Február a hótalpazás ideje. Ilyenkor – normális esetben - a Déli-Alpok 2500-3000 méteres „lankáin” nyomulunk barátaimmal. De idén ez elmaradt. Szinte be vagyunk zárva az országba, mindenki otthon szaggatja az istrángot, ki-kirúg, és menne már. De nem mehet. Biztos vagyok benne, hogy rajtam is kényszermozgások lennének úrrá, ha nem lennének a lovak. Rajtuk vezetem le a fölösleges energiáimat.

Ma délután ugyan nem terveztem lovagolni, de aztán Nelli szólt, hogy négy után, amikor már biztosan nem dolgoznak a favágók, kimegy, megnézni, alsó irányból meddig járható a Mocsaras, ahová bedöntögették a fát. Munka után van-e kedvem kijönni? Naná, hogy van! Mindig van.

Oszi már felnyergelve vár és lelkesen köszönt. Ő nem az a köszöngetős, barátkozós fajta, úgyhogy most, hogy megszólított, úgy érzem, vagyok „valaki”. Legalább a lovak között...

A Mocsaras egyébként egy oldalvölgy, ami a Teknő nevű völgymedencéből vezet fel a Botos-kútnál, az éppen kitermelt Bodai-erdő mellett, a Koplaló felé. Ezzel nyilván sokat segítettem, így már bárki fel tudja helyezni a világtérképre!

A falu szélén, a szántóföldeken lovagolunk fel az erdő széléig, majd tovább, a vadászházhoz. Itt ráfordulunk a MOL termékvezetékének a nyiladékára. Az erdő alja tele kis kék ligeti csillagvirággal. Eddig csak egy-két kósza kankalint láttunk, a csillagvirág viszont meglepő tömegben virít itt, egy nagyobb foltban.

Újabb elágazásnál balra fordulunk, a Harinkó-gödör melletti hegygerincre. Itt kellően jók az útviszonyok, így bő 1 kilométernyi tempós, összeszedett ügetés következik, gyönyörű szálerdőben. Oszi az egész távon vidáman prüszköl és horkant, szóval vadakat látni nem sok esélyünk van. A nap a szemközti domboldal lombkoronája felett, alacsonyan jár már, bársonyos fényeket kölcsönözve az avarnak, a fatörzseknek és a lónak. Aztán véget ér a gerinc, s az út a hegybe vágódva leereszkedik a Teknő völgymedencéjébe. Itt balra fordulunk, s perceken belül a Botos-kút elágazásához érkezünk, ahol régen erdészház állt. A házat 50 éve lebontották, mára már nyoma sincs, az elhanyagolt kutat viszont szorgos kezek néhány éve (2009-ben) átépítették szép, kifolyócsöves forrássá. Igaz, annyira a világ végén járunk, hogy bakancsos turista még a mai covidos kiránduló-dömping mellett is csak elvétve kerül ide. De azért jó, hogy van.

A Botos-kút felújítása: http://www.5mp.eu/web.php?a=mecsekegyesulet&o=Rgijac69E2

A forrás mellett fordulunk be a Mocsaras árkába, amin meglepően sokáig tudunk fellovagolni. Csak a völgy középső, legvizesebb, -cuppogósabb része (itt is van egy elmocsarasodott kút) fölött kezdődik a tarolás, pont ott, ahol egy klasszikus, szép vágtaszakasz kezdődött. Oszival igazi örömnyargalásokat szoktunk itt elereszteni egy-egy túra végén, a haza vezető Alsó Kaposi-útra való rákanyarodás előtt.

De ez itt most egyelőre zsákutca. Tovább előre menni nem lehet. Jobbra nem érdemes próbálkozni, mert a lankás emelkedő és a megmaradt erdő lovagolható ugyan, viszont a fennsík peremén, az ott futó út mentén felhalmozott ágfa széles sávban elzárja a feljutást.

Marad a bal oldal. Meredek, nem túl daliás erdő, nagyra nőtt bodzás-cserjés aljnövényzettel. Ezen lovagolunk ki a szántóföldre. Kicsit horrorisztikus. Földsáncokkal és ágak kusza halmazával tagolt akadálypálya. Oszi nemcsak hatalmas, de nagyon fegyelmezett, bátor és ügyes ló, úgyhogy elemi erővel törünk át mindenen, nekem csak céloznom kell, meg kapaszkodnom, nehogy lesodorjanak az ágak. Ilyen helyzetekben mindig meglep a bizalmával, hogy szerinte tudom, mit csinálunk, és ezzel a hittel belemegy a semmibe. Nem kell vele harcolni, hogy menjen, magától csinálja. Igazi csataló.

Amiért ezt az egészet elmesélem, annak az az oka, hogy ezek a sáncok, amin közben keresztüllovagolunk, meg egy kicsit hosszában is megyünk a tetején, egy őskori erődített település sáncai. Egy részét (a Botos-kút felett) régen beszántották már, s ezek légifotókon jól mutatnak, de a felszínen nemigen láthatóak. A 2,6ha területűre taksált lelőhely (település) védműveinek a másik (déli) fele viszont az erdőben jól követhető. Kora bronzkori (Kr. e. 2500-2000) földművek ezek, és elég gyakoriak Baranyában a zóki régészeti kultúra elterjedési területén szinte hálózatot alkotnak. Kisebb völgyek találkozásánál levő magasan fekvő dombvégekre ovális, 100-150m hosszú, körülárkolt, cölöppalánkkal kerített, fellegvár-jellegű erődítéseket építettek, feljebb pedig, a domb további 100-300 méteres szakaszát egy vagy két helyen árokkal leválasztották a plató többi részétől.

Mióta tudok róla, mindig meg akartam nézni a helyet, igaz, nem lóhátról. Őszi hétvégéken rajzanak itt a mélyszántásban, meg az erdőben a régészek, keresik a földből kiforgatott friss leleteket. Nem kincsvadászok, nekik való holmi itt nemigen akad. A szakemberek járnak ide. Viszonylag nem régen, csak néhány éve került a lelőhely reflektorfénybe, a perm Bodai Agyagkő Formáció atomtemetőként tervezett hasznosítása körüli kutatások és a roncsolásmentes régészeti módszerek előretörése kapcsán, műholdképen vették észre. És most én is körülnézhettem, a magas lóról.

Ellenben ez a Mocsaras-kérdés (hogy merre tudnánk a Teknőből roncsolásmentesen feljönni)... hát az ezzel a bejárással még nincs megoldva, szóval gatyát felkötni, jövünk még!

Címkék: Túralovaglás