Aki csak az itthoni, ilyen-olyan túlzásokba eső telet ismeri, az méltán utálja ezt az évszakot. Egy-egy jól sikerült téli magashegyi túra azonban hamar jobb belátásra téríthet bárkit. A tél szép, a tél jó, a tél a barátunk.

Barátaimmal évek óta, rendszeresen meglovagoljuk a február közepén általában szélsőségektől mentes időjárást és elmegyünk hótalpazni az Alpokba. Egy-két ronda nap persze ilyenkor is becsúszhat, de nem jellemző. Hótalpazásnak hívjuk ugyan, de valójában ez azért a völgyi sétáknál mindig erőteljesebb tevékenység. Csúcsra megyünk, és bár hótalppal kezdünk általában, azért hágóvas, jégcsákány, kötél és jégcsavarok is vannak nálunk, szóval nem bízzuk a sikert a véletlenre.

Idén az Ankogelen kezdünk, a Magas-Tauernban. Bemelegítésnek pont jó lesz, habár a csúcsra felmenni csak igazán kedvező időjárási- és hóviszonyok mellett tudnánk. Például, amilyen az indulásunk előtti hétvégén volt… De majd a helyszínen meglátjuk, mit szól hozzánk a hegy? Mondjuk – bevallom – teljesen felkészületlen vagyok, az indulás előtt éjjel tizenegy körül kezdek el pakolni, amikor konstatálom, hogy Sonnblick térképem kettő is van, Ankogel meg egy sincs… De majd rutinból megoldunk minden problémát, ugye!

Déltájt érünk a hegy lábához, napos, szeles időben. A szint felét – az erdőhatárig (1945m) – a csapat többsége a kabinos felvonóval teljesíti, csak az igazán elszánt és erős fiataljaink indulnak neki lentről, a parkolóból (1266m). A piros sípálya szélén hótalpazunk fel a Hannoverhaushoz (2576m). Közben az ég beborul, havazni kezd, estére egészen ronda idő kerekedik. A ház viszont nagyon klassz. Pár éve újították fel és nagyon szép lett, meglepő, hogy nem nagyon megy, pedig látványosan szép helyen is van, és nem is különösebben drága. Minden évben más bérlő próbálkozik. A mostani nagyon eltökélt. Azt mondja, nem a nyári szezonnal van gond, hanem az a hiba, hogy a sípálya nyitvatartásához igazodva karácsony és húsvét között is nyitva kell lennie, amikor vendég alig van. A síelőknek van étterem a pálya felső és alsó végén is, így nem szükségszerű, hogy 200 méter síelés után ide is betérjenek. Szállóvendég meg alig van itt fönt. Valóban, rajtunk kívül csak egy párocska marad a sípálya zárórája után a házban. Ja, még azt is elmondja a bérlő, hogy a délután néhányszor elsíelt mellettünk, elég komoly tempót nyomtunk felfelé, szóval holnap, ha az Ankogel is akarja, meglesz, bennünk van.

Estére elszabadul a hóvihar. Nézzük a sötétben a sípályán serénykedő, kivilágított raktrakokat; mintha valami amerikai sci-fi-ben egy űrbázis gépei dolgoznának a Betelgeuse valamelyik távoli bolygóján…

Reggelre eláll a havazás, friss hó borít mindent, a háztól lefutó gerincen méretes hópárkányok épültek és a szél gyönyörű hózászlókat lobogtat a párkányok mögött. Az Ankogelt, mint célt – a mély, friss hóban, ami a gerinc alatti odavezető úton összegyűlt a hegyoldalban – villámgyorsan elengedjük és új cél után nézünk. A reggeli próbarobbantás nem indított ugyan lavinákat, de az az oldal nem nekünk való most, ez nem lehet vita tárgya. A Grauleitenspitze (2891m) viszont a főgerincen elérhető célnak tűnik és a gazda is rábólint, úgyhogy erre készülünk, s hamarosan neki is indulunk.

Elég nagy a szél és elég sok havat hord, nemigen lehet részleteket kivenni, még azt sem, hogy a következő lépésnél keményre gyalult jeges felület, vagy mély porhó, vízszintes, vagy ferde felület következik-e? Az Arnoldhöhe keleti oldalán levő nyeregnél érünk fel a főgerincre. A hegy felső részéről szinte minden havat elhordott a szél, kilátszik a nyári turistaút, ezen megállva átszerelünk hágóvasra, aztán pár lépés múlva, ahogy kiérünk a hegy takarásából, olyan hihetetlen erővel csap le ránk a szélvihar, hogy azonnal visszavonulót fújunk.

A szél a nap folyamán tovább erősödik, másnap reggel meg már a ház teraszán felhalmozott nehéz sörpadokat emelgeti, hogy ő bizony ezekből leküldene néhányat a sípályára… Lemegyünk a kabinos felvonóval – ilyen szélben ez nagyon jó buli. Lentről, a parkolóból nézve viszont egészen ártatlannak tűnik a napfényben fürdő csúcs. Csinos magyar hölgy kérdi, hogy mi a helyzet odafent? Herr Karancsi szemléletesen elmondja, de a hölgy szemmel láthatóan nem nagyon hiszi, milyen horror van odafent. De majd perceken belül megtudja, ha felmegy a twistet járó felvonóval…

Mi viszont áttesszük bázisunkat Dél-Tirolba, a Dolomitokba. A Val dai Tamersc (völgy) végén a Pederü fogadó mögötti depóban lepakoljuk a holminkat (amit Max bácsi a lánctalpas hómacskával felfuvaroz majd az Üćia Fanes turistaházba), mi pedig a délutáni napsütésben a Dolomitok turista főútvonalán, az Alta Via Dolomiti 1. szélesen kanyargó útján felmászunk a Fanesbe, 1548 méterről 2060-ra. Lenyűgöző a táj szépsége; negyedszer vezetek ide téli túrát, de nem tudok vele betelni. A környék könnyebb és nehezebb hótalpas útvonalait az elmúlt években bejártuk már, most a nagyon nehezek és a még nehezebbek következnek. (Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3609/title_Fanes-kiralysagban/)

Idén a Col Bechei megmászása van soron. Szép nagy északi fala van, ami már a Pederü óta éppen szemben van velünk, most megyünk el alatta és ennek a tetejére kell felkúsznunk holnap, de ezzel nem is riogatom a többieket, mert egyrészt nem erről az oldalról kell felmennünk, másrészt a másik oldalról sem lesz könnyű, úgyhogy nem célszerű szegény pácienseket már most halálra ijeszteni. Egyébként nem klasszikus hótalpas hegy ez, tavaly szúrtam ki, hogy milyen jól néz ki és aztán kiderítettem, hogy hótalppal is szokták mászni. A német Bergsteiger magazin idén januári száma ajánlja is – sítúrázóknak. De mi már novemberben lefoglaltuk a szállást.

Fent a házban a szokásos tartózkodó, de osztályon felüli ellátás fogad minket. Én korán lefekszem, mert nyomaszt a másnap terhe; nem vállaltam-e túl nagyot? Minél több embert szeretnék feljuttatni a csúcsra – és onnan épségben lehozni.

Reggel gyönyörű verőfényben indulunk neki. Az éjjel kemény fagy volt, a hegyoldal nyugati tájolású, ha gyorsak leszünk, talán kitart a havunk, nem lesz kásás a lefelé útban. A ház fölötti Limo-hágó után a Limo-tó következik, ennek a meredek oldalában kezdjük meg az araszolást fel, a hegyre. Egy túrasíző páros halad előttünk, de látok friss hótalpas nyomot is. Ez a fickó igazán korán indulhatott, mert nemsokára szembe jön velünk. A legmeredekebb részeken is toronyiránt ereszkedik le, úgyhogy jó alaposan megnézem, mi van a lábán? Hát nem az az egyszerű túra-hótalp 4 vagy 6 tüskével, ami nekünk van, hanem a talp teljes hosszában fűrészfogakkal vasalt, modernebb felszerelés. Na, ilyet majd újítanunk kell, mert hatékony cuccnak tűnik!

A Limo-tó fölötti meredély ormán egy pad kínálkozik pihenőül. Itt összeismerkedünk az előttünk haladó német túrasíző házaspárral, illetve átszerelkezünk hágóvasra. A hótalpat itt is hagyjuk. Ez kockázatos döntés, mert ha a nap folyamán jobban felmelegszik az idő, akkor hágóvasban kavarhatjuk majd a kását. (Nem kellett kavarni, szerencsénk volt.)

A hegyet délről kísérő impozáns leszakadás, a Parei de Col Bechei feletti lankásabb részen megyünk tovább a következő oromig, ahol egy első világháborús menedék található. A Parei a hegy német névadója (Pareispitze). Zergét is látunk itt. A neheze ezután következik: toronyiránt ráfordulunk a hegyre, pontosabban annak a kisebbik csúcsára. 30 fokos lehet a lejtő, rajta jeges hó, ahol a túrasízők nyomán azért szépen fel lehet szerpentinezni, de aki nem szokta, annak a hideg futkos a hátán. Cserébe a kilátás viszont lenyűgöző. Hiszen pont ezért járunk ide. Az Alpok szép. A téli Alpok nagyon szép. A Domomitok pláne szép. De a téli Dolomitok… leírhatatlan, visszaadhatatlan gyönyörűség.

Az előcsúcsról hamar a hópárkányos főcsúcsra érünk; kereszt, Col Bechei, 2796m. Előttünk a Tofanák, a Monte Cristallo, balra távolabb a Drei Zinnen. Aztán a Fanes-Alpok már járt hegyei, a Monte Castello, a Kreuzkofel, meg a jövő évi titkos célok. Hátunk mögött a Zillertali-Alpok és azon túl a kedves jó barát, a Groβglockner harangja. Csúcsöröm, csúcsfotó, csúcskaja.

Már csak a neheze van hátra. Le is kell menni innen, a jeges meredélyen. Ez a csapatban szerencsére csak egy embernek okoz problémát, a többiek már rendelkeznek a szükséges rutinnal. Van a hátizsákban minden, hogy lehozzam, de abból nem tanul. Azt szeretném, hogy a maga emberségéből jöjjön le, mert tudom, hogy képes rá. Bálintnak elmagyarázom, hogy a feladat milyen egyszerű; első sorban higgyen bennem (ahogy én hiszek benne). Másodsorban higgyen a felszerelésében, harmadsorban pedig önmagában. Ha ez megvan, már csak egy feladata van: mindig csak a következő lépésre koncentrálni és azt tökéletesen kivitelezni. Minden egyéb az én dolgom. Na jó, menet közben azért még kap néhány tanácsot, hogy hogyan lépjen, hová terheljen, hogyan forduljon, de a lényeg az, hogy sokkal könnyebben jön le, mint a felmenetelből gondolta. És a következő, még nehezebb hegyen már ott lesz a rutin a lábában és a fejében. Ez már az ő saját tudása és önbizalma.

A hegyről lemenetben átmegyünk még a Fanes másik téli szállására, a mindig teltházas Üćia de Lavarellába, lejelentkezni a gazdánál, Sógorka Gábornál. Itt mindig emlékezetesen jókat eszünk, most is olyan mormotaragu van a tésztán, hogy ihaj! De én itt már a társaságtól messze lebegek, a jövő évi túrát rakom össze fejben a ma látottak alapján. A Fanes népe a monda szerint a mormotáktól származik, s bennem is dolgozik már a mormotaragu… Jövőre két nehezebb háromezres lesz a célunk, a Fanesben. Az egyik ferratás a végén. Na, még egyszer! Ferratás háromezres télen… Ez piszok jól hangzik! Érdemes dolgozni rajta!

A Fanes rabul ejt…

Címkék: Fanes