Az idei nyár úgy telik el, hogy nem is igazán szervezek túrát. Mindig a máséba csatlakozom bele. Aztán többé-kevésbé a magam képére formálom azt, de csak amennyire igénylik, nem tolakodóan. Augusztus elején pl. Attila szól, hogy két hét múlva lesz egy szlovén túra, ugyan nézzem már át a tervet, és ha akarok, mehetnék is velük! Kapva kapok az alkalmon. Szlovéniában otthon érzem magam, a Kamniki-Alpok pedig különösen kedvenc helyem. Tátra, embertömeg nélkül.

Attila tervében különösen tetszik, hogy elszakad a Tomaž Bolcar vezette Cojzova koča turistaháztól, amire én magamtól képtelen vagyok, annyira szeretem a helyet. A terv az, hogy északról, Jezersko irányából támadunk és a Grintovec-csoport keleti végét járjuk be, a Skuta gleccsere alatti turistaházból (Kranjska koča na Ledinah).

Hárman vágunk neki verőfényes hétfő délután az útnak a Zgornje Jezersko fölötti Ravenska Kočna parkolójából (1000m-en). Szemben a Kočna-Grintovec-Skuta 2500-as csúcsok fémjelezte impozáns északi fal, ennek egy-egy tereplépcsőjén van 1500 illetve 1700m magasságban két turistaház, a Češka és a Kranjska koča, de azok innen nem láthatók még úgy sem, hogy a teherlift drótkötele vezeti a tekintetet.

Négy lehetőségünk van elindulni a Kranjska koča-hoz. A legnehezebb a leginkább nyugatra eső, a Češka koča ferratája, de ezt eleve elvetem, mert a kalauzok „különösen nehéz” útvonalként emlegetik, ami Szlovéniában tényleg különösen nehezet jelent. Kicsit azért beleolvastam: D-E-D nehézségű szakaszok váltakoznak, ami ferratázásnak biztosan jó, de hátizsákos kirándulásnak nem az igazi. Most a héten egyébként történt ott egy súlyos baleset, szóval tényleg nehéz lehet. A legkönnyebb a leginkább keletre eső, és csak „nehéz” minősítésű vadászösvény (lovska pot), amit majd a visszaútra tartogatunk. Középen van még két út, mindkettő „nagyon nehéz” minősítésű, szóval épp nekünk való! Ezek közül az egyik a Žrelo (torok) hasadékon vezet fel és egy szakaszán omlás miatt le van zárva, ezért erre nem mehetünk. Marad a másik, az ún. „szlovén út”. Ez lesz a mienk.

Na, de hogy van az, hogy Szlovéniában egy turistautat szlovén útnak neveznek? A többi nem szlovén út? A titok nyitja az, hogy a Monarchiában – is – szokás volt, hogy a birodalom egyes részeinek turistái gondozásba vettek egy-egy távolabbi vidéket, ahol turistaházat építettek, jelzéseket festettek, tettek-vettek és felfedeztek. Csehország akkor még a Habsburg Birodalom része volt, a Nagy Háború utáni gyarmatai, Kárpátalja és a Felvidék – benne a Tátra – még magyar kézen. Másfelé keresték akkor a boldogságot, s a krajnai Jezersko környékén találták meg a prágai turisták a játszóterüket. Ők építették 1900-ban a Češka koča turistaházat és jelezték a környék turistaútjait. A Rinkára vezető útvonal egyik áthajló szikláján látható is még egy régi cseh jelzés: 30-40cm magas piros, talpas kereszt, a Kranjska koča étkezőjében pedig néhány régi cseh útjelző tábla is.

Ösvényünk eleinte szálerdőben, majd az északi fal széles törmelékszoknyáján vezet felfelé, aztán minden átmenet nélkül – ahogy sziklafalhoz érünk – rögtön mászásba váltunk. Drótkötelek, falba vert vascövekek, mesterséges fogások és lépések könnyítik a néhol meglepően nehéz mászást. Meredek felszökések, romantikus párkányok során vezet az út a sziklafal aljában, áfonyás vörösfenyő ligetben álló kis 60 személyes turistaházhoz, a szép hosszú nevű Kranjska koča na Ledinah-hoz (1700m).

Viszonylag új építésű ház, nem is hasonlít stílusában más hegyi házakhoz. A jezerskoi birkapásztor kunyhója állt itt 1975-ig, akkor építettek egy teherfelvonót, a következő évben pedig felhúzták a turistaházat. Nincs még 50 éves sem. Kicsi ház és ételben sem nagy a választék. Van kétféle meleg kaja: káposztaleves vagy árpagyöngy, spagetti, meg valami édesség. Ezek viszont rendkívül finomak, úgyhogy a házat vezető hölgy, Saša Naglič igencsak megérdemli, hogy a neve itt szerepeljen! Az a štruklji (túrósajtos tekercs), amit ő itt sütött nekünk, az minden képzeletet felülmúlóan finom volt! Sok štrukljit ettem már szlovén és horvát házakban, jobbnál jobbakat, és őszinte híve vagyok, legyen bár diós vagy sajtos az a tekercs. De ez… leírhatatlan! Oda kell menni, meg kell kóstolni!

De most, az érkezésünkkor még nincsen štruklji, csak štrudelj (almás rétes), azt uzsonnázunk hát, majd Saša unszolására teszünk egy rövid kirándulást a házon túlra, a Ledinára, a Skuta gleccseréhez. A Skuta a Kamniki-Alpok egyik 2500-as hegye. Északi falában található az Alpok legkeletibb gleccsere. Már amennyi maradt belőle a mostani nagy melegekben. Egy eléggé zárt, mély cirkuszvölgyben található egy nagyobb, talán kézilabda pályányi jeges hófolt, ennyi maradt mára a jégárból, ami azért fénykorában sem lehetett egy Mer de Glace. Arra azért jó, hogy a turistaházat ellássa vízzel, a vízvezeték jól láthatóan a gleccser alatt végződik. Vagy kezdődik. Ez hát ama híres gleccser, amiről olvastam itt-ott, de sosem láttam – merthogy a Skuta csúcsáról nem látszik, itt az északi oldalban meg még sosem jártam korábban. Lábunk alatt a nagy sziklán csillagcsücsöri Zoiss harangvirág nyílik, a környék bennszülött, csak 1600m fölött élő gyönyörű kis virága.

Kiadós vacsora után korán nyugovóra térünk, másnap pedig korán kelünk, mert nagy és nehéz út vár ránk, a Grintovec-csoport északi falát keletről záró csúcsokat vesszük ma végig. Reggelire csak egy kávét iszunk, aztán irány a hegy! Elhúzunk a gleccser alatt, de most egy másik útvonalon. A nagy, szinte zárt katlant alkotó firngyűjtő medence leginkább a Kazana-cirkuszvölgyre emlékeztet a Pirinben. Megkezdjük a mászást fel a hegygerincre, a Ledinski vrh és a Rinka csúcsok közötti részre. Beelőzünk egy nagyzsákos szlovén triót. Ők is a házban aludtak, de a Rinka vasalt (drótkötél biztosítású) útjának a kezdetétől visszafordulnak valamiért. Mi megyünk tovább. Meglepően kitett mászások következnek, nem nehéz, de sok. Mintha a Triglav Tominšek útját keresztezték volna a Jaloveccel. A hegység csúcsrégiója felhőben van, de még így is döbbenetesen szép dolgokat látunk, minden forduló után más és más a táj, s ugyanilyen sűrűséggel váltakozik a nehézségek jellege is. Nem unatkozunk.

Aztán egyszer csak elfogy a mászni való: fent vagyunk a csúcson. Alig akarom elhinni, de itt a csúcsdoboz, a bélyegző: Koroška Rinka (Križ 2433m). Hát, legyen! Nem bánnám, ha látnánk a többi hegyet! Képeken láttam, innen nézve milyen jól néz ki a 2500-as csúcsok sora, de ez most nem adatik meg. Örülhetek, hogy egyáltalán a szomszédos Skuta előbújik néhány percre a felhők közül. De panaszra semmi ok, ezzel az erővel akár szakadhatna is az eső, a látvány pedig így is gyönyörűséges.

Csúcsfotó, ima, aztán a feljövetel útvonalán megkezdjük a visszaereszkedést. Általában a lefelé út könnyebb, mint amit az ember a felmenet alapján várna. Nos, a Koroška Rinkán nem ez a helyzet. Egyrészt a sok függőleges lemászás nehezíti a dolgunkat, ahol az áthajló részek alatt keresgéli vakon a láb, hogy hol lehet valami támaszték, másrészt sok helyen attól kitett a mászás, hogy egy-egy sziklatömb a biztosítás végével együtt távozott a falból, s az ember az árván lengedező drótkötélcsonkba kapaszkodva azon töri a fejét az északi fal meredélye fölött, hogy egyáltalán merről (s legfőképp minek) jött ide felfelé menetben? Hová is igyekszünk innen?

De minden véget ér egyszer, s hamarosan visszaérünk a Ledina által hajdan hullámosra csiszolt kis medencébe, s északra fordulva a hajdani morénákon hullámvasutazunk az osztrák határra. Ausztria legdélebbi pontja van itt, mi pedig hamarosan átlépjük a határt, csak előbb még felmászunk a Ledinski vrh-re (2108m), ha már itt van ez a kis csúcs az út mellett. Nem nagy megerőltetés. Meglepő módon több tucat havasi csóka vesz itt körbe bennünket. Sem előtte, sem utána nem találkoztunk velük, csak itt. Szóval lehet, hogy a közelben valahol fészek van…

A csúcsról visszamegyünk a határra (Jezersko sedlo, 2035m), és a hegynyeregben átlépünk Ausztriába. Jó 200 méter szintet ereszkedünk a Ledinski vrh osztrák (keleti) törmelékes oldalán, majd egy vízmosást keresztezve törpefenyvesben megkezdjük a felmászást a Velika Baba csúcsra. Egy szimpatikus fiatal pár jön szembe. Hollandok. A nő egészen csinos és barátságos, később a turistaházban is beszélgetünk, azonban a koronavírus miatti egészségügyi protokoll és társadalmi távolságtartás szabályait tiszteletbe tartva csak a szomszéd asztaltól kívángatunk egymásnak minden jót, a holland-magyar barátság elmélyítésére nem alkalmasak a mostani körülmények.

De most még ott tartunk, hogy a hollandok – egész nap nem találkoztunk több turistával a három hegyen – a hátunk mögött le, mi pedig fel. A Sedlo pod Babo (1989m) nyeregben visszatérünk Szlovéniába, ahová balról egy 45 fokos dőlésű mészkőlapon érkezik a Velika Baba ferratája. Úgy néz ki, mintha villámhárító lenne a sziklán. Amúgy ez is egy hírhedten nehéz útvonal, nem ritkák a balesetek rajta. A hollandok ezen jöttek fel a hegy derekáig, de annyit kivett belőlük, hogy a csúcsra már nem is mentek fel. Pedig fizikailag – szemre – rendben voltak, de fejben lehet, hogy már nem, hiszen ők sem rövidtávot mentek a nap folyamán: a Kamniško sedloból indultak reggel, a ferrata előtt letették a zsákjaikat a Kranjska koča-nál, s úgy mászták a Baba nehéz útját. Amúgy a normál úton sem könnyű hegy ez. Vagy már mi is fáradunk. Csak nem akar vége lenni a felfelé menésnek.

A csúcs (Velika Koroška Baba, 2127m) nem különösebben szép, ellenben az egész napi fáradozásunk ajándékaként végre felemelkedik a felhőalap, és itt van velünk szemben a Grintovec teljes északi falának a látványa, egy kéznyújtásra. Behúzzuk a harmadik csúcs-strigulát is, majd visszamászunk a völgybe, fel az országhatárra, s onnan leereszkedünk a turistaházba. A befutóról kicsit lemaradok, mert csábítóan bőséges az áfonyatermés, muszáj egy kicsit legelnem. Nyolc és fél óra alatt másztuk végig a három hegyet, végig a táblaidőkön belül, ami – tekintve hajlott korunkat – elég tisztességes teljesítmény, igaz, el is fáradtunk rendesen. Míg a turistaház teraszán a gyógyhatású sört nyakaljuk, és fraternizálunk a hollandokkal, felteszek néhány képet rövid szöveggel a közösségi médiába, s hamarosan jön is a gratuláció „a hegy másik oldaláról”, a Cojzova koča-t üzemeltető Tomaž Bolcartól. Jól esik, hogy a fontosabb szlovén házakban számon tartanak bennünket, pedig csak egyszerű bakancsosok vagyunk, nem holmi határokat feszegető félistenek.

Korán van még, úgyhogy uzsonnára esszük a főételt (szinte egész nap nem ettünk semmit, csak mentünk és mentünk), este vacsorára viszont már csak valami gyenge édességet fogyasztanánk. Na, ekkor úszik a képbe a štruklji. Megyek a pulthoz, mondom Sašának – a tegnapi menü van még kiírva – hogy kérünk štrudelj-t. Mondja, hogy nincs. Štruklji az alternatíva. Szememben láng gyúl. Kérdem, hogy diós vagy sajtos. A válasz: sajtos. Hármat lesz szíves! Fél óra – mondja a még bontatlan tömlős túrósajtot (cottage) csóválva. Szóval nem valami mirelit sz@rt eszünk! Lelkemben kis rőzsedalokkal térek vissza az asztalhoz.

Aztán hozza… Más helyeken kap az ember 3-4-5 szelet štrukljit a tányéron, olyan tömény, hogy gyakran ezzel is jól lehet lakni. Itt viszont mindenkinek egy-egy szép nagy, még forrón gőzölgő komplett, arasznyi tekercs jut. Azt hinnéd, hogy ez halálos dózis, de nem… Olyan könnyű, hogy szinte elszáll. Az épp hogy csak savanykás túró a fahéjas cukorral keveredve… Álom… Agyba-főbe dicsérjük Sašát és a főztjét, ő meg nemzeti büszkeséggel az arcán, felvetett fejjel mondja: ez nem štrudelj, igaz?

Reggel szépen búcsúzunk Sašától, valamennyien tudjuk, hogy amint lehet, visszajövünk hozzá. Lefelé menetben a vadászösvény nyaktörő meredélyein azon gondolkodom, miként lehet, hogy itt egész nap nem találkozni senkivel? Hogy a világ végén van? Eszembe jutnak az idei nyári tátrai fotók: torlódás a Sas-úton, Tengerszem-csúcson. Itt, a Rinka vidékén volt tegnap összesen két holland, meg három magyar. Rajtunk kívül csak a csókák, zergék, a felhők, meg a szél jártak ott. Miénk volt a hegy, a gleccser, és az összes áfonya. És a süti is. Ha belegondolok, ezt egyáltalán nem bánom.

Címkék: Grintovci