Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3634/title_Irani-mozaik-7-resz/

Ardabilból távolsági busszal térünk vissza Teheránba. Az út 600 kilométer, a menetidő elvileg 6 óra a menetrend szerinti VIP busszal, de autópálya csak az út második felén van. Az út keresztülvisz az Elburz hegyláncán, ráadásul betakarítás ideje van, tele minden kombájnokkal, teherautókkal, szóval nem lesz az olyan hirtelen mutatvány, eltart 10 órát is, van időnk jó alaposan megnézni mindent.

Teherán

Kora este futunk be a fővárosba. Taxiba ülünk. Fiatal srác a sofőr, ismeri a dörgést csodálatos flik-flakkokkal kerüli ki a forgalmi dugókat, miközben a kezében tartott mobilján az Irán-Szerbia röplabda meccset nézi.

Szállásunk a 14 emeletes Parsian Enghelab Hotel, a belváros közepén, a Taleghani ajatollah utcában. Négy csillagos, de van turistaosztálya. A személyzet érti a dolgát, igazi vendéglátósok. Kicsit mesélünk a recepción a kalandjainkról, a londiner meg csendben jelzi, hogy ő Ardabilból származik, szóval már barátunk is van itt. Szobánkban egy franciaágy meg egy egyszemélyes ágy van. Kérdik, hogy tegyenek-e be pótágyat? Megnyugtatólag közöljük, hogy a franciaágy önmagában nagyobb, mint a sátor, amiben a hegyen laktunk, szóval elleszünk pótágy nélkül.

Az ablak északra néz; előttünk a város, tornyaival, felhőkarcolóival, szemben az Elburz vonulata, a 3967m magas Tochal-hegy, a panoráma jobb szélén az 5671m-es Damavand, alattunk 14 emelettel pedig a szálloda valószínűtlenül kék úszómedencéje.

Este van már. Kicsit gatyába rázzuk magunkat a hosszú út után, aztán elmegyünk éttermet keresni. Nem vagyunk késésben, Iránban este nyolc előtt kevesen vacsoráznak. Attila útikönyvében van egy rovat; ha csak 2 napod van Teheránra. Mindjárt a második pontja egy étterem. Teheráni léptékben (15 milliós metropolisz) nincs is messze, úgyhogy gyalog vágunk neki.

Az ilyen gyaloglás Teheránban jelentős hegymeneteket tud jelenteni, hiszen az egész város az Elburz déli lejtőjén fekszik. Az aszfalt és a házfalak csak úgy ontják a meleget, hiába sötétedik már. Jó másfél órát töltünk az étterem keresésével, természetesen a helyi lakosság bevonásával, számottevő eredmény nélkül. Ilyen hosszú idő, míg rájövök, hogy az éttermünk nincsen már. Az elmúlt hónapokban 547 éttermet záratott be a rendőrség Teheránban, mert nyugati zene szólt, vagy a vendégek táncoltak, vagy bármiféle, a sharia-rendőrség hatáskörébe tartozó szabályszegést követtek ott el.

Na, de sebaj, láttam én pár sarokra innen (a Beheshti és a Mirza Shirazi utca sarkán) egy jeltelen bűnbarlangot, tipikusan olyan helyet, ami a „helyi fiatalság körében népszerű” lehet.

A hely – neve nincs az utcán sem kiírva és a térképen sem szerepel – telitalálat. Igazi bűntanya! A bejárattól legtávolabbi sarokban levő asztalról leveszik a foglalt táblát és hellyel kínálnak; eszerint a biztonsági ellenőrzésen megfeleltünk. Jön az étlap – csak perzsa nyelvű, miként a pincér is. Sebaj, ghormeh sabzit, vagy valami hasonló egytálételt ennénk. Ilyeneket hosszan tudok sorolni, és ezzel úgy-ahogy megértetem magam (Fülig Jimmy-nyelviskola). Ám magánszámomat félbeszakítja a szomszéd asztaltól egy dekoratív hölgy, ki amerikai angolsággal felajánlja segítségét, amit készséggel elfogadunk. Na, ő majd rendel nekünk helyi, házi jellegű különlegességet!

A nő valami celeb lehet, két pincér is lesi a kívánságát, meg egy most már a mienket is, hiszen összetartozunk. Férjével többféle ételt rendeltek, a remek barg kebabból küld is nekünk kóstolót, míg a vacsoránkra várunk. Aztán szervírozzák a szupét és... szemem-szám eláll. Kaleh pacheh, shevid poloval. Ismertem az ételt hírből, de rendelni nem mertem volna ezt. Egyébként hagyományos reggeli étel, de vacsorának sem utolsó. Hát, most lekerült a teher a vállamról, itt van előttem a kaleh pacheh, lehet nekiállni, megenni. A köret, a shevid polo: kapros rizs. A kaleh pacheh azt jelenti, fej-láb. Egy birkafejet és a négy lábát főzik meg hagymával, kurkumával, levesnek, amit aztán valami citrussal kissé megsavanyítanak. A húsos lapockát kapjuk az aranysárga, zsírgyöngyös levessel, a birkaláb akkora, hogy lelóg a méretes tányérról, a hús omlós, kanállal ehető az egész étel. Hozzá sirázi saláta, mellé lavash kenyér, utána baklava, egy kis gyümölcs, meg az elmaradhatatlan chai shirin (perzsa tea). Ezért megérte sokat gyalogolni az éjszakai Teheránban! Közben a bűntanya színpadán egy szimpatikus srác énekel, de piszkosul jól, két szám között élénk diskurzust folytat a vendéglátónkkal. Merthogy a csinos hölgy vendégei voltunk, a számlát ők fizették. Azóta sem tudtam rájönni, ki lehetett ez a nő, de Isten éltesse, sokáig! Az Úr angyalai számosan vannak és mindig ott, ahol szükség van rájuk.

Hajnali Teherán... már megint. Napfelkelte a Damavand mögül a szálloda erkélyéről. Pazar. Közép-Ázsia legmagasabb vulkánja – tavaly óta a személyes ismerősünk.

Firdauszi a Királyok könyvében (Shahnameh) ír Dzsemsidről a perzsák Salamon királyáról, amit – a bennünket érdeklő részt – Vámbéry Ármin 150 éve eképpen foglalt össze: „Száz évig tartó uralkodása hiúvá és elbízottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kígyókat hordott magával mind szüntelen, melyeket naponként embervérrel kellett táplálnia; az áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tűzvén, ezt használta a támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett, mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odaláncoltan. Elég az hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel hímezteté ki, s ezt "Dirafsi Kejvani" név alatt drága ereklye gyanánt hagyta az utókorra.”

Jóval szélesebb körben – egész Indiáig – közismert a másik, ősi történet, amely szerint Thraétaona – egy félisten a korai mitológiában – amikor az emberek segítségül hívták, felvette a harcot a viszketés, láz és inkontinencia terjesztője, a három fejű, hatalmas, Ázsi Daháka („Égető Kígyó”) nevű sárkány ellen, akinek testéből – amikor félig agyonverte ökörfejes bunkójával – mindenféle kígyók, békák, skorpiók és egyéb undok lények ezrei másztak ki. Thraétaona – akit egy valamirevaló szuperhőshöz méltó, színes alsónadrágban képzeljünk el – attól tartott, ha megöli a sárkányt, ezek az undokságok elárasztják az egész földet, így inkább megkötözte és a Damavand belsejébe zárta. Azóta is ott vonaglik szörnyű kínjában a világ végét várva, hogy bosszút állhasson az emberiségen. Bűzös leheletét mi is éreztük odafent, a hegyen, tavaly nyáron.

Ez a hegy az egész emberiség sorsának terhét cipeli évezredek óta – kellő tisztelettel nézünk hát fel rá. A bőrkötényes iszfaháni kovácsok kihalóban vannak és színes alsós szuperhősök sem teremnek ma már minden bokorban. Pedig igény volna rá, a mostani zavaros időkben.

Teheránnal a kapcsolatunk teljesen rendezetlen. Mindig hajnalban vagy este érkezünk és mindjárt továbbutazunk. Tavaly volt rá egy napunk, de az péntekre esett – minden zárva volt. Megnéztük a Golesztán-palotát, a Kadzsár dinasztia 19. századi rezidenciáját, amihez ha az ember hozzáolvassa az ott és akkor játszódó történelmi regényt (Kader Abdolah: A király), sok mindent megért abból a bizalmatlanságból, ami Irán és a nagyhatalmak, Irán és szomszédai kapcsolatát máig jellemzi. De ettől még nem lesz rendezett a kapcsolatunk Teheránnal. No, de majd ma!

Bőséges reggeli után kijelentkezünk a hotelből, csomagjainkat a szálloda csomagmegőrzőjében hagyjuk és élénk társalgásba kezdünk a recepcióssal a tervezett programról. Azadi-torony, Nemzeti Múzeum, Nagybazár. A recepciós visszakérdez; biztosan nyitva van ilyenkor a múzeum meg a bazár? Miért ne lenne? Szombat van. Hát, mert Imam Sadiq mártirságának az ünnepe van, munkaszüneti nap. Remek mozgóünnep, az év bármelyik napjára eshet, 2015-ben augusztusban volt és kedden, 2025-ben áprilisban lesz és csütörtökön. Mi pont kifogtuk, hogy június 29. szombatra essen. Jafar al-Sadiqról egyébként elég annyit tudnunk, hogy ő volt a hatodik síita imám a tizenkettőből és 702-től 765-ig élt.

Újratervezés. A recepciós hoz egy Teherán-térképet – a hotel szóróanyaga – és azon rajzolgat. Az Azadi-torony maradhat, fent a hegyen a kis Tadzsris-bazár is nyitva van, és érdemes megnéznünk még a Tabi'at hidat. Ez nagyjából elég is egy napra. Metróval mindegyik elérhető.

A közeli metróállomáson megvesszük az összvonalas metró napijegyet, 350.-Ft-nak megfelelő Rialért darabját. Ez egy kulcstartó, benne chip, amit a fizetőkapukhoz kell érinteni. A teheráni metró 221 kilométer hosszú, 7 vonal van, de ezeknek vannak még további kiágazásai is, és épül még további két vonal. Ha elkészülnek, 2025-re már 430km lesz. Szóval, lehet itt utazgatni abból a 350.-Ft-ból, különösen, hogy minden állomás és szerelvény légkondicionált. HÉV-jük viszont nincsen, szóval van még hová fejlődni... Mivel az egész város hegyoldalban van, az egyes vonalak két végállomása között több száz méter szintkülönbség lehet.

Először az Azadi- (Szabadság-) tornyot keressük fel. 50 méter magas, négy lábú, fehér márvány burkolatú építmény, Irán, Teherán és az iszlám forradalom jelképe. 1971-ben épült az iráni államiság 2500 éves évfordulójára(!) egyetemisták tervei alapján és „az iráni paloták csarnokait és a nyugati világ diadalíveit egyesíti”, szerintem az Eiffel-torony alsó felével. A földről kevésbé látszik, de érdemes ránézni a google műholdképén; hatalmas, ovális, parkosított, kettős körforgalom közepén áll, a levegőből még jobban néz ki, mint a földről. De inkább megmutatom. (Közvetlenül mellette van a Nyugati Autóbusz Terminál, ahová Ardabilból érkeztünk.)

Az Azadi a 4-es (sárga) vonalon van. Innen átszállással felmetrózunk az 1-es (piros) vonal hegyi végállomására, Tadzsrisba. A végállomás a bazárban van. Kicsi bazár; egy utca és egy nagy mecset az egész, de van itt minden, ami egy perzsa bazárba kell, csak épp nem százszor ismétlődik, hanem 4-5 árus jut egy-egy témakörre. Azért mi ezt is képesek vagyunk három-négyszer végigjárni. A vakilozással nem lehet viccelni. Közben nem lehet nem észrevenni, hogy a falakról díszes zöld és fekete zászlók lógnak. A bazár egy kis terén hamar bele is futunk a csődületbe. Fekete ruhás férfiak a mártírt ünneplik. Biztosan mindenki emlékszik az Egri csillagokban leírt perzsa gyászünnepre. Ugyanaz van itt, kicsiben. A szpíker dallamos szöveget mond, amit a tömeg (40-50 ember) kórusban elismétel, majd a mellére üt. Ez ismétlődik folyamatosan változó szöveggel. Rendkívül hatásos, sőt félelmetes. Nem félelmet keltő, hanem magával ragadó. Én is be akarok állni és mondani és a mellemet ütni. Ez benne a félelmetes. Örülök, hogy láttam ilyet.

A piac felső végén van a Tadzsris-mecset, Imamzadeh Salehről, a tizenkettedik síita imám fiáról nevezték el és több jeles férfiú, miniszterelnökök és nukleáris mérnökök vannak itt eltemetve. Kevés hely van ahol a nők számára kötelező a csador („sátor”) viselése, általában elég a hidzsáb („takarás”). A Tadzsris-mecset ilyen, csadoros szent hely. Minden nő egész testet burkoló kendőt vesz az utcai ruhájára, míg mi, férfiak nyugodtan besétálhatunk rövid ujjú ingben. Érdekes élmény ez is, de sehol sincs a gyászmenet pszichózisához képest.

Újabb metrózás következik, s máris a Szent Háború Múzeumában találjuk magunkat. Az irak-irániéban. 1980 és 88 között vívták. Hatalmas park, benne rakéták, lánctalpas és gumikerekű harcjárművek, vadászgépek, helikopterek, tarackok, és tengeri naszádok, rombolók makettjei. Benézünk a múzeum szuvenírboltjába, hogy vajon ott mit lehet kapni? Például sok-sok könyvet. Legérdekesebbek a cirill betűs perzsa (tádzsik) nyelvűek. Végre valamit el tudok olvasni, csak nem értem. A fantáziánkat azonban leginkább az élethű harckocsiaknák, puskagránátok kötik le. Persze, műanyagból. De ki vesz ilyet otthonra, vagy pláne ajándékba? Mondjuk el tudnék képzelni lengőtekét kilenc puskagránát bábuval, de azt hiszem, hazaúton a repülőtéri biztonsági szolgálatnál ezt hosszasan ki kellene fejteni. Szóval nem lesz lengőteke...

Ha az ember a múzeum mögötti hegyet – ami a Taleghani park - megmássza, a túloldalán találja a Pol-e Tabi'at-ot, azaz Természet-hidat, ami egy városi autópálya fölött ível és kanyarodik, s egy újabb parkba vezet. Fiatalok tervezték, 2016-ban nemzetközi díjat nyertek vele „autópályák és hidak” kategóriában. Többszintes gyalogos hídról van szó, kávézókkal, pihenőkkel, maga a híd is parkosított, éjjel kivilágítva különösen látványos. Nem ragozom, oda kell menni, meg kell nézni!

A híd túloldalán levő parkban csinos doktornénik vérnyomást mérnek, de van itt modern planetárium, meg minden, mi szem-szájnak ingere. De öregek és fáradtak vagyunk már mi, úgyhogy visszacsorgunk a szálloda halljába, kávézni. Egy napunk volt most Teheránra, ennyi fért bele.

Este elindulunk a repülőtérre. A szálloda utcája a Taleghani utca, ezen vonulunk az azonos nevű metrómegálló felé az összes pakkal. Herr Karancsi átszalad a túloldalra, valami szuvenírt nézni egy boltban, én maradok az északi oldalon a csomagokkal. Mögöttem hatalmas parkban hatalmas épület. A kapun felirat: Az Amerikai Kémkedés Barlangjának Múzeuma. Ilyenkor szeretném látni az arcomat. Amíg összeáll a kép... hogy mi ez itt? Az Amerikai Nagykövetség épülete, amit 1979-ben elfoglaltak az iszlamista felkelők és 444 napig fogva tartották a személyzetet. A kiszabadításukra küldött kommandós akció Teherán közelébe sem jutott el, Carter elnök megbukott. Az épület berendezése; számítógépek, telexek, stb. minden itt maradt és látogatható. Szerintem egyre gyarapodik a jövő évi programterv.

*  *  *

Volt egyszer egy rendkívül idegesítő barátnőm, ha jól emlékszem, valami 14 óráig. Minden kérdésre adott válasza újabb három kérdést szült. Irán is ezt csinálja velem, de ezt valahogy nem bánom...

Egyelőre vége...

Címkék: Irán