Döcög velünk a dobozos UAZ az Arashan völgyében. Szikláról sziklára bukdácsol a legendás szovjet technika, mi pedig repkedünk a levegőbe, tiszta rodeó az egész. Igor, a sofőr bőszen tekeri a volánt. Igor, a motor és Attila alkotják a kocsiban az első sort. A második sorban tőlem balra Herr Karancsi barátom kapaszkodik a sörösüvegbe, jobbra Daniyar, kirgiz vezetőnk ül (pattog) egy szabályos konyhai sámlin. A harmadik sorban Zaman (egy újabb kirgiz) és három Emirates-es stewardess röpköd. A leghátsó sorban a csomagjaink vannak, ezeket csak egyszer hagyjuk el, amikor a legmeredekebb emelkedőn váratlanul kinyílik a hátsó ajtó, s a bőröndök, hátizsákok vidáman gurulnak a mélybe.

Az Isszik-kul medencéjében, a tótól keletre eső Karakol (Przsevalszk) városából indultunk, majd a termálvizes fürdőiről nevezetes Arashan faluban a hegyek felé vettük az irányt, a Karakol Tájvédelmi Körzetbe. Az utolsó településtől az úticélunkat jelentő táborhelyig a kb. 20 kilométeres utat két és fél óra alatt teszi meg a terepjáró, mert a vadul tajtékzó folyó szűk völgyében az út csak annyiban út, hogy nem nőnek rajta fák. Mondják, hogy a múlt heti nagy esők idején – amikor mi az Ala Archában áztunk (http://www.turatars.com/blog/view/id_3695/title_A-hoparduc-birodalmaban/) – a folyó az egész völgyet kitöltötte. Sofőrünk egyszer ilyen nagyvíznél, egy nagyobb kocsival (GAZ 66-os) bele is borult a mederbe. Ilyen út nincs Moszvában! – mondja tettetett büszkeséggel Igor, amin jót nevetünk (akik értjük).

Kirgizsztánban, a Tien-san hegység Terskey Ala Tau vonulatában járunk. A Tien-san egyes hegyvonulatait illetik különböző Ala Tau (tarka hegység) névvel. A Terskey Ala Tau az Isszik-kul (tó) medencéjáétől délre eső hegyvonulat neve. A Terskey árnyékosat jelent. Lakott vidék a hegyvonulat északi oldalán van csak, ahonnan mindig a hegyek árnyékos, északi oldalát látni – innen a név.

Szereplőink közül Igor sajnos csak epizodista, terjedelmi okokból őt muszáj átugranom. Daniyar végzettségét tekintve informatikai mérnök, de túravezetésből, utazásszervezésből él. Korábban nagyobb expediciók szakácsaként is maradandó nyomot hagyott. Most pár nap alatt bemutatja nekünk, amit a pár napba bele lehet zsúfolni, ami nekünk saját erős szervezéssel hetekbe telne. A jurtakészítéstől a sas röptetésen át az ősi petroglifákig, folklórműsortól a jurtában alvásig, a jobb éttermektől a még jobb éttermekig, szinte mindent. Kicsit nylonturisták lettünk e pár nap erejéig, de a hatékonyság oltárán érdemes néha feláldozni a szuverenitásunkat!

Danival már otthonról leszerveztük a programot, s itt ért minket a váratlan hír, hogy csatlakozna hozzánk egy hölgy, ha nem bánjuk. Nem bántuk. Akkor még nem sejtettük, hogy a férfi társadalom közös álmát beteljesítve egy stewardess hölggyel fogunk együtt nyaralni. Sandra egyébként New York-i kínai, a munkája miatt Dubaiban él, szóval szocializációs és kulturális halmazunkban a közös rész valószínűleg minimális, ennek ellenére jól érezzük magunkat vele, ami kölcsönös lehet, mert ismeretségünk második napján, itt az UAZ-ban már a pálcikás jégkrémét tömködi a számba, hogy kóstoljam meg, milyen finom!

Zaman és a másik két Emirates-es stewardess csak futó kaland az életünkben, ők nagyjából ugyanazt a kört futják be mint mi, mert Daniyar és Zaman összehangolta a programokat, így gyakran együtt töltünk néhány órát az ország különböző pontjain, de ők nem a mi csapatunk.

Úticélunk Altyn Arashan (aranyos fürdőt jelent a neve) 2400m magasságban levő telep, ahol egy kis termálfürdő, s erre épülő vendégházak, jurtatáborok találhatók, a völgy végében pedig ott terpeszkedik az 5020m magas, hófehér Palatka (oroszul sátor) csúcs. Az Elza vendégházhoz megyünk, itt szállunk meg. A ház jurtatáborában itt van már egy majd’ 20 fős magyar csapat, ők holnap mennek le. Vacsoránál (ami a paprikás krumpli itteni megfelelője) a helyi kirgiz srácok vad zenélésbe kezdenek, amire válaszul a magyar csoportból a zentai/pécsi Csík Emese énekel magyar népdalokat, de úgy, hogy mindenki rögtön szerelmes lesz belé, még aki nem hallotta, az is!

A másnapi program (az én csapatomnak) lovas túra a 3900m magas Ala Kul hágóra. A brigádból csak én vagyok lovas ember, illetve Herr Karancsi vett néhány leckét 15 éve, de a lovaglás a „riding”-nak sajnos az a vállfaja, amit el lehet felejteni. Kaptak tőlem elméleti képzést, hogy mit kell csinálni és mit nem, de ezek a dolgok úgyis csak menet közben kapnak értelmet. Egyelőre az egyetlen, ami a lovaglás miatti félszt valamennyire oldja bennük, hogy indulás előtt felolvastam Prinz Gyula könyvéből azt az egy oldalt, ahol a kirgiz lovak nagyszerűségét ecseteli. Röviden összefoglalva: a kirgiz jobban bízik a lovában, mint saját magában, ezért ha bizonytalan, lóra ül. Egyébként is mindenhová lovon megy, mert gyalog járni szégyen. Prinz Gyula geográfus 1906-ban nullkoma lovastudással érkezett Kirgizsztánba, aztán itt két évet töltött nyeregben: tudja, miről beszél.

A kirgiz lovak egyébként nem kicsik, az átlagos 500-600 kilós tartományba esnek, kis patájuk van, alacsonyan illesztett nyakúak, szóval nem hordják fenn a fejüket, pej vagy sárga színűek, a szürke nem gyakori köztük. A kirgizek mind a négy lábat patkolják, ezen a terepen az a jó, cserébe a lovak szentül megfogadják, hogy nem rugdossák sem egymást, sem mást. A lovak csak legelnek, télen is csak azt eszik, amit a hó alól kikaparnak. Szénát, abrakot nem kapnak, hiszen ilyesmi nincs a magas hegyekben. Nem is láttam kövér lovat. Istálló sincsen, honnan is lenne? A mostoha körülmények az éghajlat és a táplálék adta természetes szelekció mellett a tenyésztés másik irányvonalát az adja, hogy aki alkalmatlan a család szükségleteinek a kielégítésére, azt nem tartják meg. Valószínűtlen tehát, hogy egy kirgiz ló ijedtében, vagy csak úgy hobbiból letegyen a motorháztetőre, mint Gyurcsányt a gidrán. Madarász Róbert, a rendőrség lovas szolgálatának a vezetője nagyon finoman fogalmazott egy riportban arról, hogy a mai túltenyésztett lovaknak már „olyan aktív az idegrendszerük, és olyan többletképességeik vannak, amelyek a rendőri munkában gondot okoznak”. (Ezen a mondaton azóta is jókat derülünk, gyönyörűen fogalmazott az őrnagy úr!) Na, itt ilyesmi nincsen, hogy egy lónak ilyen „többletképességei” legyenek! Aki hülye, az megy a levesbe! (Mi is ettünk lólevest Karakolban).

Reggel tehát felsorakoznak rezidenciánk előtt a nemes állatok, s míg a többiek bizonytalankodnak, jó példával elöl járva fejembe nyomom ünneplős nemezkalpakomat és huszárosan felpattanok a legközelebbi lovacskára. Nem egy helyben toporgó típus, így hamar elkezdjük az ismerkedést. Megállítom, megfordítom, visszamegyünk. Míg a többiek felkászálódnak, átvesszük a főbb mozgásokat, így mire elindulunk, mindketten tudjuk nagyjából, hogy kivel van dolgunk és melyikünk lesz a főnök. Vénséges vén, erősen őszülő kanca az én lovam, csak nyomokban látni, hogy eredetileg vasderes lehetett. Egyébként fürge és agilis jószág, valahol a ménesi rangsor elején lehet. Burka a neve. Azt csak menet közben, a kaszáló fejmozdulataiból veszem észre, hogy a jobb szemére nem lát, ami egyébként nem nagy gond (nekem), de nem árt ha tudok róla, és nem próbálok hirtelen jobb fordulókat kezdeményezni, mert azt ő nem fogja megtenni nekem.

A koncepció az, hogy Danival megyünk elöl a többi lovat pedig a ménesi ösztön hozza utánunk. Megyünk is, de visszafordulva azt látjuk, hogy a másik három ló hazafelé tart az embereinkkel. Dani visszamegy, utánam hajtja őket, majd az élre tör, aztán megint mehet vissza a lemaradókért. A harmadik alkalomnál közli, hogy „Robi, you are the leader!”, ő pedig hátul marad a többi lovat hajtani a kis jellegzetes lovaglókorbáccsal (kancsika), ami egyébként nemzeti jelkép. Nekem is van ilyen most már. Finoman, lovaglópálcaként kezelve tökéletesen megfelel a csizmasegítségek megerősítésére, de rohadt nagyot is lehet vele ütni, ha minden kötél szakad.

Hát igen! Ezt is megértük! Lovast túrát vezetek a Tien-sanban. Egy ismeretlen magashegységben, ismeretlen útvonalon. Életem kalandja!

A fenyvesektől kísért, szélesen hömpölygő folyó jobb partján megyünk fel bő három kilométert. Itt található, a bal parton a Keldeke-völgy bejárata. Ezen a völgyön fogunk végiglovagolni, ezért át kell kelnünk a folyón. Ebben semmi tapasztalatom nincsen, itthon nem szoktunk rohanó hegyi folyókon átkelni. Szerencsére a lónak van ebben rutinja és azt olvastam, az ilyesmit bátran bízzam a lóra! Prinz Gyula 100 éve azt írta, ha a kirgizek nem találtak gázlót, akkor a lovak találtak. Itt szerencsére a gázló adott, csak át kell evickélnünk a túlsó partra.

Folytatás: http://www.turatars.com/blog/view/id_3698/title_Lovastura-a-Karakolban-2-resz/

Címkék: Tien-san Lovastúra Túralovaglás