Elszórta ruháit éjjel a hold.

Ez volt a jel: nekem dalolt.

(Dzselál ed-Dín Rúmi)

Egyáltalán nem ezt terveztük. Az eredeti terv békés hótalpazás volt a Magas-Tauern Ankogel-csoportjában, amolyan felszerelés-teszt és bemelegítés a későbbi naaagy hegyekre. Valami hároméjszakás, winterraumban didergős. De a hóhelyzet nem a barátunk. Indulás előtti napokban gyors telefon az Osnabrückerhütte gondnokának, aki azt mondja, halasszuk el a programot két héttel, mert a lavina nem kérdez és nem válogat. Nem jutnánk el a házig sem most. És tényleg, szinte egész Ausztria narancssárga, Tirol vörös színbe borult, a hétvégén tucatnyian haltak meg lavinabalesetekben a Keleti-Alpokban.

Jöjjön hát a B terv! Az ugyan nincs, de az ilyesmi felénk percek kérdése! Szemem a pályán mindig. Hol zöld az aktuális lavinatérkép? Szlovénia zöld! Néhány pillantás a szlovén hegymászófórumokra s máris ajánlatot teszek barátaimnak: vissza a kályhához! Irány a Grintovec!

A Grintovec nekünk házi hegyünk, mint miskolciaknak a Tátra. Nincs is messze, nagy is, szép is, ráadásul szinte minden házban ismernek és szeretnek minket, szóval hazajárunk ide. Nyáron. Télen már kevésbé kézenfekvő ide menni. Mármint normális télen, amikor sok hó van a havasokon. Merthogy a hegy kulcsát jelentő Cojzova koča turistaházhoz vezető utak eléggé lavinaveszélyesek, annak a völgynek, ahonnan rendszerint felmegyünk, van ugyan neve a térképen (Kokrska dolina), de ezt senki nem használja, egyszerűen csak „lavinacsatornának” hívják a szlovén túraleírások.

De most nincs fent sok hó, hétvégén tucatnyian jártak fent, mehetünk mi is! A ház gondnoka – Tomaž Bolcar – persze nem azért barátunk, hogy ne egyeztessünk vele is. Rábólint: menjünk csak, és élvezzük! Ámen!

Csütörtök délidőn vágunk neki az erdős hegyoldalnak Kamniska Bistrica felett, a teherlift alsó állomásánál. Bő 2 kilométeren 900m szintkülönbség vár ránk a turistaházig. A nyári táblaidő 2.30 óra, de az most nem a mi műfajunk: nagy zsákkal, télen. Már ez első lépések után jeges hófoltok jelennek meg az úton, de a félúton levő padig nem veszünk hágóvasat. Minden kanyar egy-egy kedves nyári emlék, a padnál is mi történt a nyáron... El sem mondom! Mert akkor sosem végzünk.

Az erdőhatárt elhagyva még jó 300 méternyi 40 fokos jeges rámpa vár ránk. 100 méteres falak között húzódó széles törmeléklejtő ez, itt jön le a hegyről minden, ami onnan lekívánkozik. Nyáron úgy-ahogy szerpentinezik rajta az ösvény, most azonban semmi ilyesmi nincs, csak az előző hétvége nyomai a hóban. Nem tagadom, megküzdünk a felmenetellel. A rámpa felfelé haladva egyre meredekebbé válik, nem első bálozóknak való terep. Délután van, nem süt már ide a nap, a délelőtt felkásásodott hó kezd már visszafagyni, amiben jól fog ugyan a hágóvas, egy kicsúszást megfogni viszont nagy zsákkal itt és most... na azt egyikünk sem akarná kipróbálni.

Kerek négy óra alatt érek fel, amivel egyébként elégedett lennék és külön örülnék, hogy egyik combomban sem időzött el a görcs, de némileg felhőzi örömömet, hogy a ház előtt teraszon rálépek a hágóvasam elszabadult kötözőgurtnijára és – nagy zsákostul – szabályosan pofára esem a jégen. Nagy baj persze nincsen, csak kicsit harapom el a számat, ellenben az önérzet elszenvedi első csorbáját.

Hárman belakjuk a ház alagsorában levő, bőven 6 személyes téli szobát. Pont oda süt a nap, próbálunk a melegéből minél többet belapátolni az ablakon meg az ajtón.

Hamarosan beköszönt a naplemente, ami itt – a Storžič és a Júliai-Alpok látványával szegélyezve – mindig káprázatos. Gyűjtünk egy zsák havat, majd országos tea- és tésztafőzésbe kezdünk. Alaposan besötétedik, mire megvacsorázunk.

Lefekvés előtt még kimegyünk kicsit a ház mellé. És megint meglátjuk, amit Kosztolányi. Hogy az égbe' bál van. De ez most más, mint a többi. Bő negyven éve túrázok, sok eget láttam már, eddig a prímet az iráni Sabalan vulkán 4.800m magas kráterében sátorozva látott Tejút vitte. De ez a mostani ég, ezek a fények... leírhatatlan. Egy szűk hegynyeregben állunk, 1.800m-en, a Grintovec és a Kalška gora között. A csillagpöttyös égen a fejünk felett reflektorként világít a félhold. A hó- törpefenyő- és még ki tudja milyen foltos, tarka hegyeken minden részlet kivehető, és tele a hegy világossággal. Mintha ablakok fénye lenne, sőt a Kalška gorán a hegyi manók titkos kincsesbányáinak tárnáiból is fény szűrődik ki. Eltart egy ideig, míg felfogom, hogy mi ez a mesebeli káprázat! Jártam ott fent vagy féltucatszor, nincs ott semmi, ami világítana. A hófoltok jégkérgén tükröződő holdfény játszik velünk.

Lefekvéskor 7 fok van a szobában, és reggel sem lehet sokkal kevesebb, mert elég vidáman kelünk fel. Sokat nem cicózunk a reggeli készülődéssel, mert ma csak délig tart a jó idő, aztán jön egy hidegfront, és ki tudja mit hoz? Addig jó lenne visszaérni!

Felrongyolunk a Mala vratca kis sziklakapujához, majd – a nyári jelzett útról letérve – a Grintovec délkeleti gerincére térünk. Dolge stene a gerinc neve és még sosem jártunk itt. Régóta izgat, és ugye miért ne télen fussunk neki először? Gyönyörű sziklák közt kanyargunk hómezőről hómezőre. A törpefenyves széléről három zerge nézi, hogy mit kavarunk itt, az ő birodalmukban. Télikabátjuk fekete prémes. Az átmeneti kabátjuk még barna volt. A hegygerinc két oldalán 2.500-as hegyek, a Grintovec és a Skuta panorámája kísér, mögöttünk a Kalški greben gerincén sorra buknak át a felhők. Jutalomjáték ez a számunkra, csak az a kérdés, hogy meddig tart?

Nos, délelőtt tizenegykor jön velünk szembe a hidegfront, erős széllel, köddel. Nincs miért tovább menni, visszafordulunk, kb. 2.070 méterről. A ködben, visszaútban egészen más értelmet kap a táj, ha nem lennének itt a nyomaink, vissza sem találnék. (Mondjuk, az órám vissza tud vezetni a rögzített nyomon, de erre most semmi szükség.)

Délre vissza is érünk a házhoz. Ebéd, csendespihenő, vacsorafőzés, evés. A Téli berek jut eszembe Fekete Istvántól. Ott is esznek vagy alusznak, más szinte nem is történik. A mi életünk annyival mozgalmasabb, hogy egyrészt kitör a hóvihar, ami egy ilyen helyen jelentős zajjal jár, másrészt Attilával rájövünk, hogy Peti sózza a teát is. Borzasztó. A vacsora szalonnás tészta chillis ajókagyűrűkkel és keménytojással. Attól eltekintve, hogy ez is sós, egész finom.

Újabb 11 órás alvás után ránk köszönt a verőfényes szombat. Nem sok hó esett, vagy ha igen, azt a szél el is sodorta. Ma a normál úton megyünk fel a Grintovecre.

Az útvonal első harmada önmagában is szép, a többi a kilátás miatt gyönyörű, csak némileg kitett, mivel a hegyoldal hatalmas karros lejtői most nagy ferde hómezők, amik a völgy felé sziklafalban szakadnak le. Vagy egy tucat szlovén is van a hegyen, egész nyárias ez a hétvégi forgalom. Mi is jó időt futunk, a háztól 2.36 óra alatt érünk a csúcsra (a nyári táblaidő 2 óra). Vidáman dalolászunk, fényképezgetünk, csokizunk. Mindhárman sokszor jártunk már itt, de ezt a csúcsot télen behúzni egészen tisztességes teljesítmény, szóval elégedettek vagyunk magunkkal és a heggyel is. Azért, hogy ne szaladjon el velünk nagyon a paci, orbitálisat esem ez egyik pihenő közben, még kötözni is kell, mert minden csurom vér. De áldozatok nélkül nincs győzelem.

Öt és fél óra mászás után térünk vissza a házba. Ebéd, csendespihenő, István bácsi „kölcsön” szivarja, sós tea, vacsorafőzés, lefekvés előtti áhítat. A kis manóknál odafent a Kalška gorán rendszeres az éjszakai műszak, a fiúk szombat este is a bányában dolgoznak.

Vasárnap reggel – Peti már nem sózza a teát – kitakarítunk, rendet rakunk, aztán jön a fekete leves. Leereszkedés a lavinacsatornán, vissza, az erdőbe. A lejtő keleti fekvésű, süti a nap, a hó kezd felpuhulni, de nem rossz ez most nekünk. Így is rendkívül igénybe veszi az izmokat és a pszichét is ez az ereszkedés. Nem nagyon érdemes itt hibázni a 40 fokos lejtőn, mert... ezt hamarosan megtudom, amikor megbotlok és már csúszom is lefelé. De mire rendesen befordulnék „utazó” pozícióba és elkezdeném lenyomni a jégcsákányt a hóba, már meg is állok. Itt most éppenséggel előny volt a nagy hátizsák plusz terhe, ami belenyomott a hóba és már enyhe fékezésre is megállította a csúszást. Újabb sérülésem – komolyabb – nincsen, mehetünk tovább. (Nem vagyok ám totál béna, a többiek is esnek-kelnek néha, de inkább csak a magaméról írok, úgy illik. De ígérem, ha valamelyikük esik majd egy tanulságosat azt nem fogom elhallgatni.)

Három és fél óra alatt érünk vissza az autóhoz és kell egy kis idő, míg elmúlik a combunk remegése, szóval lefelé sem langyos tejbe áztatott piskóta ez az út. Mindenki rottyon van, mégis csillog a szemünk, mert amiért jöttünk, azt megkaptuk: nagyhegy-élmény, akció, kaland, minden volt itt. Négy nap és három éjszaka a téli Grintovecen – aminek minden percét élveztük. De azért ezt otthon ne próbáljátok ki! Veszélyes!

Címkék: Grintovci