Nyári délután a lovardában. Délután háromkor érkezem. 30 fok van, enyhe szellő lengedez. Nellivel befogunk két lovat: Oszit és Nórát. Felszerszámozzuk őket. Ezt – az összebújást a 800 kilós lénnyel – mindig nagyon élvezem. Bekenjük őket fokhagymás almaecettel a böglyök ellen, aztán még két flaska víz a nyeregalátét zsebébe, esésálló fényképezőgép, telefon az övtáskába, sisak a fejre, pálca a kézbe, és indulhatunk! A mai túrát én vezetem, a Nyugati-Mecsekbe.

37 éve tettem túravezető vizsgát és azóta vezetek is. Gyalog. És soha nem akartam lovas lenni, nem voltak az életemben lovak, lovas is csak 1-2. Talán leginkább akkor érintett meg a dolog, amikor a 80-as években a Mátyás Vilmos féle Bihar-hegység turistakalauzban olvastam, hogy Czárán Gyuláék a hosszabb bihari túrákat lóháton járták a 19. században. Az azért klassz lehetett! És ennyi volt a ló az életemben, nem több.

Aztán jött egy kósza gondolat – nyilván nő van a dologban – és 54 évesen kimentem egy lovardába, hogy csókolom, lovagolni szeretnék! A jelenlévők szerint állítólag az már az első félórában kiderült, hogy lovasember vagyok, csak eddig nem tudtam róla. Az igaz, hogy aztán bele is adtam mindent: heti 3-5 alkalommal mentem lovagolni, ha nem lovas könyvet olvastam, akkor azon törtem a fejemet, hogy ezt-azt hogyan kellene csinálni? Gyakoroltam és kérdeztem és gyakoroltam... Lovagolni nem olyan nagyon egyszerű dolog. A hegedüléshez tudnám hasonlítani, mert minden apró mozdulatnak, rezdülésnek és árnyalatnak jelentősége van, ráadásul a hegedűnek nincsen véleménye, jó vagy rosszkedve, nem kell elnyerni a bizalmát. Nagyon örülök annak, hogy nem polip vagyok, mert így csak négy végtagomra kell ügyelnem, meg még száz dologra. Hányszor, de hányszor elhangzik a lovardában a kérdés: „Te hallod, amit mondok?” Igen, jó esetben – ha nem fúj a szél – hallom. A szavakat értem is, de értelmezni, vagy végrehajtani már más dolog. Hogy az egyik sarkam erre, másikat arra, jobb kezemet feljebb, a balt előrébb, ezt a vállamat egy kicsit hátrébb, szemem a ló külső (íven levő) fülén legyen és közben még a pálcával is kanalazzak, nos, ezt fejben is nehéz összerakni, nemhogy egy 20 km/h-val robogó monstrum hátán 2 méter magasan egyensúlyozva megvalósítani. Ezeknek bele kell gyógyulni az ember mozgáskultúrájába... Azt mondják az „öregek”, a lovaglásban az első 50 év a legnehezebb, úgyhogy jól tettem, hogy 54 évesen kezdtem, így a nehezén már egyből túl vagyok.

Szóval 100 óra a lovardában, ugyanennyi terepen, kétannyi az istállóban, és röpke 10 hónap után most én vezetek túrát. Nem nyílt túrát, persze. Jól nevelt túravezető a vizsgatúráján nem a barátain kísérletezik, hanem az oktatóin. Nellin (nagyon sok évtizednyi lovasoktatói tapasztalattal), Oszin (hegyomlás méretű pej paripa) és Nórikán (kis sárga kanca, barátságos, bohókás, olykor lószerűtlen attitűdökkel). Mert a ló is tanít. Oszi poroszosan szabálykövető, ha nem jól adod a segítségeket, nem is reagál, ellenben, ha ügyes vagy, azt parádésan pontos feladat végrehajtással honorálja. És Nórika varrógép-szerű vágtái!!! Kár, hogy ez a kis ló nem az én súlycsoportom, mert egyébként nagyon harmonikus, szép a kapcsolatunk, pedig nagyon ritkán ülök fel rá. Vagy tán épp ezért...

De induljunk már végre! Huszáros lendülettel pattanok Oszi hátára, majdnem le is zúgok a túloldalon. Mondom, hegyomlás méretű állatka, a nyereg ülőlapja jó 170 centi magasan van. Kezdetben hokedliről szálltam fel a magas lóra, de ebből az állapotból illett nagyon hamar kinőni. Nyuszó volt az első ló, akire felnőttként felültem és bizony, amikor először megindult alattam – persze futószáron – úgy éreztem magam, mint Buster Keaton a toronydaru gémjén, valami burleszkfilmben. Amúgy a magasság ellenére elég biztonságos érzés: előttem is, mögöttem és 2 méternyi ló van, meg lehet kapaszkodni, ha minden kötél szakad. (Oszinak – mint mindenki által szeretett – lénynek ezer beceneve van: Osza, Nyusza, Nyúl úr, Oszinyúl és sorolhatnám).

Ellovagolunk a lovarda mellett, keresztül a falun, fel a szőlőhegyen át a hegyháti szántóföldekre. Mire felérünk a gerincre, a lovak bemelegedtek már, így ügetésben mehetünk fel az erdőszélig. Az erdőben – sok az akadály – lépésre váltunk, ami jó lehetőség egy kis beszélgetésre. Én egy kicsit azonosultam már a huszár szellemiséggel, ahol a tiszt apja, papja és tanítója a legénységnek, így viszonyulok Nellihez, aki számomra a tiszt. És van bőven megbeszélni valónk, mert sok minden történt az elmúlt hetekben.

Hamarosan keresztezzük a hetvehelyi országutat és felérünk a Mecsek „főgerincére”. Itt van néhány állandó pocsolya, elég nagyok és mélyek. Néhány hónapja még sikerült elsompolyogni mellettük, most viszont képtelenség áthajtani rajta a lovakat. Nem is erőltetjük. Pár lépéssel visszább, egy vadcsapáson beváltunk a fiatalos erdőbe és ott szlalomozunk. Itt mutatkozik meg a csoda, ahogy a 800 kilós hatalmas állattal olykor derékszögben fordulva centizzük ki az átjárást a fák között, ahol elférünk. A lovardai munka, a járóiskola, alakzatok tisztességes kilovaglása itt hozza meg a gyümölcsét. A ló nem botladozik a tuskókon, hullott ágakon, mert kap elég szárat, hogy lehajolhasson, mindent szemügyre vehessen, jól felmérhesse a távolságokat. Nekem csak az a dolgom, hogy az utat megtaláljam és magamra vigyázzak. Merthogy a lovat nem nagyon izgatja, hogy lovas van a hátán, ahol ő elfér, ott átmegy, ha hagyom... Hogy közben a lovasnak leszakad egy-két lába, vagy fennakad egy ágon, az az ő szemszögéből másvalaki problémája. Szóval, ezt a dolgot nem lehet a lóra bízni, de szerencsére Osza itt nem olyan kukacoskodóan pedáns, mint a lovardában, s a legkisebb mozdulataimra is készségesen reagál: graciőzen kerülgetjük az akadályokat. Nem új nekem ez a dolog a múlt héten olyat lovagoltatott velem Nelli, amiben ez a feladat is benne volt, sőt ez volt a legkönnyebb feladat. Volt ott még avarral, kővel, hullott ágakkal teli vízmosásban leereszekedés, bedőlt fákon át, aztán meg onnan kimászás egy, a mecseki viszonyok közt elképesztően meredek, keskeny gerincen futó vadcsapáson. Első közelítésben lovagolhatatlan terep, aztán lám csak... Persze, van egy ilyen műfaj: a military lovaglás. Akkor azt hittem, vizsgáztat. De nem. Az még a felkészítés volt és valójában most vizsgáztat...

A piros sávról a piros kereszt jelzésre váltunk. Eddig olyan utakon jártunk, amit ló és lovas egyaránt ismert, mostantól viszont már az én útvonalamat járjuk, az én döntésem, hogy merre, és milyen tempóban. Egy oldalvölgy oldalában ereszkedünk le a Nyugati-Mecsek egyik nagy völgyébe, a hetvehelyi Sás-völgybe, rendes bükkös, néhol hársas szálerdőben. Ahol az út nem túl meredek és nincs sok akadály, ott ügetünk, máshol meg lépésben óvatoskodunk. Míg itt végzünk, elmondom, hogy hogyan lettem éllovas.

Ahogy nem minden ember alkalmas vezetőnek, úgy nem alkalmas minden ló sem. Vannak ijedősebb, nyugtalanabb példányok. Oszi született vezető: bátor, határozott és nyugodt, ugyanakkor kezdeményező. Ha kell, támad, szemből, akár emberre is, ugyanakkor nem rosszindulatú, alattomos és nem kíméletlen. A lovardába érkező új lovakkal elsőként találja meg a hangot, de ez egyáltalán nem megy a tekintély rovására. Igazi hadvezéri csataló lenne. Az ilyeneket régen (is) nagyra becsülték, a legendás törökverő fonyódi/szigligeti Palonai Magyar Bálint „főlovát” halála után a bécsi udvar el is vitte, hogy a királyi lóállományt gazdagítsa. Ilyen lóhoz persze olyan lovas is kell, akit ő elfogad, és aki gatyába rázza, ha kell, különben arra megyünk, amerre ő akar. Na, én nem a kiemelkedő lovastudásom miatt kerültem Oszi hátára, hanem mert egy súlycsoport vagyunk és jól is állunk egymásnak. A feladathoz meg fel kell nőni. Ebben segít motiváció, a kiképző, meg az élet... Ha más ló megy elöl, előbb-utóbb belefutunk valami olyan akadályba (juj, itt egy lejtő, jaj, ott egy madár), amit csak az old meg, ha Oszival előre megyünk, aztán utánunk már eljön a többi ló is. Szóval ha akarod, ha nem, a feladat úgyis megtalál!

Amúgy érdekes, a kánikulában mennyire elbújtak az állatok. Általában vadgazdag vidék ez, mindig látunk őzeket, szarvasokat, ezt azt. A kánikula beköszöntével azonban ezek nyomtalanul eltűntek. Két aranysakálon (meg persze fácánokon, hollókon) kívül semmilyen állatot nem láttunk a nyár folyamán.

Leérünk a Sás-völgybe és mindjárt teszünk egy rövid kitérőt az Erdő Házához. A volt vadászházból csinált itt az erdészet csinos szálláshelyet, erdei iskolát, lombkorona ösvényt. Csak megmutatjuk itt magunkat, aztán már robogunk is tovább, fel a völgy hosszában. Az út köves ugyan, amit a lovak nem nagyon szeretnek, de középen a füves bakháton végig lehet ügetni, jó hosszan. Az életünkért futunk, mert annyi a bögöly, hogy az elviselhetetlen. Egyébként tudtuk, hogy ez lesz, mert amikor előzetesen végigfutottam az útvonalat – lássam, mennyire lovagolható – magam is megküzdöttem a bögölyhordákkal. A völgytalp napsütötte tisztások láncolata, sok vad jár ide legelni, ami sok élősködőt vonz.

Míg végignyargalunk a völgyön, elmondom, hogy nem ördögtől való dolog egyébként 30 fokban kilovagolni. Sokkal jobban bírják a meleget, mint a kutyák, mivel a lovak tudnak izzadni. Bent a lovardában csak kóvályognánk a napon, az erdőn viszont mindig jár egy kis szél, van egy kis árnyék, történik ez-az. A távlovagló versenyeket rendre nyáron tartják és a bahreiniek elég jók ebben a sportban, az arab lovak sem a messzi észak pónijaitól származnak ugye, szóval némi odafigyeléssel nem károsítja sem a lovat, sem a lovast ez a testmozgás a kánikulában. Olyannyira, hogy épp most – augusztus 21-23-án – tartják az Országos Távlovagló és Távhajtó OB bükkösdi futamát, épp ezen a területen. Ott mennek el a versenyzők a kiszalagozott pályán a lovardánk előtt, 20, 40, 60, 80, és 100 kilométeres távon, és a versenyen elvárt átlagsebesség 12 km/h. A mieink ugyan nem versenylovak és csak 6,5 km/h átlagsebességet megyünk, de tajtékot sehol sem látok a lovacskákon, szóval az edzettségüknek megfelelő a feladat, jókedvűek, élénkek, megyünk, mint a golyó.

Megkezdjük a kimászást a völgyből Petőczpusztára. Hosszú emelkedő, 200m szintkülönbség. Nyuszó ezt is ügetésben abszolválná, de nem akarom, hogy szétszakítsa magát, csak az igazán meredek részeken engedem, hogy felszaladjon, egyébként lépésben megyünk, bámészkodunk. Azért az emelkedő végén belefér már két rövid vágta. Ha ennyire mehetnékje van a lónak, hadd menjen!

Aszfaltútra érünk: a volt uránbánya IV. üzemének a szervízútja ez, Petőczpuszta falu helyén. A bányászok az egyes bányaüzemeknél mindig ültettek gyümölcsfákat, épp érik a szilva, meg az alma. Amikor erre futottam, fel is szedtem egy hullott almát, futás közben elrágcsáltam, nagyon jól frissített, és akkor a lovakra gondoltam, hogy amikor erre jövünk majd, almázhatnak egy jót. De rá sem hederítenek. Érdekes, mert Oszi szeret innen-onnan kanyarítani egy kis lombot, fűcsomót menet közben, Nem nagyon hagyom, de ő régebb óta ló, mint én lovas, szóval képes kijátszani az éberségemet. Zenteferencezésnek hívjuk ezt, merthogy Zenthe Ferenc 1953-ban, a „Feltámadott a tenger” forgatásakor még nem volt valami nagy lovas, így az egyik csatajelenetben a honvédtábornok lova fűcsomóval a szájában vágtázik. Ennek a rendező nem igazán örült. De ez a pákosztosság nagyon kedves is tud lenni. Egyszer feladtak nekem a lóra ágvágót, hogy a lovardába benyúló, s a sisakunkon kolompoló dióágat vágjam már le a magas lóról. Oszi a lehulló lombos ágat röptében elkapta, mert azt nyilván neki vágtam. A következő három körben a lovardai alakzatokat másfél méternyi lomb elfogyasztása mellett abszolváltuk, és közben nagyon nevettünk.

Aztán a sorompónál jobbra térünk az aszfaltról, a piros sáv jelzésre. Gyalog is jól futható, igazi vágtára termett emelkedők jönnek itt, Oszi a félfelvételre már ugrik is, először a Karácsony-tó emelkedőjét száguldjuk be, majd a Farkas-tetőig még két vágtaszakasz következik. Na, de ez nem a lovardai lötyögős hintaló vágta ám, hanem az örömteli száguldás, amit ló és lovas egyaránt élvez. Nóralény szedheti a lábát, ha a nyomunkba akar érni! Az utolsó, hosszú vágtán – a Farkas-tetőre – odaadom a szárat, hadd robogjon a Nyúl, ahogy a csövön kifér! Csattog a sok belógó ág a sisakomon, de nem bánom, majd megoldom, hogy valahogy a lovon maradjak! (A nyeregből már felálltam, szóval az nem segít most.) Csaknem egy tonna robog 35 km/h fölötti tempóban, hegyre fel. Rendkívüli élmény ennek az iszonyatos erőnek a birtokában lenni!

Aztán, míg tart az erdő, ügetünk, majd hosszú levezető séta következik szántókon, réteken, szőlőhegyen és a falun át, hazáig. 22 kilométer lett, maradhat? Naná!

A kaputól már száron vezetem az istállóig. Oszi úr az ajkát finoman a kézfejemre teszi, olyan mintha egy kismadarat vinnék kézen. 800 kilós kismadarat. Lenyergelünk, kirakjuk az izzasztót, nyeregalátétet szikkadni, majd jön a lómosás. Nagy diszperzites vödörnyi vízzel megyek a Nyúlhoz, de nincs szerencsém, az első vödör vizet kiissza a kezemből. Ez is egy imádni való dolog egyébként. Akkora a feje, mit a felsőtestem. Az ajkát a vízfelszínre teszi és szép lassan, hangtalanul felszívja a vödör vizet, egy szuszra. Hogy közben puszit kap, vagy a fülét rágcsálom, az nem zavarja. Aztán a második vödörrel jó alaposan eláztatom: patamosás, lábak, szügy, arc, nyak, nyereghely, aztán a maradékkal jól nyakon öntöm, hogy csuromvíz a lovacska. Utána még egy zsák szárazkenyér csemege jut a dolgozóknak, aztán elpakolunk és irány haza. A szokásos menetrend, hogy otthon eszem valamit („egy fél lovat”), majd elájulok a szőnyegen, a tévé előtt. Két óra mélyalvás után aztán felvillanyozódva ébredek és elkezdem feldolgozni a történteket. Jön a lovastransz. Aludni nem tudok hajnali háromig, várom a következő lehetőséget, hogy lóra üljek. Ronda egy függőség ez is, de egyáltalán nem bánom. Szapolyai János, amikor megtudta, hogy fia született, örömében lovagolni ment. Tökéletesen megértem őt.

Ez minden, amit mondani akartam erről.

Címkék: Túralovaglás