A magamfajta vándor lélek nehezen viseli a bezártságot. Hiányoznak a hétvégi horvát-magyar középhegységi kirándulások, az őszi sátras túrák a boszniai dércsípte-barna havasokban, és már most látni, hogy a februári dél-tiroli hótalpas túrák is hiányozni fognak. Hiányzik a színház, a koncert, a mozi, és a kedvenc iráni éttermem. Ezeknek a dolgoknak épp a személyes jelenlét adja meg a varázsát, s a mai pandémiás világban épp ez marad el. Az interneten házhoz szállított koncert nem koncert, hanem konzerv. "Csak a szerelem ment meg a tébolytól." írta titkos naplójában a 13 és 3/4 éves Adrian Mole, de rajtam még ez sem segít. Nincs szerelem a levegőben.

A lovak: ők az én menedékem. A lovas túrák egészen jól lekötik a magamfajta energiáit. Sajnos november közepe óta csak egy alkalommal, karácsonykor tudtunk hosszabb távot lovagolni (stílusosan, a Karácsony-tóra). Rengeteg eső esett a tél első felében, a talaj annyira felázott, hogy a lovarda körüli fennsíkon rekedtünk, nem kockáztattuk a leereszkedést a tocsogós árkokban, sáros földutakon. A rövid nappalok sem engedték szabadjára a délutáni kirándulásokat tervező, fennen szárnyaló fantáziánkat, megelégedtünk 5-8 kilométeres biztonságos körökkel. Mondjuk, nekem így is sikerült két nagyot esnem. Igazából az egyik alkalommal a ló esett el, szóval ez nem is számít igazi esésnek, habár majdnem kitörtem a nyakam a jóvoltából. De a másik, az már rendes szaltó volt, vágtázó lóról 2 hete. Amint sikerült felállnom, mindjárt visszaültem a nyeregbe, s csak a lovardába visszaérve derült ki, hogy a lovaglás jobban megy éppenséggel, mint a járás. De lassan rendbe jövök majd. Talán...

Mindenesetre jó lenne már egy nagyobbat menni! Látom Oszin, hogy ő is így gondolja. Habár a legutóbbi, karácsonyi túránk nem aratott osztatlan sikert. Akkora köd volt az erdőben, hogy még ő, a bátor csataló is elbizonytalanodott, hiába bíztattam bátorító szavakkal és csizmasegítségekkel, olykor-olykor a visszafordulást választotta volna, ha hagyom. Nóralényről nem is beszélve, de őt nem is a bátorságáért szeretjük. Nórika - mint minden ló - autista, de egyes vélemények szerint diszlexiás is. Kétségtelen, hogy vannak teljesen lószerűtlen attitűdjei, ellenben nagyon kedves és ügyes lovacska.

Karácsony óta eltelt már három hét, szóval nagyon mehetnénk! A meteorológia erős fagyokat ígér hétvégére, ami remek hír, az majd jól megköti a sarat. Csütörtökön délután megálmodok egy hosszabb túrát, és már mondom is Nellinek, hogy mi a terv: 17km, a Sás-völgybe. Ez 3-4 óra a nyeregben, attól függően, milyen gyorsan tudunk haladni. Nelli egyetért. Ő is szereti a hosszabb túrákat, fel a Mecsekbe. Vasárnap indulunk.

A pénteki, szombati rövidebb tereplovaglásokon a szél, a fagy, s a hó meghatározza az öltözködés főbb csapásirányait. Neoprén csizmát húzok két zoknival, és nyári lovaglónadrágot a téli alá. Technikai atléta, póló, mikropolár pulcsi, héjkabát, mellény és még erre egy vadászbiztos-narancssárga, snowboard anorák. Csősál, softshell kesztyű, a kobak alá pedig futósapka. Ha megesznek a farkasok, egy hétig csak rongyot találnak utánam. A neuralgikus pont egyébként a láb. Nagyon tud fázni a lovas lábfeje, mikor a talpunk alatt fütyül a szél. Nelli négy zoknit is húz a bélelt lovaglóbakancsába. Én is húznék, de az én csizmámba csak kettő fér. Mínusz 3-4 fokban szerencsére nekem ennyi is elég.

Hajnalban újra havazik, 5-10 centi hullik a már meglévő 5 centi hóra. Jó ez így, megvan a havas táj feeling, ugyanakkor ez még nem fedi el nyomtalanul az út egyenetlenségeit. Minden befagyott tócsát, mélyre vágódott keréknyomot - amiben a ló elbotolhat - nem lehet megjegyezni, s ráadásul olyan útszakaszt is érintünk majd, ahol lovon még nem jártunk, gyalog is csak én, az is 5-6 éve volt.

Fel, a Mecsek "gerincéig" félálomban is eltalálnak a lovak, gyakran járunk erre, főleg nyáron. De itt most letérünk a szokásos iskola-útvonalról, átkelünk a hetvehelyi országúton, s Nórika máris jelzi, hogy ő inkább hazamenne, de Nelli vaskézzel (valójában puha kézzel, de határozottan) állítja irányba a lovacskát. Nagy-rege a hely neve, a bodai Várhegy és a Farkas-tető között. Nemigen használjuk manapság ezt a földrajzi nevet, pedig az 1929-es "angyalos" turistatérkép a Nagy-regét még sarkalatos objektumként emlegette a túraútvonalak felsorolásakor.

Van itt néhány nagyobb tócsa, teljes szélességben kitöltik az út bozóttal szegélyezett nyiladékát. A sűrű erdőben a fák közt szlalomozva kerüljük ki őket. A járóiskola Csimborasszója ez. Eszembe is jut, hogy az egyik nagylány azt mondta, azért nem jön gyakrabban terepre, mert a lovardában többet tanul, mint odakint. Hát ... a terepen is rengeteget tanul az ember, legfőképp persze a tereplovaglásról. De van benne sok lovardai munka is: a fák kerülgetése, akadályok átléptetése, és az egészen finom irányba állítások. Emellett azonban ott a sok gyakorlat, ami nincs a lovardában: meredek felszökések és lemenetelek, hosszú kaptatók és veszedelmes lejtők. Mert például az elesés, megcsúszás szempontjából nagyon nem mindegy, hogy egy ferde, keréknyommal szabdalt út melyik részén megy a ló. Ezt a lovasnak meg kell tanulnia, aztán pedig alkalmazni is. Ugyanúgy, mint egy magashegység, itt is, önmagában veszélyforrás maga a terep a lovasra nézve, és meg kell tanulni ezeket a veszélyeket felismerni és megtalálni a biztonságos megoldásokat. Aztán ott van még: a lóval belemenni a semmibe. Amikor az állat számára érthetetlen célú manőverrel befordulunk a legsűrűbb dzsindzsásba, vagy akármibe (mert pl. szembe jön egy traktor, ki kell térnünk), vagy a sűrű ködbe. Neki hinnie kell abban, hogy tudom, mit csinálunk. Ilyen a lovardában nemigen történik. Egy kicsit lóvá kell válni: defenzív gondolkodással, odafigyeléssel, empátiával, szeretettel, nyugodt kézzel, pozitív megerősítéssel. A lóvá kell válni: nem ló és lovas, hanem egy lény. Erre egy rövidebb 5-6 kilométeres túrán nincs is rendesen idő, annyi mindent kell csinálni, annyi felé figyelni. Ahhoz, hogy igazán feloldódj a lóban, több órás túra kell, amikor már a ló is bemelegedett. Én minden hosszabb túrán annyit tanulok, a lóról, a lovaglásról, és magamról is, hogy napokig tart a feldolgozása fejben. És épp ez ment meg a bevezetőben említett tébolytól: amellett, hogy a lovaglás kivasalja a lelkem ráncait, ellát feldolgozásra váró szellemi munícióval is.

Emelkedő jön, a Farkas-tető alatt. Jónak tűnik a talaj (főleg az emlékeinkben), így megpróbálkozunk egy kis ügetéssel, de miután lovam 20 méteren négyszer is megbotlik, nem kísérletezünk tovább, maradunk lépésben. A Miska-forrás vízmosása után nem kanyaroduk fel a Kőház felé, hanem a letérünk balra, és a lovak számára ismeretlen útszakasz következik. Oszika kicsit ellenkezne, de olyan határozatlanul csinálja, hogy kinevetem. Így különösebb galiba nélkül rátérünk az Orbán-csapás gerincútjára. Gyönyörű, vegyes szálerdőben haladunk, az aljnövényzetben gyakori az örökzöld szúrós csodabogyó. Ősszel igazán hangulatos ez az táj, de így télen, lóhátról is megjárja. Az út kezdetben vízszintes, vagy enyhén lejt, csak néhol vannak benne meredekebb ereszkedések, ahol rögtön előtűnik a hegy élő szövetének váza: az alsótriász vörös homokkő. Elég jól haladunk, míg ki nem érünk a Sás-völgy fölé. Itt a hegygerinc viszonylag hirtelen ér véget, s a hegyormot harántoló szekérút meglehetősen meredeken vezet alá. Mivel a hó alatt csúszik az avar a fagyott földön, lovaink hátulja meg-megcsúszik. Bizonytalankodnak, ezért inkább lóról szállunk amíg lehet, és száron vezetjük tovább őket, le a völgybe. Mellső lábuk patkolva van egyébként és a patkó és a pata között hókivetőnek nevezett műanyag is van, különben a dermedt vashoz hozzáfagy a hó és kemény jéglabda képződik a pata alatt, ami nagyon megnehezíti a járást. Gyalogos turistaként, átázott talphevederű lábszárvédővel, vagy régi hágóvassal bárki megtapasztalhatta ezt már maga is, hogy milyen ilyen hógombócon járni. Rendkívül kellemetlen.

A lovacskák sokkal ügyesebbé válnak attól, hogy leszálltunk róluk és különösebb izgalmak nélkül lent is vagyunk a völgyi úton. Itt jelentkezik a következő nehézség, nevezetesen, hogy valahogy vissza is kellene másznom a hegyomlás méretű gyapjas mamutra. A két héttel ezelőtti orbitális nagy esés következményei még velem élnek. Járni már úgy-ahogy tudok, de a lábamat térdnél magasabbra emelni még nemigen megy. Márpedig ha fel akarok ülni Oszira, még a leeresztett kengyelbe lépéshez is mellmagasságig kellene emelnem a lábam. Hát, az most nem fog menni. De ahogy az ég madarairól, úgy gondoskodik az ő embereiről is a Mennybéli, aki a völgy tisztásán padot és asztalt készített, amelyre felhágva olyan természetességgel pattanok nyeregbe, mint akinek soha semmi baja nem volt. Nelli is mondja, hogy soha nem ült még ilyen kényelmesen lóra, készítsünk ilyen alkalmatosságot a lovarda elé is! Én meg azon morfondírozom, hogy az elmúlt 40 évben számtalanszor kirándultam, futottam, lovagoltam, geológusként térképeztem is a völgyben, legutóbb most augusztusban háromszor jártam itt, de ez az asztal és pad, eddig nem volt ott, ahol most van, az tuti! Ez most lett, reánk várt.

A kis gyaloglás a völgyben egészen jót tesz a szervezetünknek, minden addigi didergésünk elmúlik és már nem is tér vissza. A völgyből a nyugati irányból szomszédos névtelen hegygerincen, a „Mecseki zöldúton” megyünk vissza a Nagy-regére. A lovak felélénkülnek, tudják, hogy ez a hazafelé vezető irány, így bár a kezdet itt is meglehetősen meredek, Oszi hihetetlen iramot diktál: az út leggyorsabb tempóját a legmeredekebb emelkedőn hozza. Nórika szedheti a lábát, ha nem akar lemaradni. (Nem akar.) A visszaútban aztán már nem kell annyit gépészkedni, megy a ló szinte magától is, csak kormányozni kell, meg ébren tartani az állat figyelmét. (Oszi ugyanis meglehetősen pákosztos, és a legalkalmatlanabb helyeken jut eszébe, hogy harapna egy kis száraz cserfalombot. Az ilyen meggondolatlan félre lépésből könnyen elesés lehet a mostani talajviszonyok mellett. És nagy állat nagyot esik. Én már tudom.) Nekünk pedig több időnk jut nézelődésre, beszélgetésre. Egy idő után feltűnik, hogy a nagy izgalmak közepette valahogy elhagytam a lovaglópálcámat, de bánja kánya, a lóra szállító padért ez igazán nem nagy áldozat!

Mire visszaérünk a lovardához, a hátunk mögött, északon már sötétkék az ég, hóvihar takarja el az imént bejárt hegyeket. Amikor lóról szállunk, már ott kavarog köröttünk az egész, de mire bevezetjük a nyulakat az istállóba, véget is ér az egész. Leszerszámozunk, összekészítjük a takarmányt, aztán jön az abrakolás. Nekem úgy tűnik, ez minden egyes napon ünnep a lovak életében, én meg szeretek részt venni ebben, és nézni, ahogy ünnepelnek. Amiről aztán az jut eszembe, hogy reggel óta semmit nem ettem én sem. Úgyhogy bocs, most (m)ennem kell…

Ugyanez nyáron: http://www.turatars.com/blog/view/id_3670/title_Lovon/

Címkék: Túralovaglás