1989. augusztus 17-én láttam meg először a Hoher Dachstein hatalmas hegytömegét, szikrázó gleccsereivel, mészkőpiramisaival és tornyaival, sötét erdőivel, azúrkék tavaival. Megvan a képeslap, amit akkor hazaküldtem, onnan tudom a napját. Éppen 30 éve volt. Akkor elhatároztam, hogy egyszer oda felmegyek. Huszonéves egyetemista voltam és mindez akkoriban még igen távoli jövőnek tűnt ott, a Gosau-tavak partján állva, tapasztalat, felszerelés és értelmezhető mértékű jövedelem nélkül. De az idő nekem dolgozott és jártam már a Dachstein csúcsán, csak épp a másik irányból, Ramsau felől. Szép volt, jó volt, de az a mászás csak egy pontján, a csúcson érintette az én képeslapomat. Ráadásul felvonó is szerepelt a történetben, szóval a „nagy hegy élmény” endorfin csomagja nem jelentkezett az izmokban, erekben, agyban. Nem mondom, hogy szóra sem érdemes, mert nagyon-nagyon szép volt, de nem az igazi. Az az igazi, ha nagyon lentről mész fel! Ha meg akarsz ismerni egy hegyet, akkor a hegylábtól menj fel a csúcsra!

Az Alsó-Gosau-tó alatti parkoló 900 méteren épp megfelelő kiindulópont egy csaknem háromezres hegy megmászására. Szeptemberi péntek délidőn a felső parkoló dugig van, így a hegylábtól gyalogolás egészen kézenfekvő szükségszerűséggé válik. Gyorsan felszerelkezünk és a déli verőfényben soványmalac vágtában kevesebb, mint két óra alatt a Gosau-völgy-végi Felső-tó Holzmeisteralm nevű fogadójához túrázunk. Többégünk sokszor végigjárta már oda-vissza ezt a völgyet az elmúlt években, ezért akármilyen festői a táj, nem állunk meg sehol romantikázni, hátunkon a dögnehéz hátizsákokkal.

A fogadóban némi frissítőt (sört) veszünk magunkhoz, majd megkezdjük a szerpentinezést a völgyet lezáró erdős-törpefenyves sziklafalon a Gosau-gleccser katlanába, 1200-ról 2200 méteres magasságba. Divergencia-lépcsőnek hívják az ilyen falat a gleccservölgyekben, habár szerintem itt éppen, hogy konvergenciáról van szó. Amikor egy gleccserfolyamba további firngyűjtők gleccserei is becsatlakoznak, a megnövekedett jégtömeg ugrásszerűen sokkal több helyzeti energiával (munkavégző képességgel) rendelkezik már, így hirtelen sokkal mélyebb völgyet gyalul magának, mint addig. A pleisztocén eljegesedések idején történt mindez, aztán a gleccserek fokozatosan visszahúzódtak, s ez a folyamat máig tart. A legnagyobb eljegesedés idején a Gosau-gleccser (aminek akkor persze még semmilyen neve nem volt) 900 méteres tengerszint feletti magasságig, az Alsó-Gosau-tóig ért, ma már viszont 2300m fölött van a gleccser alja. Ami – tekintve, a jelenlegi klímát, és azt, hogy az egész hegység nem éri el a 3000 méteres magasságot – még így is egészen tisztességes méret. (Most olyan részletekbe ne menjünk bele, hogy amikor 900 méterig ért a gleccsernyelv, akkor az nem 900 méteren volt, mert nem az volt a világtenger vízszintje, mint a mai, Olyan sok víz volt a szárazföldi jégtakaróba „kimentve”, hogy a mainál 80-100 méterrel alacsonyabb tengerszint miatt Gibraltárnál át lehetett sétálni Afrikába.)

Hat óra alatt érünk fel – a parkolótól – a 2196m magasan álló Adamekhüttébe, amit a bennfentesek – központi elhelyezkedése miatt – az „Alpok vasútállomása” (Bahnhof der Alpen) címmel illetnek, habár vonat itt soha sem járt, de még drótkötélpálya sincs a közelben. Nem nagy ház, de nagyon kellemes. A szolgáltatás és a személyzet összességében egy erős négyes fölét kapott tőlünk. Téli szobájában sok hóviharos éjszakát (és néhány nappalt is) töltöttünk már, én majdnem ottrekedtem a befagyott ajtajú kinti bádogbudiban; szóval romantikus emlékeink vannak, erősen kötődünk a helyhez.

Az alpesi gleccserek az írott történelem folyamán a 17-18. századi „kis jégkorszakot” követően, az 1810-1830-as években voltak a legnagyobbak, azóta ismét visszahúzódóban vannak. A 19. századi gleccser oldalmorénája mellé épült a turistaház. Ezt a morénát keresztezzük másnap reggel, amikor elindulunk a csúcsra. A völgytapon a gleccser gyalulta mészkőfelszínen járunk. A világosszürke, kb. 210 millió éves Dachsteini-mészkő tele van gleccserkarccal, illetve fossziliával. A gleccserkarcot gondolom, nem kell magyarázni; megy a gleccser, húzza a csíkot… Az ősmaradványok a Megalodus nevű zátonyalkotó kagyló héjának keresztmetszetei a felső triászból. Az ősmaradványok tömegesen jelentkeznek a kőzetben, a kisebb kagylók vizespohárnyiak, de a vödörnyi méret sem ritka, robusztus, több centiméter vastag héjjal. 20 méternél nem mélyebb trópusi sekély tengerben éltek. Mindezek a szépségek kárpótolnak azért, hogy a mészkő sima, ferde felületein nem könnyű a járás, amíg az ember meg nem szokja azt, hogy mi az a meredekség, ami még bevállalható, mi az a lépés, ami már nem.

  A völgyfenéken átmegyünk a katlan nyugati oldalára. Régen itt ment az út nyomvonala, a gleccseren, manapság pedig, amikor már nem ér idáig a jégár, a simára gyalult fal párkányain, vagy – ha van – az oldalmorénán halad. Nehéz járóterep, kisebb mászásokkal. Nem rohanunk, szokni kell még az agynak, lábnak, hogy mit lehet és mit nem. A helyi erőket sorra előre engedjük, hadd menjenek! Aztán azt látjuk, hogy többen telefonálnak. Egy ember ül a havon, a lábát fogja. Hát, ez bokatörés, vagy ficam. A sérült ráadásul elzárja az utat, épp egy kulcshelyen: nehéz lemászás a durva törmeléken egy méternyi vastagságú hófoltra, onnan drótköteles felmászás a falra, majd hosszas harántolás egy párkányon, még mindig drótköteles biztosítással. Nem lenne zűrös a hely, ahol a baleset történt, ha a hófolt a sziklafalig érne, de szeptemberben már nem ér oda. A lemászásnál van egy féltonnás mozgó kő. Nem dől el, mert be van ékelődve, csak billeg. Valószínű ezt nem tudta a sérült, s amikor megmozdult alatta a kő, talán leugrott vagy leesett. Csak egy métert, de az is elég. Most pedig várhatja a helikoptert. Segítenünk nincs mit, 4 fős csapat – amelynek egyik tagja volt – vigyáz rá.

Én meg kereshetek olyan utat, ahol az egész drótköteles, hófoltos, sérültemberes részt ki tudjuk kerülni a kevésbé gyakorlott társakkal is. Alulról kerüljük a hófoltot a morénán, aztán egy hasadékon kényelmesen felmászunk a normál útba. A hasadék a barátunk. Ezt közben mindenki jól az eszébe vési. Ez a nyomvonal egyébként sokkal könnyebb, mint a hivatalos, drótköteles útvonal – most, hogy nincsen hó. Mászunk tovább, aztán sokat bámészkodunk, hiszen szinte karnyújtásnyira sürgölődik körülöttünk a helikopter; felderíti a sérültet, hogy hová tudja letenni a mentőcsapatot a hordággyal, aztán meg elviszi a srácot. Kicsit rányomja a bélyegét a napunkra az eset, bár nem beszélünk róla. Mindenki tudja, hogy bárkit érhet baleset – akár már a parkolóban. A nálunk gyakorlottabbakat is. Az eddigieknél is jobban odafigyelünk hát minden lépésre.

A gleccser alsó végénél, a völgy közepén levő sziklaplatón felvesszük a hágóvasakat, előkerül a jégcsákány és a kötél. A gleccser jól járható, teljesen hómentes, a felszínt jégkása borítja, néhol üvegszerű vízjég lepényekkel, ami az előző napi olvadék visszafagyásának eredménye. A gleccserhasadékok nyitva vannak, csak néhány kisebbet borít a múlt heti havazás maradványa. Egy népes lengyel csapat közé keveredve kerülgetjük a gleccserhasadékokat és mászunk fel a Dachstein főgerincére, a Hoher Dachstein (2995m) és a Mitterspitz (2925m) közötti nyereg sziklataréjához.

A sziklafal előtti 30 méter meredek tükörjég, ezen átmenve egy kőtörmelékkel, hóval borított hasadékban lehet átszerelkezni a gleccserjáró cuccról a sziklamászásra. Szűk a hely, a lengyel csapat is épp, hogy csak elfér, ezért a vízjég innenső oldalán várunk, hogy majd mi is odamehessünk. Aztán mire mindenki elkészül, kiderül, hogy a lengyel kislányok nagyon ügyetlenek a sziklán, úgyhogy mégsem mennek tovább, visszaöltöznek a gleccserre… Bő félóra is eltelik, mire odaférünk mi is. Bosszantó, habár nem haragszom rájuk, mert egyébként nagyon szimpatikus, kedves társaság. Csak, hát az idő… Az idő nagyon múlik. Én a várakozás közben már elengedem a csúcsot. Ideálisak a körülmények, de ki fogunk futni az időből, mert a társak nem sokat voltak még sziklán, lassan fogunk ott haladni. Lefelé még lassabban. Nem szeretnék a gleccseren bolyongani sötétben, fejlámpával. De ezeket a gondolatokat megtartom magamnak, mert ez nem az én túrám, hanem Karancsi barátomé, neki kell a döntéseket meghozni, én csak a másodvezető vagyok most. Ha úgy gondolom, hogy szükség lesz a véleményemre, megbeszéljük négyszemközt – ahogy szoktuk. De az még odébb van.

A hasadékból kötélbiztosítással mászunk fel a Westgrat (nyugati gerinc) via ferrátájáig. Itt megint átszerelünk, most önbiztosításra (ferrata szett). Most már nem csak az északi (Hallstatt felé néző), hanem az déli oldal (Ramsau és Pongau felé néző) panorámája is feltárul. Alattunk 2000 méterrel az Enns-folyó és Radstadt – mint egy kis makett. Szerencsére az alattunk-előttünk levő falba nemigen látni bele, jobb is, ha nem tudják, hogy a gerinc, amin végigmászunk, a Dachstein 800m magas déli falának a pereme. Jobbra 800m-es fal, balra, a gleccser felőli csak 2-300m. Egyébként, ha baj lenne, majdnem mindegy, hogy 50 vagy 800m, de a szédülésmentes mászást nagyban támogatja ilyen titkoknak a megőrzése, hogy tulajdonképpen hol is van alattunk a legközelebbi bolygó.

Maga a vasalt út hivatalosan „B” nehézségű, valami 2790m-en kezdődik, mindjárt egy olyan „C”-s felszökéssel, hogy ihaj, feljebb azonban konszolidálódik a helyzet, „A” és „B” nehézségű szakaszok váltakoznak, csak ritkán borzolja a kedélyeket egy-egy rövidke „C/D”-s kéménymászás, a panoráma azonban minden nehézségért kárpótol. Habár – megsúgom – ez az út nem olyan szép, mint a másik oldalon a Seetalerhütte felőli Schulteranstieg. Itt nincsenek olyan szép, romantikus párkányok, mint a gerinc túlsó végén. Ez, a Westgrat, amit mászunk, nehezebb. Viszont olyan, de olyan panoráma van, hogy… hogy nagyon!

2870m környékén járunk, előttünk a csúcstömb utolsó szakasza, de még nem látszik a csúcskereszt 2995m-en, amikor háromnegyed kettőkor Herr Karancsi kimondja, amit lassan magam is időszerűnek gondolok; „Eddig, és nem tovább!” Nem kell erőltetni a csúcsot, bőven kell tartalékolni időt és energiát a leereszkedésre is, merthogy az sem lesz könnyű.

Előkerülnek a rituális csúcsebéd kellékei; litván füstölt sprotni, lengyel disznó fejhús (konzerv), magyar sonkahagyma, keménytojás, házi sonka, lilahagyma, hüttetea. Élni tudni kell! Hatalmas szikla tövében falatozunk és közben áhítattal nézzük a tájat. Alattunk 300 méterrel, a gleccseren gyöngysorként sorjáznak a hegymászó csapatok. Alig 15 kilométerre és mégis valószínűtlenül távol a Gosau-tavak, szintben majdnem 2000 méterrel lejjebb. Innen nézve ugyanolyan pompás látvány, mint onnan nézve a hegy, amin ülünk Körben a Keleti-Alpok panorámája. Délkeletre tőlünk egy magas, hófoltos tömb, kedves barátaink; a Magas-Tauern Glockner- és Venediger-csoportja, tőlük balra az Ankogel és a Hochalmspitze, aztán szanaszét a számunkra névtelen kétezresek tömege az Alacsony-Tauernban és az Északi Mészkő-Alpokban. A végtelen dimenziók, ami miatt olyan jó ezt – a hegymászást – csinálni. Ahogy Szászfai Judit mondta egy, a Pamírban készült képéről; „a végtelen érintése”. Ahogy megnő a világ körülötted, része leszel a hatalmas térnek, amelyben száz kilométerekre ellátsz, és megérzel valamit abból, hogy milyen jelentéktelen porszem vagy egy kis kék bolygón, amely több, mint 100.000 km/h sebességgel robog egy jelentéktelen kis sárga nap körül, az Isten tudja hová táguló világmindenségnek egy félreeső galaxisában. Ha még ott van előtted néhány 210 millió éves megalodus kagyló metszete is a sziklában, hogy a negyedik (idő) dimenziót is képviselje, és elképzeled, hogy mi a te 53 éved a kagyló 210 millió évéhez, s mindez hogyan aránylik a Nagy Bumm óta eltelt 13 milliárd évhez, akkor aztán végképp nem gondolsz munkahelyi problémákra, határidőkre vagy ablakcserére, hanem egészen máshol vagy. A helyeden. Pontosan azon a helyen, ahol lenned kell, ahová tartozol, mind a négy dimenzióban! „A végtelen érintése”… Nagyon jól mondtad, Jucus!

Vigyázat, ez az érzés: csalás! Ráadásul veszélyes! Mint a heroin; már első használatra is függőséget okozhat!

Apropó; idő. Már elmúlt délután kettő, ideje lefelé indulni a hegyről! A nagy sziklára piros-fehér-zöld szalagot kötünk, talán meglesz még, amikor legközelebb erre járunk. Az ereszkedés korántsem olyan kínos, mint a felmenetelből gondoltuk volna. Sokat számít az erőnlét; aki fáradt, könnyen hibázik, aki erős, az sokáig tud még koncentrálni. Szerencsére senki nem sumákolta el a fizikai felkészülést, mindenki tud magára vigyázni az út teljes hosszában. Herr Karancsval megállapítjuk, hogy ez a hegy majdnem 1000 méterrel alacsonyabb ugyan, mint a Grossglockner, mégis nehezebb. A gleccsermenet is hosszú és zűrös, a mászás is hosszú és kitett. A kőzet, a sok ferde réteglap, gleccsergyalulta felszín ha vizes-jéghártyás, valószínűleg pokolian csúszós. Ellenben a látkép az egész túra során lélegzetelállítóan szép és a mászók tömege is kezelhető, alig akadályoztuk egymást. Ha nincs a lengyel csapat bénázása, meg a helikopteres mentés, akkor még tanuló tempóban is megjártuk volna a csúcsot.

Kissé lejjebb a ferratán egy öt fős magyar csoport jön szembe. Kérdezik, messze-e még a csúcs? Elmondjuk, hogy még több, mint egy óra mászás. Van-e fejlámpájuk? Egy lámpája van az ötnek. Adunk még kettőt, azzal talán boldogulnak majd. Végül aztán nem használják a lámpákat, mert tovább haladva elgondolkodnak ők is és rájönnek, hogy a biztonság fontosabb, mint a csúcs kipipálása. Itt nincs egy méternyi biztonságos járóterep, nincs a gleccseren taposott széles ösvény. Folyamatos izom- és agymunka az egész túra lefelé menetben is. Éppen sötétedésre visszaérnek a turistaházhoz. A hegy mindenkit megvár!

Mi este ¾ hétre érünk vissza, több, mint 11 órányi mászás után, habár igaz, hogy ebből több, mint egy órát bámészkodtunk, falatoztunk, lengyelekre vártunk. Nem jártunk a csúcson és mégis boldogok vagyunk; a hegy elfogadott minket és megmutatta a csodáit, amelyek mindig számosabbak, mint amit az ember elképzelhet. 30 év után bejártam a régi képeslapomat, A-tól Y-ig, a Z-n meg már voltam. Y-tól Z-ig hiányzik ugyan, de ez kinek fáj? Dachstein kipipálva. Nincs hiányérzetem.

Vagy van? Schrödinger hiányérzete… Fogadjunk, hogy 3 éven belül írok egy újabb Dachstein blogot? Ja, hogy biztosra senki nem fogad? Hát… rendben 

Címkék: Dachstein Schrödinger