Új szemmel nézni

a régi képre: ez a

mi alkotásunk.

(Fodor Ákos)

- Csókolom, tudjuk, hogy pénteken nyitnak és ma még csak csütörtök van, de aludhatunk itt?

- Hát persze!

Ezzel a nem túl szofisztikált párbeszéddel nyitjuk a szezont egy napsütéses júniusi délutánon a Storžič alatti turistaházban, a szlovén Kamniki-Alpokban. A koronovírus-mizéria utáni első utunk ide vezetett.

Eredetileg Iránba mentünk volna megint, az Elburz-hegység négyezresein érdekeskedni, de az a desztináció jelenleg felejtős, idén egyelőre csak a szívünk-lelkünk mehet oda, a testünk nem. Így aztán egy másik „második hazánk”-at, Szlovéniát tettük meg a vírus utáni ejtőzés színteréül. Merthogy nem akarunk most hatalmas, nehéz csúcsokat ostromolni, ez a kirándulás a természetben való feloldódásról, a szabadidő kellemes eltöltéséről szól és csak annyira lépünk ki a komfortzónánkból, amennyire muszáj. Van velünk két 11 éves srác is, ami nagyban behatárolja a lehetőségeinket.

A Storžič-házban hamar felvesszük az itteni ritmust. A legjobb hálóhelyet kapjuk, panorámaablakkal a hegy 1000 méteres északi falára. A kaja finom és bőséges, az emberek kedvesek, Zitával hamar beépülünk a helyiek közé. Az étkező este tízkor zár(na), de csak nem akar véget érni a beszélgetés, így a gazdaasszony éjfélkor kezembe nyomja a kulcscsomót, hogy majd zárjak be, neki holnap is dolgoznia kell…

Reggel aztán nekivágunk a hegynek.

A Storžič egy 2132 méter magas hegy és egyben egy hegység a Kamniki-Alpok nyugati végén, a Száva, a Karavankák, a Kokra-patak és a Ljubljanai-medence által közrefogva. A hegy csúcsa minden oldalról nézve kúp alakú, innen kapta a nevét. A turistaház 1123 méteren van, szóval van mit mászni a légvonalban alig több, mint 1 kilométerre levő csúcsig. Vezet is fel egy ferratás út, majdnem direktben, de nyilván nem ezt, hanem a legkönnyebbnek tűnő, leghosszabb utat választjuk: fel az 1467m magas Javorski preval nevű nyeregbe, aztán tovább, az északi gerincen a csúcs felé.

Bükkel és jegenyefenyővel vegyes lucosban szerpentinezünk a nyeregig, majd megkezdődik a kapaszkodás a gerincen. Mindjárt az első szakaszon drótkötéllel biztosított könnyebb mászás következik, majd az erdőhatárhoz közeledve kinyílik a táj; jobbra a Triglav a hófoltos Júliai-Alpokkal, idébb a Karavankák, szemben pedig maga, a Storžič csúcspiramisa. Szépséges látvány! Ahogy emelkedünk a táj egyre meredekebb és sziklásabb, így felvesszük a sisakot. A gerinc sziklavonulatán át keletre nézve olykor feltűnik a Kamniki-Alpok központi része, a Grintovec csoportja, következő úticélunk.

Közvetlenül a csúcspiramis alatt egy sziklán hollófészek. Nevezzük hát Holló-kőnek! Ennek a tövében lepihenünk, mert a madarakat láthatólag nem zavarja a jelenlétünk. Innen csak Herr Karancsi megy tovább – felmászik egy kuloáron a csúcsra – én pedig a többiekkel megvárom itt. Kb. 1950m magasan vagyunk. Valahogy nem kívánom most a csúcsot… pontosabban jobban vágyom a többiek társaságát, mint hogy kipipáljam a csúcsot. Ezt az érzést majd még elemeznem kell, hogy miért volt?

Visszaútban egy meredekebb, mégis könnyen járható erdei ösvényen szerpentinezünk vissza a házhoz. A ház előtt a tržič-i hegymászó egyesület közgyűlése zajlik, nagyon veretes hozzászólásokkal. Csak ámulok, milyen komolyan veszik itt ezt a dolgot! Vacsorára halálos adag erdei gombalevest eszünk, utána az egyébként ellenállhatatlan diós és túrós tekercset (štruklji) már csak tologatjuk a tányéron. Pedig milyen finom ez is!

Másnap délelőtt átdeponáljuk magunkat a hegy másik oldalára; a Kokra völgyén felautózunk a Suhadolnik nevű havasi gazdaságba, ahol – szombat lévén – alig találni parkolóhelyet. A Suhadolnik száraz völgyén fogunk felmászni 850 méterről a Kokrai-nyeregben álló Zoiss-házba (Cojzova koča na Kokrskem sedlu), 1793 méterre. Itt elbúcsúzunk Herr Karancsitól és az ikrektől, akik végigportyázzák a Tamar-völgytől a Vrata-völgyig kedvenc turistaházainkat, vivén a jó hírt, hogy élünk, virulunk, és majd jövünk is még!

A Suhadolnikból két út visz fel a nyeregbe, mindkettőnek van egy nehezebb, mászós szakasza. A Taška-n át vezető romantikusabb, barlangos-létrás útvonalat omlás miatt pár éve lezárták. A másik, vadabb „régi útvonal” használatos most, ami egy rettenetes vízmosásban vezet fel egy romantikus párkányra. A két út a régi Frischaufov dom alatt (ez volt a Kamniki-Alpok első turistaháza a 19. század közepén, ma már nem áll) találkozik, s szerpentinezik tovább, a hegyre. Hamarosan látható lesz felettünk a nyereg, a Cojzova koča-val. Itt pár éve elkövettem azt a hibát, hogy a házat látva elbíztam magam és jól belakmároztam sombereki leveles-lekváros süteménnyel (ne kelljen szegény Istvánnak cipelni), aztán alig tudtam magam felvonszolni a hegyre. Azóta én túrán csak csipegetek, mint a kanalas Weimar, enni csak a túra után szoktam.

Közben elrobog mellettünk Matija, a Grintovec szelleme. Vékony, görnyedt alak, kisfiú arccal. Olyan, mint egy zombi, talán tényleg az, merthogy lassan egy évtizede mindig 74 évesnek mondják. Korábban teherszállító volt a hegyen, a hegymászóknak vitt fel vizet, ezt-azt a táborokba. Manapság már csak kis zsákkal kúszik a sziklafal mellett, rendkívül gyorsan, ügyesen. Remélem, még sokszor találkozunk, Isten éltesse!

Hamarosan felérünk hát a Kokrai-nyeregbe a Zoiss testvérekről elnevezett turistaházhoz. Az egyesületi kezelésű turistaházat Tomaž Bolcar üzemelteti, én már nem is tudom, milyen rég óta. Tomaž-t barátomként tisztelhetem, így a nagy pandémia utáni első találkozás során kicsit zavarban vagyunk, s az ölelésnek induló, tért ölelő mozdulat hamar kézfogássá egyszerűsödik. Ezen aztán jót nevetünk.

A ház ma nyit, az emeleti ablakokat a téli viharoktól védő lemezek fele még fent van, szóval a szobát majd csak este hét után tudjuk elfoglalni, de ez nem is sürgős; a nyárias délutánban jól esik elnyújtózni a ház előtti napsütötte padokon, nézni a Grintovec ormait, vagy a nem is oly távoli, s most már ismerős Storžič piramisát, hogy nézd csak, Zita, ott mentünk végig és odáig jutottunk el tegnap!

Attilával krajnai kolbászt vacsorázunk, miközben a szlovén-osztrák kolbászháborúról mesélünk Zitának. Nem tudom, ez a csemege nálunk miért nem kapható, csak a sajtos változatban? Ha bemegyek egy horvát élelmiszerboltba, legalább három különböző gyártmányú krajnai kolbász van a válaszutékban, itthon ellenben csak egyféle, az is sajtos és az sem mindenhol. Na mindegy, vannak ennél súlyosabb problémák is…

Reggelre kelve még megmutatja magát a Grintovec csúcsa, mielőtt végleg felhőtakaró borulna rá. A legegyszerűbb, normál utat választom, ez most nekünk éppen elég lesz. Normál esetben ezt 4 óra alatt teljesítjük oda-vissza, most viszont deklaráltan a töltekezés a cél, nem sietünk sehová, egész napunk van az útra. Bámészkodunk a romantikus, törpefenyves gyephavasi régióban, szagolgatjuk a virágokat. Feljebb, a sziklahavas határán furcsa zajokat hallunk egymásnak felelgetni. Először a hang alapján kecskének gondolnám, de aztán ott ül előttem az úton az egyik zajforrás: fekete-fehér tyúkszerű madár, a szeme fölött piros folttal. Olyan hangja van, mint az orosz lendkerekes zseblámpának. Egy másik felelget neki. Vannak vagy tízen körülöttünk; havasi hófajdok (szlovénül belka). Védett, veszélyeztetet faj, habár ők ezt nem is sejtik. Az egyik hosszan megy előttem az úton, majd meredeken az égbe szökve felszáll egy sziklára. Természetesen a videóm nem sikerül. Itt azért meghallgatható: https://youtu.be/rW3uWYT_7N4

Aztán valahol, északnyugaton megdördül az ég. Elég hosszú idő telik el a fényjelenség és a hang megérkezése között, szóval ez még valahol a Großglockner környékén járhat, nyugodtan mehetünk tehát tovább. Valami mokány eső is elered, de nemigen foglalkozunk vele, míg nem vált át jégre. Akkor azért felvesszük az esőkabátokat, alá sapkát, ezt-azt, s megyünk tovább, a magunk komótos tempójában. Szinte minden szöglethez kapcsolódik valami emlék, valami érdekesség vagy mesélni való, az ég még a Karavankákon túlról zeng, szóval nincs különösebb izgalom. Régi ismerősünk, Villámszóró Perun – a szláv mitológia főistene – beköszönt Zitának. Mesélek hát neki Perunról is, majd elénekeljük néhányszor a „Süss fel nap”-ot, mire az időjárás is konszolidálódik, s néha még egy-egy tájrészlet is előtűnik a ködből. Hol keletre, a Skuta felé nyílik kiltás, hogy nyugatra a Kočna-csúcsok tűnnek elő. De ez csak újabb ok a megállásra, mesélésre, hiszen mindenütt volt itt már több-kevesebb kalandunk.

A csúcson (2558m) – szép szlovén szokással élve jelképesen elfenekelem a túrabottal és ezzel hegymászóvá avatom Zitát – nem időzünk hosszasan a nagy szélben, hanem kicsit lejjebb megyünk csúcscsokizni. Amiért jöttünk, megkaptuk, a Grintovec nem tegeződött velünk, de nem is bántott. Ha nagyon megerőltetném magam, meg tudnám számolni, hányszor jártam a csúcson, de amire biztosan emlékszem, hogy ebből szép idő csak egyszer volt fent. Na, akkor másfél órán át ejtőztünk odafent. Hát, most nem.

Lefelé a Jame katlanában birkányáj találkozik egy zergecsordával. A zavart fokozza, hogy mi is odaérkezünk. Mulatságos nézni a tanácstalanságot, míg ki-ki eldönti, kitől féljen jobban. Vacsorára halálos dózis makaróni, majd 10 óra alvás következik.

Az éjjel feltámad a szél és állandósul az eső. Reggel nem kapkodunk a felkeléssel. Szerencsére a reggeliről itt nem lehet lekésni, különösen, hogy mi hárman vagyunk az összes vendég ezen a borús szezonnyitó hétfőn. Ülünk az étkezőben és a ház jelentős könyvállományát böngészgetjük. A hegymászó szakirodalom mellett van itt botanika és regények is. Németh László pl. (szlovénül), jelentős Karl May gyűjtemény aztán angol és német nyelvű könyvek is. Legközelebb talán hozok néhány magyar regényt, mert miért is ne?

Déltájban megérkezik a tegnap látott birkanyáj az ablak alá és megszületik a szemünk láttára egy kisbárány. Szemtanúi vagyunk a születés csodájának, a felállás és az első lépések nehézségeinek, az anyai gondoskodásnak. Nagyon szép jelenetek. És persze beszélgetünk is, rengeteget. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontosak a mai világban az ilyen lassú, mindent elengedő, csak egymással és magunkkal foglalkozó 1-1 napok. Ez nem üresjárat – ez a pihenés.

Másnap érzékeny búcsú, közös fotó Jožicával és Tomaž-zsal, majd a nyereg másik oldalán leereszkedünk a Kamniška Bistrica völgyébe, ahová Herr Karancsiék jönnek értünk. Elhozzák nekünk a tegnapi pizzájuk maradékát, meg az emlékeket, hogy a Tamar-házban nem volt rántott sajt, Olga mama az Aljažev dom-ból üdvözletét küldi, meg hűtőmágneseket is. Amúgy ott vízszintesen esett az eső, a karabinerig sem mentek fel a Vrata-völgyben, és hogy…

Szóval, nem történt semmi különös. Egy túravezető megítélésében sokat számít, hogy mennyire eredményes. Mi most nem hódítottunk meg titokzatos, nagy csúcsokat, nem vittünk végbe hőstetteket, csak kirándultunk. Jól éreztük magunkat, a hegyeket, a barátainkat, egymást. Ez az egyik legfontosabb cél, amit ember elérhet. És nem mellesleg: megnyitottuk a szezont Szlovéniában. A többi már a Ti dolgotok, Barátaim!

Címkék: Grintovci