Hétfőn rámír Nelli, hogy szerdán szabaddá tudnám-e tenni magam, hogy menjünk egy hosszabbat? Jön a lánya, Zsófa, s a szerda lenne alkalmas időpont egy hosszabb terepre. Gyors munkahelyi egyeztetés: déltől mehetünk!

Lovas túráról van persze szó. Terepre ugyan szinte minden nap megyünk, ha nincs különösebb ok a lovardai osztálylovaglásra. 6-8 kilométeres kis túrák bármikor megeshetnek mifelénk és azokba is rengeteg kaland belefér, de most egy hosszabb túra kellene! Olyan, ami a jelenlegi, kora tavaszi időjárási és talajviszonyok mellett is jól lovagolható. Sok útvonal megvan fejben és ráadásul Dórival hetek óta járjuk hétvégenként a Mecseknek a lovarda 10-20 kilométeres körzetébe eső ösvényeket, felmérjük a jelenlegi állapotokat, a téli fakitermeléssel hol tartanak, mennyire vágták szét a gépek, vízfolyások az utakat, hol torlaszolja el reménytelenül kidőlt fa a csapást. Talán nem nyilvánvaló, de vannak olyan, pl. nagyon meredek, vagy ferde, felázott utak, amiket lóval megjárni nem lehet (de legalábbis rizikósabb lenne az ésszerű kockázattal vállalhatónál), míg vannak olyan, gyalog meglábolhatatlan irtások, ahol (magas) lóval gond nélkül el lehet menni. Dórival lovas szemmel mérjük fel az ösvényeket és még titkos helyeket is felfedezünk. Nem gondoltam volna, hogy közel 40 évnyi mecseki túrázás, gombázás, futás és lovaglás után még találok titkos rejtekhelyet itt. De találtunk. Erről többet nem mesélhetek, hisz akkor épp a lényeg, a titok foszlik szét!

Hamar összeáll bennem egy 18-19km-es túra útvonala. Dóri sajnos nem jöhet velünk, ő a munka mellett egyetemre is jár, szóval a szerda délután alapból esélytelen nála, de az élet épp elég hosszú, mindenre jut idő, ő meg még csak 25 éves, szóval lesz lehetőség bepótolnia ezt a túrát. Ha rajtam múlik, biztosan!

Szerdán délben, a lovardában még mellettünk dolgozik a kovács, amikor frissen körmölt-patkolt lovainkat felszerszámozzuk, nyeregbe pattanunk, oszt „Algyő”!

A falu szélén, szántóföldek mellett osonunk fel az erdőbe. Nyolcan vagyunk: a négy ló, Nelli (lovaglásom mentora), a lánya Zsófa (aki civilben színésznő színházban, meg a tévében, Pesten meg bárhol), meg Rebus (aki hetedikes, de már úgy lovagol, ahogy majd egyszer én is szeretnék). Meg én. Gyakorlatilag mindenki bőven jobb lovas nálam, viszont én vagyok a túravezető. Ez egy ilyen, igazságtalan, gonosz világ.

A lovakat nem mutatom be egyenként, Oszi azonban – állandó partnerem – megkerülhetetlen, és nem csak a mérete miatt. Ilyenkor mi nem ketten vagyunk, ha minden jól működik, akkor ló és lovas: egy lény. Szóval amit írok, a kettőnk története. Ilyenkor ő a lelki társam, jobbik felem, olyanok vagyunk, mint a borsó, meg a héja. Ő egyébként 20 éves herélt pej. Hegyomlás méretű, a melegvérűekre jellemzően saját elképzelésekkel, és sajátos ötletekkel, de a terepi munkára alkalmatlanná tevő „többletképességek” nélkül. Magyarán nem egy idegbeteg. Nyugodt, de tüzes, nem véletlenül jól bevált rendőrló a rokonsága. Egy éve már csak őt nyúzom, heti 4-5 alkalommal. Ment alattam ezalatt valami 1000 kilométert, szóval kellően árnyalt véleménye lehet már rólam. És én is nagyon szeretem őt, pedig másfél éve még meg akart ölni. Akkoriban minden felszerszámozás komoly harccal járt.

4 kilométer után érjük el a hetvehelyi országutat. Balra mélyfúrás: a perm bodai agyagkövet vallatják a szakemberek. Még mindig nem adták fel a bodai atomtemető eszméjét, vagy csak maradt még pár e célra elkölthető tízmillió? Mindenesetre bőszen fúrnak, hónapok óta.

Átkelünk a műúton és a Nagy Rege irtásokkal tagolt erdejében folytatjuk az utat, amíg lehet. Aztán nem lehet tovább, mert fakitermelés torlaszolja el az ösvényt. Lóról szállunk és száron vezetve kimegyünk a műútra, úgy kerüljük meg őket. Közben egyikük ideszól, hogy holnap földgyaluval eltolja az útról az összes törmeléket, szóval délutántól már újra mehetünk arra. Szeretem ezt a normális erdei együttélést. Lehet nekem véleményem a dolgokról ez vagy amaz, de odafigyelve egymásra, az erdészekkel, munkásokkal, de még a terepmotorosokkal is jól kijövünk ezen a vidéken. (A gyalogos turisták meg a Mecseknek ebben az elhagyatott, távoli szegletében rendszerint ugyanúgy mi vagyunk, mint a lovasok, szóval nincs összeveszés.) A véleményünket meg megtartjuk magunknak. Élni és élni hagyni! A felhalmozott rönkökről lóra szállunk, s robogunk tovább.

Elhaladunk a Farkas-tető alatt és megkezdjük az ereszkedést egy 2km hosszú, ám névtelen hegygerincen, amely arról nevezetes, hogy karácsonykor valahol itt hagytam el a lovaglópálcámat. Kinézzük a szemünket, de nem találjuk meg. Persze, így három hónap múltával sok minden történhetett vele. Remélem, valaki megtalálta, s hazavitte. Nem is rég egy hölgyismerősöm mesélte, hogy ő szexshopban vette a lovaglópálcáját. Nem ezért ment be oda. Leánybúcsúra vettek mindenféle marhaságot, s ekkor szembesült azzal, hogy milyen jó pálcák vannak a szexshopban. Nos, remélem, az én megtalált lovaglópálcám is megfelelően hasznosul, s nemes célok érdekében állt csatasorba!

Hamarosan leérünk a Sás-völgybe, ami a hegység egyik jelentős, fővölgye, meglepően jelentéktelen kis patakkal. A völgy környéke a felszín alatt 1000 méter mélységig tele van uránbánya vágatokkal, a felszíni vizek eltűnésének ez a magyarázata. Télen, nyáron alig van benne víz, nem gond az átkelés. Most viszont kis patak csordogál a mederben, amit egy ekkora ló simán átléphetne. Próbálom hajtani Oszikát, hogy menetből vegyük az akadályt, de érzem a mozgásán, hogy itt mi most ugrani fogunk kérem! Hát, legyen! Hopp, és már megyünk is tovább, hogy a következő is ugorhasson! Így megy ez nálunk a Megyében!

Harmadszor vagyok Oszival a Sás-völgyben és nem értem, hogy itt mitől ideges mindig? Talán a 16 évvel ezelőtti „mecseki tigris” híre jár még a fák között? Na, hát akkor ez lesz a megfelelő hely a medvehagyma szedésre, hadd szokják, hogy nincs mitől félni! Lóról szállunk, a lovak izgatottságán pedig úrrá lesz az örök éhség: három legel, egyikük felváltva őrködik.

Három csomag medvehagymát nyel el nyeregtáskám, aztán lóra pattanunk, s az Orbán-csapás nevű hegygerincet célozzuk meg. Nem véletlen, hogy felfele útra terveztem be azt a szakaszt: rettenetesen meredeken indul. A télen itt száron vezettük le a lovakat. Fölfelé viszont vígan nyomul a banda. Pedig elég hosszú ez a kaptató. Kikönnyítek, azaz kicsit kiemelkedek a nyeregből és bokából-térdből egyensúlyozva a mellső lábak felé, előreviszem a súlypontot, de ez sok percen át rendkívül fárasztó. Persze ez nem panasz, hiszen ezért jöttünk. A táj pedig? Gyönyörű szálerdő, szúrós csodabogyóval, hatalmas csokor kankalinokkal, van még hóvirág, van már májvirág is. Körben hegyek koszorúja. A vörös homokkő törmeléke remek járótalaj. Fekete harkály kiáltozása ad trópusi felhangot az egész vonulásnak. Az Orbán-csapás a nevével ellentétben rendkívül szép táj, szeretek erre mászkálni.

Hamarosan felérünk a Kőház nevű vadászházhoz. Két hete hivatalos voltam ide szülinapi buliba, csak elfelejtettek szólni. Aztán meg csodálkoztak, hogy nem mentem. Igényesen felújított kis szoba-konyhás épület, de nincs időnk mélázni, mert a lovak tudják, hol vagyunk a hazafelé tartó úton, márpedig innen most egy kitérő jön, ahol rajtam kívül még senki sem járt. Legegyszerűbb, ha szó nélkül áthajtom Oszit, ő meg annyira meg van lepődve, hogy ellenszegülés nélkül befordítható a hazaúttal ellenkező irányba. Két okból tesszük ezt a kitérőt: egyrészt mindig érdekelt minket, hová vezet ez az út. Másrészt ahová vezet, onnan egy nagyon szép útvonalon is fel lehet menni a Farkas-tető csúcsára. A környéket Dórival fedeztük fel, jártuk be az elmúlt hetekben, és most meglep, mennyire más a táj nyeregből, mint gyalog.

Az út egyébként egy magasleshez vezet (ez a turistatérképen is szerepel). Van itt sózó is. Az egyik fáról műanyag hordó lóg, Zsófa meg akarná nézni. Én javasolom, hogy kerüljük el, mert automata vadetető. Ha bekapcsol a motor és elkezdi szórni a takarmányt, akkor kapaszkodhatunk a megriadt lovakon! Mindennek illusztrálására bekapcsol a motor és elkezdi szórni a takarmányt, mi pedig kapaszkodhatunk a megriadt lovakon. Talán egy perc sincsen, amíg működik, de Oszi még percek múlva is fúriaként viselkedik, pedig ő nem az a típus, aki minden sz@ron felhúzza magát. Szerencsére hamarosan feledteti a dolgot, hogy egy elképesztően meredek és hosszú emelkedő következik, fel a Farkas-tető gerincére. 800 kilónyi erő dolgozik alattam: hihetetlenül gazdaságosan dolgozó tüdő pumpálja az oxigént a remek összetételű vérbe, ami ellátja a hatalmas izomkötegeket és elemi erővel tol fel a hegyre. Tol? Feltép a hegyre. Ezt én hihetetlenül élvezem!

A gerincre érve keresztezzük a turistautat, amin megint habozás nélkül keresztülhajtom a lovat az erdőbe. Jobbra ugyanis egy klasszikus vágtaszakasz lenne, amit Oszi is nagyon szeret, pöccre indulna a száguldás, az igazi örömvágta, amihez a ló maga is hozzáad egy kis pluszt, mert szereti. A hazafelé tartó út utolsó vágtája szokott ez lenni. De most nem arra megyünk. Arra már sokat jártunk, errefelé viszont még sosem. Sőt, a turistaútról nem is igen látszik, milyen gyönyörű tölgyliget, igazi legelőerdő van a hegy gerincén, ahol gyönyörűség mászkálni – és lovagolni is. Ebben az erdőben, alig kivehető keréknyom csapásán megyünk a Farkas-tető csúcsára. 436m magas, szóval oxigénpalack nem kell hozzá, de mégis impozáns, szép kis hegy, alsó triász vörös homokkőből.

A lefelé vezető út eléggé meredek, de mivel a homokkő törmeléke homok, így az út sosem csúszós-sáros, az utat kísérő mindig élénkzöld, vaskos mohapárnák pedig rendkívül jól mutatnak a vörös talajon. Ezért a látványért hoztam már errefelé külföldi turistacsoportot is szépet látni.

Hamarosan leérünk a Nagy Rege irtásához. Most nem szállunk le a lovakról, mert jövetben már kitapasztaltuk, hogy a műutat kísérő árok keresztüllovagolható ott, ahol befordulunk majd az erdőbe. Szó szerint az erdőbe, mert az erdei út teljes szélességében, több tíz méteren át egy hatalmas tócsa itt, amit a fiatalos erdőben szlalomozva kerülünk ki. Vannak, akik nem szeretnek sűrű erdőben lovagolni. Ezek nem mi vagyunk. Mi szeretünk és szoktunk is. Ez az igazi együttműködés a lóval, aki minden rezdülésedre reagál, már akkor, amikor a döntést meghozod. Nem vagyok én ügyes lovas, sem rutinos. Valamennyit értek viszont a lóból, s ezért lenyűgöz mindig, hogy egy ekkora állatot téthelyzetben ilyen leheletnyi mozdulatokkal tudok irányítani. Erre egy magyarázat van. Nem ő meg én van ott, hanem mi. A lovak körül mindig van valami varázslat. Ezt Latinovits Zoltán írta, és igaza van.

Az országút túloldalán még négy kilométernyi levezető lovaglás vár ránk az erdőben, szántóföldek mentén, majd a szőlőhegyen és a falun át, ami (mármint a falun átlovaglás) Rebus szerint mindig rendkívül menő dolog.

A lovardánál a bent maradt lovacskák hangos nyerítéssel köszöntik a kirándulós különítményt. Lenyergelünk, ellátjuk, bekötjük a bandát. Jön az esti abrakolás, ami – nekem – mindig ünnep. Ilyenkor a legjobb közöttük lenni, hiszen ilyenkor mind elégedett. Ahogy mi is csak vigyorogni tudunk egy ilyen túra után.

Hepiend nincs?
De van! Pár nappal később egy angol pár COVID idején a Mecsek legelrejtettebb zugában kirándulva megtalálta a pálcámat. Nem tudtak vele mit kezdeni, odaadták egy kedves díjugrató lánynak, aki kiposztolta egy baranyai lovas fórumon. Egy másik, kedves lovas lány meg a körülményekből rájött, hogy ez az én hőn szeretett pálcám lehet, s összehozott bennünket. A dolgok így a helyükre kerültek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak!

Címkék: Túralovaglás