem túl jó, gájdunk sehol.

A 3. nap. augusztus 7. vasárnap BC: az itiner szerint ma a sátrunkkal szemben fenyegetően magasló Petrovszki-gerincre, esetleg annak csúcsára (4.830m) mennénk, s ennek megfelelően készülünk, azonban, mint azt megtudjuk, gájdunk az imént érkezett meg Üzbegisztánból és fáradt. Herr Karancsi sincs jól, fáj a feje, émelyeg. Mihez kezdjünk hát? Egérke azt mondja, vannak itt valami tavak, menjünk oda kirándulni! Hát jó. Észak felé indulunk a dimbes-dombos tájon, egy hídon átkelünk az Acsik-tas vadul zúgó örvényein, s a túlparti „síkságon” valóban gyönyörű tóvidéket találunk. Barátaim lehevernek a tóparton (Tulpar köl a nagy tó neve), én inkább körbenyargalom az egészet, felhágok a buckákra, sokat fényképezek, és szorgos munkával megpróbálok akklimatizálódni legalább az alaptábori magassághoz. Sokszor járunk ilyen magasan, de tartósan berendezkedni ritkán szoktunk itt. Egyelőre megvannak a légszomj jelei, a pihenés közben akaratlanul jelentkező váratlan, mély lélegzetvételek, a lehajolás, cipőhúzás utáni nagy lihegések. Én amúgy terhelhető vagyok, nyargalok egy 12 kilométert a lankákon az ebéd előtt.

A 4. nap. Augusztus 8. hétfő, BC: Színre lép Gyenyisz, a gájd. Orosz, taskenti lakos, civilben informatikus, vékony, magas, tornacipős. 11-kor fogunk indulni a szemközti gerincre. Hát legyen!

A tornacipőből sejtem, hogy nem fogunk gleccsereket ostromolni ma sem, ellenben szimpatikus az energia, ahogyan nekirohan az egésznek. Igyekszem vele lépést tartani, mintegy edzésnek tekintve a mai túrát is. Találkozunk egy népes jak-gulyával. Szép, de félénk állatok, sokkal inkább kitérnek az útból, mint a tehenek. Az út egy szimbolikus temetőt is érint, itt található a szovjet női hegymászó válogatott emléktáblája, kik a csúcsot keresztezve lelték halálukat 1974. augusztus 5-én, orkánerejű szélben, mind a nyolcan. Egyes források szerint gyakorlatilag megfulladtak a kritikusan alacsonnyá váló légnyomáson. Régebben konzultáltam erről T.G. neves geofizikussal, mert ha már évfolyamtársak voltunk, beszéljünk is valamiről, meg hát nem nagyon hittem, hogy így is meg lehet fulladni, de azt mondta, meg lehet. Egérke megkérdi Gyenyiszt, hogy sokan halnak-e meg a hegyen. A válasz az, hogy nem, kevesen halnak meg itt, ezek is leginkább magashegyi betegség valamilyen tünetében. Meg, persze, amikor a leszakadó gleccser 1990-ben maga alá temette a C2 tábort, ahol csak ketten maradtak életben. Minden idők legnagyobb hegymászó szerencsétlensége volt. De Egérkének erről nem kell tudnia, mert mi is alszunk ott néhány éjszakát.

Ahogy emelkedünk a gerincen, egyre jobban belátni a hullámos völgytalpat a táborokkal, s az is jól látszik, hogy gyakorlatilag az egész egy tóvidék. Még a mi táborunk területén is van két kis tó a dombok közötti mélyedésben.

Peti 3800 méteren azt mondja, hogy ő innen majd inkább visszafordul. Kicsit csodálkozom, mert erőnléti problémái nem szoktak lenni, akklimazizációs gondjai is inkább csak 5000 métertől, s a múlt héten a Kaukázusban 4300 méteren is sátoroztunk, szóval bírnia kellene. De előfordulnak nála ilyen rejtélyes dolgok, talán majd megjavul. Gyenyisszel törtetünk tovább, Egérke megpróbálja tartani a tempót. Sziklatarajhoz érkezünk, könnyebb mászások következnek. 1000 méterrel alacsonyabban le sem tenném a kezemet, ebben a magasságban azonban már nem olyan ügyes az ember, a könnyű mászás is nehéznek tűnik.

3910/20 méter a legmagasabb pontunk – ez is egy sziklataréj – aztán hegynyeregbe érünk. Gyenyisz leül, teával kínálom, bevárjuk Egérkét. Közben észreveszem, hogy a földön kövekből rakott nyíl mutat a tábor irányába. Itt fogunk lemenni? Toronyiránt, a törmeléken? Gyenyisz bólogat, hogy itt, bizony! Hát, ezek nem normálisak. Aztán persze gond nélkül lerongyolunk ott, de azért máskor ilyen helyen inkább sisakban mászkálnék. Hátha a fejemre esik egy bahreini olajmérnök.

Ebéd után Gyenyisz rovancsot tart, ellenőrzi a felszerelésünket, alkalmas-e 7000 méterre a kesztyűnk, pehelykabátunk, nadrágunk, kesztyűnk, hágóvas, termosz, főző, stb. Egérke nem hegymászó a legkevésbé sem, ő bérel még ezt-azt a cég raktárából. Megkapjuk a magashegyi élelmiszercsomag kartondobozát is. 3 gázpalack, kávé, tea, cukor, csoki, müzliszeletek, szárított gyümölcsök, dió, mogyoró, zabkásák, tésztás levesek és nagyon drága magashegyi, zacskóban melegíthető vagy felönthető kaják. Holnap felmegyünk az Előretolt Alaptáborba (Advanced Base Camp, ABC, vagy C1, 4360m-en). Kb. egy hétig leszünk távol, kb. 6100m magasságig ebből kb. 3-4 napot a C1 fölötti hegyekben, ahol önellátás van előirányozva, ennek megfelelően kell csomagolni magashegyi kaját, gázpalackot, stb.

Az 5. nap, augusztus 9. kedd, BC: nagy hátizsákjainkat lovakra bízzuk, s csak a napi szükségletet cipeljük magunkkal a kis hátizsákban. Másztunk mi már elég nagy hegyet sátorral-mindennel a hátunkon, nem presztízskérdés, hogy fel tudom-e vinni a cuccom 4300 méterre? Egyébként csak valami 13 kilométer az út, nem túl acélos 700m emelkedővel, de azért nem olyan egyszerű az: nem mindig könnyű a terep és a magasság sem acélozza meg a teljesítményt, itt már minden egy kicsit lassabban működik. Például az ember.

Az első néhány kilométer a Lukovaja poljanáig (Hagymás-mező) a völgytalpon, jakok, lovak, tehenek között elég eseménytelenül telik. Addig is nézzük meg, mi az a Pamír? A hegység a 4-5000 méter magasságban elterülő, akár több 10 kilométeres, legeltetésre alkalmas fennsíkjairól kapta a nevét, ahol a nomád kirgizek nyári szállásai voltak/vannak. Régebben, még 70 éve is voltak fent a hegyen áttelelő közösségek is. A Tiensanban a pamírok valamivel kisebbek és szürt-nek hívják őket. Azt olvastam, hogy ezeket az eljegesedés előtti térszín (hegyoldal) maradványainak tartják. Ehhez képest ami szürtöt láttam a Tiensanban, az egytől egyig völgyoldalban levő kavicsterasz volt és a külföldi szakirodalom is úgy kezdi a pamír-fennsík definicióját, hogy „amikor a gleccser visszahúzódik” és az olvadékvizek feltöltik törmelékkel a morénák közötti teret, abból lesz a pamír. Szóval, lehet, hogy itt egy pamíron járunk, lehet, hogy nem. Tény, hogy másféle fennsíkot én a hegységben nem láttam, és az eljegesedés miatt elképzelni sem tudok.

Van egy érdekes periglaciális (jégkörnyéki) jelenség, amibe Prinz Gyula belebotlott a 20. század elején, a Pamírban futott két éves térképező köre során. Egy este egy pamíron vertek tábort, nagyon hideg volt, s egyszer csak azt vették észre, hogy a talajból feltörő víz ráfagy a sátrakra, tábori ágyakra, csizmáikra és a lovak lábára. Nálegy-nek hívják ezt a jelenséget, amikor a talajból kinyomott nedvesség ráfagy a dolgokra. Első sorban a sarkvidéken, tundrán jellemző és nem egyszer lett felfedezők, hódítók végzete Szibéria „gyarmatosításakor”. Nos, ez előfordul a Pamírban is. Prinz Gyuláék szerencsére gyorsan eszméltek és csaknem veszteség nélkül kiszabadultak a jég fogságából, de kínos éjszaka volt, kilométereken át kellett még menetelniük, mire biztos helyre értek.

A Lukova poljana egyébként tényleg tele van valami hagymafélével, meg még feljebb az az oldalvölgy is, amin a pereval Putyesesztvennyikov (Utazó-hágó 4150m)-ba felkapaszkodunk. Innen még 7 kilométer az alaptábor, a hegyoldali törmelékbe taposott ösvényen, majd jobbára kőtörmelékkel fedett gleccsereken hullámvasutazva.

A hágóból leereszkedés közben egy nagy puttonyos, sílécet is cipelő, szakállas fickóval találkozunk szembe. Győrffy Ákos az. Tegnapelőtt, első magyarként sízett le a Lenin-csúcsról. Tegnap pihent. Ma felment a C3-ban hagyott depójáért és most tart le az alaptáborba, estére Osban akar lenni. Grandiózus terv, habár nem értjük, hova ez a sietség. Hisz így pont a lényeg vész el: a jelenlét. S marad a csupasz trófea. Gratulálunk neki az emberfeletti teljesítményhez, aztán mindenki megy a dolgára.

S itt álljunk meg egy szóra, tanár úr! Mi a hegy neve? Nos, ez az elenyésző népsűrűséget produkáló régi helybélieknek nem volt fontos szempont, rohadt messze van mindentől és nem is markáns tájékozódási pont, nem tudjuk, volt-e általánosan használt kirgiz vagy tádzsik neve a hegynek és ez a névadó oroszokat sem igazán érdekelte. Jöttek, láttak, elneveztek. Fedcsenko 1871-ben Turkesztán akkori kormányzójáról nevezte el Kaufmann-csúcsnak, s ez volt a neve a csúcs 1928-as első megmászásakor is, ami német-szovjet koprodukció volt. Később aztán átnevezték Lenin-csúccsá és ez rögzült a köztudatban.

A Szovjetunió felbomlását követően (ami 1991-ben volt) a tádzsikok a modern orvostudományt megalapozó középkori perzsa tudósról, Avicennáról nevezték el a csúcsot Ibn Szinának. Tudni kell, hogy a tádzsikok perzsa nyelvű és kultúrájú nép. Avicenna a mai üzbegisztán területén született. Perzsia jellemzője, hogy a fárszi, dári, tádzsik nyelvű perzsák a városok lakói, míg a türk nyelvű nomádok a vidék lakói. Ebből talán már összeáll a matek, hogy a perzsa Avicenna a városi kultúrájával mitől tádzsik a türk-üzbég közegben. De ez a hegy túlsó oldala.

Kirgizsztánban más a helyzet, ők megbékéltek a múlttal, nem döntögettek Lenin szobrokat. Minden városban ott vannak a szovjet utcanevek, emlékművek, miközben ők az egyetlen valódi demokratikus állam a közép-ázsiai régióban. Itt legalább 5 évente van kormányváltás és átlag 10 évente egy véres forradalom, ahol megdöntik az éppen aktuális sz@rházi kormányt, ha kell. A parlament körül már nincs is díszkerítés, csak a sarkokon, meg hátul, mert úgyis le fogják dönteni hamarosan. A kirgiz történeti múzeumban már megvan a következő forradalom áldozatainak a tárlója, csak még üres. (Haverom szokta mondani, ha kitör a forradalom, az első tíz áldozatot név szerint ismeri. De ő szerintem a szomszédaira gondol.)

Nasszóval a kirgizek megbékéltek a sorssal és a Lenin-csúcs neve náluk továbbra is „Lenin csokuszu” illetve „pik Lenyina”, a két államnyelven (ami a kirgiz és az orosz). Nem is akarnak rajta változtatni, hiszen ez egy jól működő brand. Van térkép, ami szervilis módon próbálkozik a völgyi folyócska nevét átültetve a peak Achiktash névvel, de ezt az életben soha sehol, senki nem használja. Ilyen név nincs.

Az út utolsó szakasza a Lenin-glecscer több száz méter vastag oldalmorénáján hullámvasutazik. Az elképesztő méretekre jellemző, hogy a morénán több száz méterre vannak egymástól a nagy cégek jelentős méretű előretolt alaptáborai. Nem azért mert utálják egymást (merthogy segítik egymást), hanem mert nem minden hely alkalmas alaptábornak. Mivel Gyenyisz bevárja a dombtetőn a lemaradozókat, elsőként futok be a táborba, egyenesen Biktor karjaiba. Biktor huszonéves kirgiz srác és a lenti alaptábor gondnoka, szóval nem tudom, mit keres a C1-ben. Már azon kívül, hogy Annának, a C1 orosz konyhalányának udvarol. Szóval Biktor öleléssel fogad, s mint kiderül, ez itt az általános szokás. Hamarosan előkerül a tábor vezetője is, az iszlám fundamentalista kinézetű ám valójában mézlelkű Nabi is, aki szintén megölelget. Kapunk egy egészen kiváló levest, a legjobb helyen levő sátrakat, meg mindent, mi szem-szájnak ingere. Hamarosan rájövünk, hogy cégünk előretolt alaptábora a legjobb hely a világon, ahol igazán szeretetre méltó emberek 4 csillagos kajákkal kényeztetnek bennünket.

Ha valamit hazahoznék Kirgizsztánból, (mint Brainiac/Agykeselyű a DC univerzumban) az ez a tábor. Lehetőleg a panorámával együtt. Előttünk ugyanis a Lenin-csúcs északi fala, a sátorajtóból belátható az egész útvonal. 4360 méteren vagyunk. 2774m magas a fal itt előttem, mint a Triglav északi fala kétszer. Az egész gyönyörűség merő hó és jég. Ezen kell majd nekem felmásznom pár nap múlva. (folyt. köv.)

Címkék: Pamír