Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3697/title_Lovastura-a-Karakolban-1-resz/

Burka habozás nélkül lép a vízbe és óvatosan keresi a lépést az emberfejnyi gömbölyű kövek között. Meglepően tempósan haladunk. Én segíteni csak annyit tudok neki, hogy nem emelgetem a lábam a víz miatt, mert akkor magasabbra kerül a súlypontunk, bizonytalanabb lesz a ló egyensúlya. De mos nincs is annyi víz, hogy belelógna a lábam, majd csak délután. A víz zavaros, semmit sem látni, a víz alatt, tehát teljesen céltalan lenne vakon irányítanom a lovat. Dani még annyit mond, ne nézzük a vizet, mert elszédülünk. Most, reggel nincs egyébként nagy víz, ahhoz képest, hogy mi lesz itt majd délután, amikor az egész nap olvadó hó és gleccserjég leve ideér. (Visszaútban el is sodort bennünket a víz Burkával, de nem nagyon kb. 1 métert taszított rajtunk, aztán mentünk tovább.)

A többiek óvatosan megvárják, túlélem-e az átkelést, aztán indulnak csak. Barátaim a Danitól tanult (de előző nap Dyeti Oguznál már egy kirgiz marhaterelőtől is hallott) „csüj!” kiáltásokkal bíztatják lovukat az átkelésre. Csüj egyébként igazat/igazságot jelent kirgizül, de nyilván nem ebben az értelemben használják, amikor állatokat terelnek vele.

A Keldeke-völgy bejáratánál jurta, kutyák, lovak, gyerekek. A család állatai szanaszét legelnek a völgyben és a hegyoldalban. Keresztüllovagolunk a kis családi gazdaságon és megkezdjük a meredek kapaszkodást a hegyoldalon szerpentinező ösvényen, gyönyörű fenyvesben. „Kikönnyítenék’” a nyeregben, azaz a nyeregből az ülepemet megemelve előrébb vinném a lóval közös súlypontunkat, de a kirgiz nyeregben ez nem lehetséges. Mint általában az ázsiai nomádok – és a honfoglaló magyarok – a kirgizek is rövid kengyelt használnak és mélyen ültető, magas kápájú munkanyerget. Ennek megfelelően a nyeregszárnyon sincsen térdtámasz. A nyeregből tehát kiemelkedni, „kikönnyíteni” nem lehet, ügetést és vágtát, lejtőt és emelkedőt egyaránt kiülnek a nyeregben. Ez most, az út elején még nem is nagyon zavar, csak később, 10 kilométer után, merthogy az én nyergem leginkább csak egy pléddel letakart fém váz, ami hosszú távon borzasztóan töri a fenekemet. Próbálnám tehermentesíteni, de ezzel csak azt érem el, hogy a térdemre kerül minden súly, így most majd már az is fájni fog. (A többiek nyerge bezzeg rendes fa szerkezet, bőrözött-párnázott üléssel.) Én otthon három-négy órákat lovagolok akár heti ötször, zokszó nélkül egy olyan nyeregben, amit a többiek „gyilkos nyeregnek” hívnak, mert töri az ülepüket 5 percen belül, de ez a kegyetlen fémváz itt betesz nekem is. Még szerencse, hogy a ló felőli oldala – direkt megnéztem – szépen van bőrözve-párnázva, szóval én nem fájok a lónak.

De ezek még a jövő fájdalmai. Most még fölfelé megyünk, borzasztóan meredek kaptatókon, majd havasi réteken, sziklás meredélyek peremén. Nagy szerencsém, hogy ahová lovagolni járok, ott sokat járunk terepre és direkt az ilyen huszáros „portyázó-felderítő harcmodorban” lovagolunk a hegyekben, ahol nem egyszer kell meghökkentő dolgokra rávenni a lovat, aztán meg erősen hinni, hogy meg is tudja csinálni azt, amit elkezdtünk, mert visszafordulni már nemigen lehet. Nagyon meg lennék szeppenve, ha először kellene ilyen dolgokba belemennem lóval! Kirgiz lovainknak azonban ez a mindennapi munkájuk, nagy rutinnal egyensúlyoznak a rendkívül nehéz, sziklás, meredek és kitett terepen, én meg nagyjából tisztában vagyok a lehetőségeinkkel határainkkal, így Daniyarnak nem kell beleszólnia hátulról a menetbe. Burka a 20 kilométeren összesen csak valami hármat botlik és egyet csúszik a vízben, ezeket is olyan villámgyorsan korrigálja, hogy tapasztalatlan lovas talán észre sem venné a lépés ritmusának a változását. A magas kápájú nyereg is gyakorlati értelmet nyer az út során. 40-50 centis felszökések vagy lelépések is előfordulnak a sziklás terepen. Egy angol nyeregben ezt kiülni nemigen lehet, villámgyorsan lecsúszna az ember a ló farán vagy a nyakán. Nem véletlen, hogy míg a lószerszám teljesen igénytelen, a rövid szár a kezemben pl. szerintem redőnygurtniból van, de a nyereg előre-hátra csúszását megakadályozó szügyelő és farmatring minden lovon díszes. Itt ez a lószerszám egyik legfontosabb része!

Az erdő ritkul, törpeborókás gyephavas következik. Kitágul a táj, hosszan lovagolunk a nyugodtan hullámzó völgytalpon. Közben társaim jeges félelme is felenged, teret nyer a kísérletező kedv, s sorra jönnek a lelkes beszámolók arról, hogy jé, tényleg működik, amit mondtam, ők is tudják irányítani a lovat! Azt hiszik... Tök aranyosak!

Utunk a Keldeke völgyfőjében, a tengerszint feletti 3600m-es magasságban levő vízparti lóparkolóig vezet. Itt az e célra szolgáló rudakhoz kötjük lovainkat, meglazítjuk a nyereghevedereket. Jutalomként hatalmas, cuppanós csókot nyomok Burka okos fejére. Adnánk valami jutalomfalatokat is az állatoknak, de mivel az itt nem szokás, a lovak nem ismerik a kenyeret vagy kockacukrot, ezért el sem vennék. Erről még az indulás előtt konzultáltam a helyi erőkkel, de magam is láttam, hogy turisták dinnyehéjjal kínálgatják a kirgiz lovat, az meg csak néz, mint Noé a harmadik tevére. 10 kilométeren 1200m szintet lovagoltunk felfelé jövet. Ráfér a lovacskákra egy kis pihenő, ránk pedig egy kis testmozgás, hiszen mostanáig „csak ültünk”.

* * *

Egy anekdota szerint Doráti Antal egyszer begipszelt kézzel ment be a Zeneakadémiára.

- Mit csinált? - kérdezte Kodály.

- Lovagoltam.

- Minek lovagolt?

- Nem lehet örökké csak ülni, tanár úr! - mondta kissé ingerülten Doráti. Mire Kodály rövid tűnődés után:

- De hát a lovon is csak ül, nem?

* * *

A völgyfőből gyalogtúrára indulunk a völgyet lezáró, Przsevalszkij tábornokról elnevezett hegy (4271m magas) alatti hegynyeregbe, a 3900m magas Ala Kul hágóra. Az egész völgyfő egy nagy, sziklatörmelékes amfiteátrum. Ezen a törmeléken, elképesztően meredek nyomcsapáson oldalazunk fel a hágóba. Aki ezt nem szokta, annak komoly kihívás ez, különösen lefelé menetben. A nyeregben káprázatos a kilátás: alattunk 3560 méteren a smaragdzöld Ala Kul (tarka tó), körülöttünk hatalmas hegyek koszorúja. Mindenkit más részlet varázsol el. Kit a tó, kit az Ala Kul gleccser, kit a háttérben magasló, a négyezreseknél egy nagyságrenddel nagyobbnak tűnő ötezres csúcsok, a hófehér Djigit, Karakol, Borisz Jelcin látványa, kit pedig a körülöttünk erotikus pózokban vonagló, fényképezkedő orosz turista hölgyek. Én reneszánsz ember vagyok nekem az egész tetszik, egyben, így, ahogy van.

* * *

Kirgizsztán 2021. augusztus 31-én ünnepelte függetlenségének 30. évfordulóját. A függetlenné válást megelőzte, hogy Borisz Jelcin, az Orosz Föderáció frissen megválasztott elnöke az innen számított harmadik faluban, Dyeti Oguz (kirgizül hét bika, tegnap jártunk ott is) fürdőhelyen közmegelégedésre okot adó tárgyalásokat folytatott az akkori kirgiz elnökkel. Jelcin tiszteletére, még életében, 2002-ben róla nevezték el a Hét-bika-völgyet lezáró Oguz Bashi hegylánc 5168m magas központi csúcsát.

* * *

Lefelé úton már mindenki rutinos lovas. Daniyar néha leszáll és gyalog vezeti a lovát, mondván, hogy különben elalszik. Ilyenkor én is leszállok és a lovat száron vezetve pihentetem az összetört ülepemet, szétnyúzott térdemet. Amúgy ahhoz képest, hogy lóval lefelé menni a legnehezebb, különösebb kalandok nélkül érünk vissza a fővölgybe. A megáradt folyón is gond nélkül átkelünk, s a lovacskák szaporázni kezdik lépteiket, hiszen mindjárt hazaérünk!

Érkezésünkre gyerekhad lepi el lovainkat, Burkához is odajön egy kisfiú. Ahogy leszállok, gyerek és ló rögtön összebújik, egészen bensőséges a jelenet. Tiéd? - kérdezem. Igen! - mondja büszkén a kissrác és átöleli a ló nyakát amit Burka odaadóan élvez. A kirgizeknél a ló (meg a vadászsas, meg a pásztorkutya) családtag. Ezt nem csak mondják, meg is élik.

Aztán minden lovunkra felül egy-két gyerek és elkezdődik a játék. Dodzsemeznek: megpróbálnak egyik lóval keresztülmenni a másikon. Idétlen lökdösődés az egész, mégis élvezi mindenki: gyerek is, ló is, meg az is aki nézi.

Csak a fenekem ne sajogna olyan nagyon! 20 kilométert lovagoltunk, 1200 méter szintkülönbséggel föl is, le is. Még én is, aki szokva vagyok a hosszabb távok lovaglásához, rettenetesen elfáradtam. Hát még a többiek! Másnap, visszatérve a civilizációba, nem felejtem el megköszönni a lovardámnak, és az „edzőmnek” hogy alkalmassá tett egy ilyen feladatra: ismeretlen lovakkal, ismeretlen terepen, magashegyi túrát, éllovasként vezetni.

Szóval, innen üzenem a világ közvéleményének, hogy aki Kirgizsztánban jár, ne mulasszon el lóra ülni! Aki tud lovagolni, azért, aki nem tud, az meg azért!

Címkék: Tien-san Lovastúra Túralovaglás