Gödör

2022. március 25-27.  

Reggel hatkor indultunk, és tíz óra előtt már a parkolóban készülődtünk. 10 éve minden télen itt vagyunk, és kint alszunk a hóban. Régen sátorral, 8 éve anélkül.

 Hárman indultunk útnak, két barátom, és egy öreg nyomorék, ez lennék én. Ákossal az utóbbi években rengeteg közös hegyi élményünk volt. Számára a hegyek szeretetén kívül két dolog fontos; segítse a vénembert és türelmesen várjon rá, ha lemarad (ez utóbbiért tudott annyit fényképezni). És végre Lajos is velünk tartott! Régen túráztunk együtt. Segítőkészségén és erején kívül talán csodatévő képességét említeném. 5 éve a Monte Rosa hegységben a sziklából vizet fakasztott, és még sorolhatnám.

Öregszem, és már nem a teljesítményekre, hanem a hegyek és éjjel a csillagok látványára vágyom. Ennek megfelelően 3 napra terveztük azt, amit régen 2 nap alatt megjártunk. A felszerelésről annyit, hogy hágóvas, jégcsákány, hótalp, háló- és bivakzsák (Lajosnak ponyva) volt velünk. A jégcsákányt végül nem használtuk. És még egy fontos dolog: a lapát, amit Keszthelyen vettem sok évvel ezelőtt egy spotboltban, mert annyira olcsó és könnyű volt, hogy nem tudtam otthagyni. Jól jött.

900 méter felett összefüggő hótakaró várt ránk, március végén ez jó hír, bár láttunk már itt ilyet. Első este még az erdőhatár alatt, 1500 méteren, egy tisztás szélén meghúzódó kunyhóban aludtunk. 3 körül értünk fel és azonnal berendezkedtünk. Mondanom se kell, hogy megint én kaptam a legkényelmesebb helyet. Lajos egy szinttel feljebb pakolt szét, Ákos pedig szó szerint egy polcon tervezte az alvást. Utána vízért indultunk. Ákos ismert 10 percnyire egy forrást. Üres hátizsákjainkba tettük az üres kulacsokat és a két ötliteres kannát a kunyhóból. Visszafelé mindkét kanna Ákos hátizsákjába került. Szégyen…

Mire visszaértünk, füst gomolygott a kunyhó felett; Lajos újabb csodája, a tűz. Ebben a kunyhóban ez másnak még nem sikerült. Levesfőzés, majd csendespihenő. Kivéve Ákost, aki 3 méteres lépteivel még aznap felrohant az erdőhatár felett a gerincre fényképezni a naplementét és medvékkel barátkozni. Azokból elég sok lehetett a nyomaik alapján. (Régi és friss felváltva ijesztgette aznap felfelé a vén nyomorékot.)

Másnap reggel elég későn, hét körül indultunk. Célunk egy 2180 méter feletti csúcs volt, ahol majd megbeszéljük, hogyan tovább. Csodálatos volt kiérni a fenyvesek világából a gerincen vezető utunkra, ahol már keményre fagyott a hó és a hótalp csak azért maradt rajtunk, mert néha azért beszakadtunk a törpefenyők között. Fényképeztük a körülöttünk sorakozó ismerős hegyvonulatokat. A nap sütött, az élet szép volt. Lajos nagyon magára talált, előre ment és a csúcsig csak távolról láttuk. Lassan vánszorogtam, így Ákos állandóan fényképezett és öltözött. Végül rövidnadrágban folytatta az utat, amin azért kissé elcsodálkoztam, mert a szél néha felerősödött, így én még a kabátomat is felvettem.

Nem siettünk, mert hosszú volt a nap, maradt időnk mindenre. Koradélután értünk fel. Több irányból télen sincs lezárva ez a terület, így sok szlovák turistával találkoztunk, kis zsákkal, hágóvassal és általában csoportosan, vezetővel. Több túrasíelő is érkezett, és a fókabőrt leszedve nekiindult a lejtőnek.

Lajos talált valamit. Két egyszemélyes gödröt közvetlenül a csúcs alatt. Félig fedett, barlangszerű, elég mély. Beindult a fantáziánk; „Aludjunk itt!” Így döntöttük el, hogy nem megyünk tovább, inkább fényképezünk, sétálunk, és kimélyítjük az egyik gödröt. És persze megvárjuk, hogy eltűnjenek a turisták. Lajos kreatív énje beindult. Tágítani kezdte az egyik gödröt, hogy mindnyájunknak legyen helye. Sorshúzással döntöttük el, hogy Ákos kerül az egyszemélyesbe, ahol csak apró simításokat kellett végezni. Kissé féltem, hogy látják, mire készülünk, hiszen itt tilos sátrat verni, igaz, nekünk nem volt olyan. Bezzeg mikor szóba elegyedtem egy fiatal társasággal, nekem járt el azonnal a hiú pofám, hogy mi bizony itt alszunk a gödörben. Még Tátra teát is kaptam tőlük.

Lajos persze levest is főzött Ákossal, amiből az ingyenélő is kapott. Szépen csendesedett a táj, közeledett a naplemente és annak fényképezése. A szél kicsit erősödött, de ezen a helyen mindig van valami légmozgás. Az előrejelzések éjszakára havat és erős szelet jeleztek, de ennek még nyoma sem volt. A gödrök között szép, formás lépcsőt vágtam felfelé, ha ki kell menni éjszaka, nehogy lecsússzunk a mélybe. 

Mikor azt hittük, hogy egyedül maradtunk, megjelent egy fiatal szlovák pár nagy zsákokkal és komoly fényképezőgéppel. Fotózni a naplementét és a napfelkeltét. Tőlünk pár méterre a fiú elkezdett ásni. Odaadtuk a lapátunkat a lánynak, hogy dolgozzon, mert egyenjogúság van, és tőlünk nem fogadtak el segítséget. Az eredmény hatalmas gödör lett, amiben felverték profi sátrukat. Ügyesek voltak.

Esteledett. Hamar lefeküdtünk. A kabátomra kívülre húztam a pulcsimat. Én idétlen… Ákos és Lajos fényképeztek, aztán bivakzsák/ponyva, ki mit hozott. Már ekkor gondolkodóba estem, hogy fogok én éjjel „kimenni”. A bakancsomat zacskóba raktam és a fejem mellé tettem. Lajostól annak idején azt tanultam, hogy elfér egy könnyű strandpapucs a zsákban. Azt is előkészítettem, mert egy nyomorék ne akarjon éjjel bakancsot húzni, mert nem giliszta, ami rendesen tud tekeregni és hajlékony, mint a giliszta.

 És jött az éjszaka. Jó szokásom szerint nem tudtam aludni. Vártam a csillagokat. Nem jöttek. Helyette igaza lett a képzett meteorológusoknak; jött a szél- és hóvihar. Aztán ki kellett mennem… Papucsban… Közben a gödör szép lassan elkezdett megtelni hóval. A nyavalyás szél nem volt tekintettel ránk, kezdte betemetni a hálózsákjainkat. A gödör belső részén is. Ott a fejünk volt. A hó a hátsó falról is kezdett peregni a fejünkre.

Szóval ki kellett mennem. Kivergődtem a hálózsákból. Kutya módra igyekeztem a havat a bejárat felé kaparni. Aztán papucs, és kimásztam. Rögtön megtántorodtam a szélben. Utána kerestem a lépcsőt. Már betemette a hó. Felvergődtem. A papucsom elszakadt. Zokniban folytattam. A szél körbe-körbefújt, iránya, nos, az nem volt. Akkor merre forduljak? Nem részletezem. Úgyis mindent kimosok másnap este, otthon. Gondolom, a szépirodalomban is ritkán található ilyen diszkrét, lírai formája a pisilés leírásának. A polár pulcsimat teljesen beterítette a hó, gyorsan ráfagyott. Miért is nem cseréltem a normál módba délután? A kabátnak kívül van a helye, azért kabát. Visszakínlódtam magam a gödörbe. Elég sokáig gyűrtem vissza magam a hálózsákba. Lajos is felébredt, segített és a havat is igyekeztünk a fejünktől a lábunk felé kotorni. A pulcsimon rengeteg jeget sikerült bevinnem a hálózsákba. Utána még a bakancsomat is magamhoz szorítottam, majd a bivakzsák szélét kézzel összeszorítva védtem magam a falról folyamatosan arcomba pergő szitálástól. Hogy miért nem húztam be a cipzárt? Nos, nem találtam. De nem is mertem volna behúzni, mert mi lesz, ha nem tudom kihúzni? Ennyit a bénaságomról.

Lajos kibírta az éjszakát „kimászás” nélkül, bár sokat ő sem aludt. Nekem még egyszer meg kellett ismételnem a mutatványomat. Még sokkal kínosabb volt, ha lehet ilyet állítani. Vizes zokni, jeges pulcsi, be velük a hálózsákba! Kis hókotrás újra. Az éjszaka nem volt túl hideg (-9 fok), de azért a sok nedvesség megtette a hatását. Második bevackolódásomtól reggelig folyamatosan rázott a hideg. Ez ellen két módszert ismerek. A levegőt befelé kell fújni a zsákba és az izmokat meg kell feszíteni, hátha elmúlik a remegés. Bevált formula. (Ja, van még egy, irigykedni a szomszédok sátrára.) Teljen már az idő, jöjjön a reggel!

 És eljött. Nem kell mondanom, hogy korán keltünk. Mire Lajossal kikászálódtunk, Ákos és a szlovák srác már a napfelkeltét fényképezték. Ákos elmesélte, hogy őt teljesen betemette a hó, jobban összegyűlt a kis egyszemélyes gödörben. Nála volt viszont a lapát, és nem szégyellte használni. A hajnal csodálatos volt, körös-körül a hihetetlenül szép hegyekkel. Kiderült, hogy a szél lesodorta a csúcsról az éjjel esett havat, talán néhány gödröt is megtöltött vele… Alig pár centis friss hó fedte a tájat.

Gyorsan, sűrűn elfagyott/felmelegített kézzel szedelődzködtünk, mert bár újra napos lett az idő, a szél még elég erős volt. Ahhoz is, hogy Lajost ledöntse a lábáról lefelé úton, pont egy kitett részen. Ahogy lejjebb értünk, végre reggelizhettünk egy szélcsendesebb, védett helyen. Már 9 óra is elmúlt, mire találkoztunk az első felfelé igyekvő szlovák turistákkal és hágóvasaikkal. Az erdőhatárt elérve letértünk a sűrűn járt jelzésről, és egy másik irányban ereszkedtünk le. Jelzést ritkán láttunk, de velünk volt Ákos. Szegény, soha nem tud rendesen eltévedni…

Leérve a nagyjából szintben a parkolóig vezető magisztráléra, egy csodás vízesést néztünk meg kis kitérővel. Utána emlékezetes marad egy átkelés a bővízű patakon. Annyira bővízű, hogy a hidat is járhatatlanná tette. Ákos találta meg az átjárót, és az öreg nyomoréknak segített átvergődni. Lajos könnyedén vette az akadályt. Szóval nem estünk bele.

Ettől kezdve vidáman, gyorsan haladtak, néha megvártak, és a sok-sok pihenő ellenére 3 körül már a kocsiban ülve búcsúztunk a csodálatos tájtól, mely annyi örömöt szerzett nekünk az utóbbi években.

Mit mesélhetnék még? Besztercén megálltunk egy hatalmas áruházlánc hatalmas parkolójában egy hatalmasat vásárolni (kivéve engem), de ezt szeretném elfelejteni, mert a hatalmas vásárlás a hatalmas áruházláncokban a mesébe illő hegyek után nem egészen az én világom. Inkább vártam a hatalmas parkolóban.

 Estére hazaértünk, elbúcsúztunk és szétszéledtünk. Még aznap kimostam az összes ruhámat és a többi.

 Hogy hol is voltunk pontosan? Nos, a kedvenc hegységemben, ahol nem szabad sátrat verni. Legyen ennyi elég. Egyébként nem is vertünk sátrat…

 Tanulságok:

·         Hidd el, hogy a meteorológusok egyre jobban értik a szakmájukat.

·         Az alumínium lapát és a bivakzsák együtt is sokkal könnyebb a sátornál.

·         Éjjel csak akkor látod a csillagokat, ha nincs hóvihar.

·         Ha nem látod a csillagokat, az azt jelenti, hogy nem utoljára jártál itt.

·         Ha egy vén nyomorékkal kirándulsz, szánj rá jó sok időt.

·         Ha egy vén nyomorék vagy, akkor csak jó barátokkal indulj útnak.

Köszönöm Barátaim!

2022. május 19.

Címkék: Kirándulás