Régi adósságom önmagam felé a Magas-Tauern Goldberg-csoportjának meglátogatása. Részben azért, mert az itt folytatott hajdani aranybányászat geológusként több évtizede izgatja a fantáziámat. Másrészt, hogy itt – Raurisban – találkoztam először Horváth Tibivel. Tibi 2012-ben eltűnt az Annapurnán, így a közös terveinket már nem tudtuk megvalósítani, de attól még ezek a tervek nem múltak el. És egy közös Sonnblick-mászás olyannyira kézenfekvő lett volna, hogy erről nem is beszéltünk. Amikor tehát Karancsi barátom az idei terveiről beszél, kb. a Sonnbl…-nél járhat, amikor rávágom; Wir gehen!

A Magas-Tauern Goldberg-csoportja a Kreuzeck-, Schober-, Glockner- és Ankogel-csoport, meg a Pinzgau (völgy) által körülzárt hegycsoport, ismertebb csúcsai a Sonnblick, Schareck, Hocharn; a háromezer métert egy-kétszáz méterrel meghaladó hegyek.

A Rauris-völgy déli végét lezáró hegyvonulat tövében, tehát a völgy felső végében található Kolm-Saigurn, itt tesszük le az autókat (1550m-en) és bázisunk, a Naturfreundehaus Neubau (2175m) felé vesszük az irányt. A ház egy divergencia-lépcső tetején van, ami a halandók nyelvén azt jelenti, hogy a völgyben egy 600 méter magas és meredek tereplépcső tetejére kell felmásznunk. Vezet oda direkt út is, de a nagy pakkokkal inkább a „nagycsaládos” utat választjuk, ami a völgykatlan bal oldalát széles ívben követve, menedékesen vezet fel a házig. Kezdetben romantikus, áfonyás-páfrányos fenyvesek közt, majd havasi legelőkön. Minden előrejelzés özönvízszerű esőzést jósolt erre a napra, így különösen élvezzük a gyönyörű napsütést, a vízesésekben gazdag völgykatlan kitáruló panorámáját. Igaz, nem sokáig; északon, a Pinzgauban fekete felhők gyülekeznek, dörög az ég, s a viheder gyorsvonati sebességgel közeledik. A csapat első nyolc embere még szárazon érkezik a Naturfreunde-házba, az utolsó viszont már öntött mormotaként esik be.

Ez bizony ilyen hely; a Magas-Tauern, és tulajdonképpen a Keleti-Alpok főgerince: nem védi semmi, így ide akár délről, akár északról érkezhet bármi, és akár egy óra alatt lejátszódhat a négy évszak. Napjában többször. A ruházatot, felszerelést ennek tudatában érdemes összeállítani.

A Naturfreunde-ház – mint említettem – a bázisunk, de nem itt szállunk meg. Már május végén nem volt szabad hely augusztus elejére, és az időjárás előrejelzés ismeretében is csak ketten mondták le a foglalást, tehát sátorozni kényszerülünk. Ez teljesen szabálytalan itt a nemzeti parkban, és juj! (Szóval, nem követendő példa, ne próbáljátok meg otthon sem!) Jelezzük a gazdának, hogy mi van, azt mondja, nem bánja, csak olyan helyen verjünk tanyát, amit a házból nem lát, mert akkor jelentenie kellene. Amúgy ő is biztos benne, meg mi is, hogy semmi kárt nem okozunk; ahol 400 (vagy 4000?) évig bányásztak, ott tényleg valami elvetemült dolgot kellene tenni a károkozáshoz. Meg különben is, Herr Karancsi visszatérő vendége a háznak, az ő személye a garancia arra, hogy jó gyerekek vagyunk mi.

Amíg szakad az eső, meg a hódara, nem sok kedvünk van kimenni, így már majdnem este nyolc van, mire kiszabadulunk táborhelyet keresni. Valami azt sugallta nekem – már otthon – hogy a turistaház közelében, az egykori Radhaus (a víz hajtotta lejtős felvonó átrakóállomása, illetve maga a felvonógépezet volt itt a névadó kerékkel) romjai fölötti részen lesz táborozásra alkalmas hely, nem csak meredek hegyoldal, és lám… ahol megálmodtam, ott egy sík tetejű gerinc, nem sok kővel. Mire állnak a sátrak és elkészül a vacsora, már újra esik, így az estebédet már a hálózsákban ülve eszem meg, aztán kiadós alvásba kezdek és ezt abba sem hagyom 10 órán át.

A reggel gyönyörűen indul, napsütéssel. Lent a völgyben van csak egy ártatlan fehér felhő, ami váratlanul, gyorsvonati sebességgel elindul fölfelé, feketére változik, s a förgeteg olyan hirtelen csap le a táborra, hogy Attila bakancsostul ugrik a sátorba. Mint az Everest-filmben. Csodálatos ez a helyi klíma.

Mikor eláll, útnak indulunk, fel, a Sonnblickre. Táborunk 2200m-en áll, innen a Rojacher Hütte (2718m) érintésével, a délkeleti gerincen szándékozunk felmászni a Sonnblick csúcsán álló Zittelhaushoz (3107m), ahol meteorológiai obszervatórium is működik a vínersnicli-kimérés mellett. Az út kellemesen szerpentinezik a gyephavasi hegyoldalban, majd egyre meredekebb, kőtörmelékes rész következik. És persze rázendít az eső. Délelőttre apró szünetekkel ki is tart. Lent, Kolm-Saigurn környékén még gránátos csillámpalán jártunk, idefönt inkább fillit van a talpunk alatt, a lényeg, hogy palás, metamorf kőzetek ezek, a palásság irányában hihetetlenül csúsznak vizesen. Nem vészes, de oda kell figyelni minden lépésre.

Tejfehér ködben hómezőhöz érkezünk. A valaha impozáns – de ma is szép - Goldbergkees (gleccser) déli firngyűjtő medencéjét keresztezi a nyom. Utána újabb sziklás szakasz következik. Közvetlenül a Rojacher Hütte alatt járunk már, és itt már nem csak törmelékként, de szálkőzetben is megjelenik a gneisz. Néhol egészen gyönyörű, porfíros (nagykristályos) szövetű a kő, ezen sokkal biztosabb a járás, mint a palákon volt. Szép, üde kőzet, nem olyan mállékony, törős, mint a Schreckhornon, vagy a Piz Rasaßon volt. Az mokány eső viszont egyre gyakrabban vált sűrű hódarára, már kezd megmaradni a zugokban a hó… nem tetszik ez nekem. Ha hó esne, azt nem bánnám, az csak felszerelés dolga, hogy tudunk-e vele kezdeni valamit. A hódara viszont ilyen tételben rettentő erős dörzselektromosságot tud létrehozni, amiből villám lehet. És a hüttétől a csúcsig sok-sok vas van beépítve az útba.

Emlékezetes tapasztalatunk van tavalyról; a Damavandról lefelé jövet, 5000 méter fölötti magasságban végig szakadt a hódara, annyira telítődött a légkör, hogy csípte a sok elektromos kisülés a fejbőrünket, fülünket. Aztán becsapott a villám. Szerencsére távolabb, ember nem járta helyen. De figyelmeztetésnek ez így pont jó volt. Én már tudom – és a csoport tapasztaltabb tagjai maguktól is tudják már – hogy ebben az időben nem próbáljuk meg a csúcsra mászást. Ha a hegynek különvéleménye van, az ellen nincsen apelláta. Pedig odafönt a Zittelhausban lehetne egy jót ebédelni – míg itt, a pirinyó Rojacher Hüttében számunkra nincsen kaja. Ja, meg persze a csúcsélmény. Elképzelni a nem is olyan messzi Grossglockner és társai látványát… merthogy a felhőben egymáson túl nemigen látnánk…

Kisvártatva elindulunk lefelé 2718m-ről. A korábban keresztezett firngyűjtő után hárman nem a tábor felé megyünk tovább, hanem a délre tartó sziklagerincen leereszkedünk a Goldbergkees végpontján levő tavacskához (2350m). Gletschertor a neve, rideg, mégis festői szépségű hely, rögtön tudjuk, hogy ide mindig vissza fogunk térni, ha erre járunk. Nehezen indulunk tovább, különösen, hogy a felhőzet is felszakadozóban van. Bezzeg, ha felfelé indultunk volna, akkor biztosan folytatódik a rossz idő…

Gyönyörű, porfíros gneiszen haladunk tovább, a gleccser olvadékvizének tajtékos patakja, zúgói mentén. Keresztezünk egy zöldesfekete szerpentinit betelepülést is. Szépséges! A völgy túloldalán, az aranybányák a következő úticélunk. Ehhez egy kicsit fel kell másznunk a hegy oldalába, ahol egy vízszintes sávban kisteherautónyi sziklák vannak összetorlódva; a Goldbergkees (gleccser) oldalmorénája volt ez az 1800-as években, a gleccser legnagyobb kiterjedése idején, ami 1830 körül volt. Ilyen magasságig töltötte meg akkoriban a jégár a völgyet, míg ma 30-40 méterrel lejjebb száguld a bővízű patak a völgyfenéken. Az oldalmorénára támaszkodnak a bánya meddőhányói, és ez a szint felett kezdődtek a bányaműveletek – hiszen a gleccser szintje alatt nyilván nem tudtak tárót nyitni.

A Magas-Tauernben az aranybányászatot 4000 éves múltúnak tartják. Egyrészt találtak „Tauernarany” ékszereket kőkori lelőhelyeken, másrészt találtak a havasi régió egyik érclelőhelyén (Gasteiner Kreuzkogel) szerpentinitből csiszolt kőbaltát, ami a bányászatra alkalmas eszköz lehetett. De ezek csak közvetett bizonyítékok; a kőbalta elveszhetett vadászat során is, az ékszerek készülhettek folyóparton talált aranyrögből is. Bizonyíthatóan a kelták, majd a rómaiak bányászták az aranytartalmú kvarcteléreket a Tauernban és a rómaiak idejére esik a Duna-Dráva vízgyűjtőn a Tauernből származó aranyrögöknek a mederből történt összeszedegetése és felhasználása. Azóta a mederben már csak „mosóarany” található, újabb aranyrögök képződésére (az aranylemezkék gravitációs hatásra történő dúsulására) még nem volt azóta elég idő.

A következő nagy korszaka a Tauernarany bányászatának az 1400-as évektől 1891-ig tartó időszak volt. A Goldberg-csoport paláit és a gneiszt deciméteres-méteres vastagságú hidrotermális (forróvizes) eredetű kvarctelérek szövik át, bennük gyenge szulfidos ércesedéssel. A telérek eléggé gyakoriak, és feltűnőek, a hátrányuk, hogy ércben szegények és hogy 2-3000 méteres magasságban találhatóak. S most elérkezünk a bányászat és a régió kulcsemberéhez, Ignaz Rojacherhez.

Rojacher 1844-ben született bányászcsaládba, bányászakadémiát végzett Přibramban, majd az ambiciózus fiatalember kézbe vette a raurisi bányászkodást és az addigi kisipari módszerek helyett felvonót, ereszkét, csillepályát, telefonhálózatot épített a 2500 magasságban levő bányák és az ezer méterrel lejjebb, Kolm-Saigurnban felépített ércfeldolgozó között. Csak 1880-ban 4.500 Guldent (mai áron 330.000.-€) fektetett be a vállalkozásba. A telefonvonal ma már nyilván nincsen meg, de az épületek falai 130 év után is megdöbbentően jó állapotban dacolnak az időjárás kihívásaival. 1876-77-ben 25-30 bányászt alkalmazva 472 tonna ércet termelt ki, amiből 15,378 kg aranyat és 38,175 kg ezüstöt vontak ki. A raurisi bányatárók hossza több, mint 5 és fél kilométer. (Az egész Magas-Tauernban összesen kb. 25 km aranybánya-tárót hajtottak). Rojacher a frissen feltalált villanyvilágítást is megkezdte kiépíteni a bányában, midőn 1891-ben 46 évesen, váratlanul meghalt. Halálával (és a lelőhely kimerülésével) az aranybányászat is hamar megszűnt a raurisi régióban, néhány aranymosó próbálkozott csak odalent, a völgyben, az 1960-as évekig. 1984-ben egy amerikai cég megkutatta a lelőhelyet és a kor technológiai színvonalán gazdaságosan kitermelhető több tonnányi nemesfémet prognosztizáltak a lelőhelyen, de bányászati jogot (a ciános technológiára) nyilván nem kaptak a nemzeti parkban és nem is fognak kapni.

Ignaz Rojacher – miként az eddigiekből is kitűnt – figyelemmel kísérte és alkalmazta kora újításait, így érdekelte egy viszonylag fiatal tudomány, a meteorológia is. Az 1880-as években fel is építette a világ első állandó magashegyi meteorológiai megfigyelő állomását a Sonnblick csúcsán. Az építőanyagot a bánya felvonóján és vasútján vitték fel a gleccserig. Innen a bányászok a jégáron gyakorlatilag felhúzták a hegycsúcsra, majd felépítettek, 3106 méteren. A modern távközlés és a drótkötélpálya kiépüléséig a megfigyelési adatokat és a személyzet ellátmányát gyalogosan vitték-hozták a csúcs és Kolm-Saigurn között, ami nem járt áldozatok nélkül, különösen télen. A gerincen százéves fémtáblák állítanak emléket a tudomány gyalogos mártírjainak.

Némi megilletődöttséggel nézzük a régi bányaépületeket, tárókat, böngésszük a tanösvény információs tábláit, követjük a bányavasút nyomvonalát. Több táróba is benézünk. Mindegyiket víz zárja el. Nyilván gátat építettek bent, az óvatlanul beténfergő potenciális áldozatok kizárására, merthogy ezekben a keresztül-kasul összekötött tárókban százméteres aknák vannak, és azt kizártnak tartom, hogy mindegyik épp a bejárat magasságáig telt volna fel vízzel 1984 óta…

A Sonnblick idén nem akarta, hogy a csúcsán járjunk, cserébe más csodáival kárpótolt, gazdagon. De előbb-utóbb meglesz ez a csúcs is. Ígérem, Tibikém!

Címkék: Sonnblick Tauern