Irán hatalmas. Az innenső végéből a túlsó végébe a legrövidebb út 4000 km hosszú, miközben Teherán Budapestről légvonalban sincs 3000 km-re. És amilyen nagy ország, olyan változatos földrajzi, nemzetiségi és kulturális értelemben is. Tavaly elkezdtük, idén folytatjuk a felfedezését.

Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3570/title_Irani-mozaik-1-resz/

Irán – ha a térképre nézünk, nyilvánvalóan – egy ülő cica. Az északnyugati (bal felső) része a cica feje. Az itt levő három tartomány Nyugat-, Kelet-Azerbajdzsán, és Ardabil, épp egy magyarországnyi területen található, kb. 10millió lakossal, akik döntő többségben azeriek, habár ők türköknek mondják magukat. Irán 85 milliós összlakosságának 16%-a azeri (türk). Az országhatár északi oldalán aztán található egy éppen ugyanekkora független Azerbajdzsán is. A két rész (együtt) a történelem során általában Perzsiához tartozott, az északi részt a 19. században vették el az oroszok. Megpróbálkoztak a déli rész megkaparintásával is; a második világháborúban a Szövetségesek megszállták Iránt, aztán a háború végeztével az oroszok elfelejtettek kivonulni, míglen Truman elnök 1949-ben atombombával fenyegette meg Sztálint, ha nem mennek ki. Kimentek.

Mindeközben persze az amerikaiak is elfelejtettek kivonulni és kb. gyarmatként használták Iránt. Aztán 1979-ben jött Khomeini és csapata, s nagyot fordult a világ mindenkivel. Most meg sértődés van...

Nyugat-Azerbajdzsán és Ardabil tartomány területén található az ország harmadik legmagasabb hegye, a 4811m magas Sabalan vulkán, az Elburz-hegységben. Ő az úticélunk.

Hagyományosan moszkvai átszállással, éjjel érkezünk a teheráni Khomeini repülőtérre, vízum nélkül. Ez, ugyebár nem probléma, bank, biztosító, vízumügyintézés itt éjjel-nappal folyamatosan van. Tavaly két óra alatt meglett a 30 napos turistavízumunk, idén még annyi sem kell, pikk-pakk beléphetünk az országba. A mostani zavaros időkben még inkább szívesen látott vendég a külföldi turista. Az útlevélkezelő katonás álarcát megőrizve vicces és kedves. A kávékimérésben a lány úgy ad vissza, hogy minden bankjegynél összeér a kezünk. Kezdődnek ezek az imádni való apró huncutságok – az iráni utazás keleti fűszerei.

Bepróbálkozunk a reptéri pénzváltónál, ahonnan tavaly elhajtottak, hogy ők bizony nem váltanak pénzt. Most már kell a pénzünk állam bácsinak, mert kezd megrogyni az iráni gazdaság. Horribilis, több, mint 13 millió Rialt kapunk 100 dollárért. Ennyi pénzből (fejenként 100-100.-$-ból) 6 napig élünk itt úgy, hogy 400km-t repülünk, 2000km-t taxizunk, kempingben, turistaházban meg 4 csillagos szállodában lakunk, gyógyfürdőzünk, éttermezünk.

Első körben a Mehrabad repülőtérre mennénk át. Az első metró 6.40-kor indul, de egy taxis olyan kedvesen ajánlgatja, hogy elvisz minket, hogy végül kötélnek állunk és taxizunk. A hajnali Teherán a Damavanddal – visszatérő és egyre kedvesebb élménye az életünknek.

A Mehrabad volt régen Teherán nemzetközi reptere, a Khomeini megépüléséig. Most innen már csak belföldi járatok indulnak. Hatalmas reptér, 6 terminállal. A 4-esre megyünk, ahol kiderül, hogy olyan járat, amire ma felférünk, a 6-os-ról indul majd. Áttaxizunk a 6-os-ra. És lám, az Asenman 10.40-es járatán van még 3 hely. Virítjuk a milliókat, a srác meg vakarja a fejét; ilyen összegeket bankkártyával szokás fizetni. Persze, nincs probléma, csak így egy kicsit tovább tart a dolog. De időnk, az nekünk bőven van.

A váróból busz visz ki a géphez. Hosszan buszozunk repülőgépek között. Nagy és hatalmas, modern gépmadarak. Aztán kisebbek. Aztán régiek. Aztán a kibelezett, alkatrésznek használt gépek jönnek, de mi még mindig utazunk. Ardabilig megy ez a busz? Aztán megállunk – Jézus ereje! – valahol a nyolcvanas évek elején. A lépcsősor egy Fokker F 100-as-ba vezet. 1999 óta nem gyártják, de ez a mienk szemmel láthatólag nem az utolsó szériából való. Az utastéri műanyag lámpabúrák szépen porlanak, az átlátszó plexik homályosak és karcosak, Attila szerint a szárnyat epokittal javították meg.

Máskor és máshol, valahányszor amikor a hatalmas Airbusok rövid, de jelentős gyorsulás után meredeken az égbe emelkednek a bátor Aeroflot-pilótáinkkal, mindig eszembe jut valamelyik vadászpilótaként edződött holdraszálló amerikai űrhajós mondása, hogy akárhányszor lőtték ki a világűrbe, úgy érezte magát, mint egy sz@rkupac a rakéta tetején. Na, ez az érzés az F 100-assal nincsen. Hosszú, komótos nekifutás után szépen, lassan felemelkedünk és … eseménytelenül repülünk 400 kilométert északnyugat felé. Kicsit avítt a technika, de működik, a személyzet meg rutinos. A Mehrabadról sűrűbben indulnak a repülők, mint Ferihegyről. És ez mind belföldi járat.

Barna, hósipkás hegyek Teherán fölött – az Elburz. Aztán egy nagy víztározó, aztán a legmagasabb rész, a Takht-e Suleyman-masszívum, sok-sok négyezres csúccsal. Bökdössük egymást; jövőre oda megyünk! Na, ezt szeretem: még odafelé megyünk, de már a jövő évit tervezzük. Ez ad biztonságérzetet a magamfajta kalandornak!

Aztán elfogynak a hegyek és kiérünk a Kaszpi-tenger fölé. A homokos partra tarajos hullámok futnak ki, egyébként semmi élet; sem fürdőzők, sem jachtok, teher- vagy halászhajók, fúrótornyok nem láthatók. A tenger fölött uborkás-halpástétomos szendvicset szolgálnak fel, ami viszont nagyon finom.

Ardabil

Ahogy a repülő a szárazföld fölé ér, mindjárt ereszkedni kezd. A táj is segít neki és felszalad; a tengerparttól 10-20 kilométerre kezdődik a jó 1000 m magas fennsík, ami északról kíséri az Elburz nyugati szárnyát, a Kaszpi-tenger partján. Míg a hegyvonulat déli oldalán a hasonló magasságban levő Iráni-felföld barna, sós puszta, itt nagyüzemi mezőgazdaságra utaló hatalmas művelt területek láthatók: búzatáblák és végtelen, virágzó krumpliföldek. A reptérről a városba taxizva – mivel a Sabalant felhők takarják, így ennek látványa nem tereli el a figyelmemet – végig azon tűnődöm, hogy mit kezdenek ezzel a rengeteg krumplival? Ha nagyon megerőltetem magam, akkor sem tudok egynél több iráni ételt felidézni, amiben krumpli lenne, azon is inkább feltét, dísz egy kis szalmakrumpli (khoresht gheymeh). Aztán egy benzinkútnál ér a döbbenet, hogy hiszen ebből mindből chips lesz. Na, jól nézünk ki!

Ardabil az azonos nevű tartomány fővárosa; félmilliós város a Sabalan vulkán keleti lábánál, 1300m magasságban. Egy, az 1960-as években Teheránban szolgáló romániai (magyar) diplomata emlékirataiban olvastam – és máshol nyomát sem találtam, – hogy Arde és Bíl két sárkány volt, akik kiharaptak egy-egy darabot a Sabalanból. A harapások nyomán forrás fakadt, így lett Ardabilnek két folyója. Az újkori térképeken még kettő van, ma azonban már csak egy – a Halas-folyó. Az is csalás; a városban visszaduzzasztott szakaszokon van víz a mederben, ami alig folyik, inkább csak pang, de azért pecáznak benne. Június közepe van, fent a Sabalanon olvad a hó és „minden folyik” (panta rhei), csak hát ez itt a 21. század; soha ilyen sok embert ilyen kevés vízzel nem kellett ellátni a régióban. Ez a föld Irán éléskamrája, a mezőgazdaság minden vizet elhasznál.

A belváros közepének a közepén található a négy csillagos Hotel Sabalan, ide vitetjük magunkat a taxival. Az ardabili városi közlekedés az Iránban szokásoshoz képest is zsúfolt és agresszív őrület. Kész öröm kiszállni a taxiból. A hotellal egyébként most még semmi dolgunk – majd ha a hegyen végeztünk, itt szállunk meg – hanem a közeli hegymászóboltban akarunk gázpalackot venni a háromféle főzőfejünk valamelyikéhez.

A város olyan, mint bármelyik iráni város, semmi speciális azeri jellege nincsen. Ellenben nagyobb, mint gondoltuk, és az a bolt pedig nincs is olyan közel így, minden felszerelésünket cipelve. Egy sarkon javasolom, hogy pakoljuk le a cuccot, én helyben maradok a hátizsákokkal, Péter meg Attila meg menjen gázt venni. Úgy is lesz, ők elmennek, én maradok a zsákokkal. Kisvártatva megjelenik mellettem a boltos – akinek az üzlete mellett állok – és egy széket hoz, hogy üljek le. Később kijön beszélgetni. Honnan jöttünk? Madzsarisztán? Két rokona is ott van éppen. A lánya Pesten jár egyetemre. Na, hát akkor elmondhatja a lányának, hogy két csomag spagettit is vettek a boltjában a madzsari hegymászók. És köszönöm a széket!

A túlsó sarok ideális taxifogóhelynek tűnik, és... igen, már itt is egy taxi. Mondjuk neki, hogy Lahrúdba, vagy Shabilba akarunk menni. Nem érti de nem baj, az ilyen történeteknek sosem legyintéssel van vége, hanem mindig villámcsődülettel. Jön még egy taxi, már ketten törik a fejüket, mi lehet az a Lahrúd. Jön még tíz ember, meg öt gyerek, s lám, az egyik srác tud angolul. Innen már ő fordít. Magyar, angol, perzsa, türk szavak kavarognak az ardabili délutánban, a Beyzaye Ardabili és a Mostafa Khomeini utca sarkán. Elmagyarázzák a sofőrnek, merre menjen, és mindjárt megalkuszik a tömeg a viteldíj kérdésében is. 70 kilométer, az annyi mint... Mindjárt fizetünk is, a tolmács meg lelkünkre köti, hogy többet ne fizessünk ám az út végén! Ennyi, és kész! Ki van fizetve!

Ardabilban még megállunk gázt tankolni a taxiba. Sofőrünk még mindig az útvonalat tudakolja mindenkitől, így kiterítem az interneten aranyporért vásárolt Ardabil tartományi autóstérképemet és bökök; itt van Ardabil, itt van Lahrúd, itt van Shabil. Van kérdés?

Nincs kérdés. Az ardabiliek most már elhiszik, hogy Lahrúd és Shabil nem csak a mi képzeletünkben létezik. Csak barátaimban ébred némi bizalmatlanság; honnan van nekem helyi autóstérképem, honnan tudom a sok ákombákomról, hogy épp melyik Lahrúd és melyik Shabil? Mit rejteget még ez a hallgatag, mogorva fickó? De egy kis keleti misztikum csak fűszere lehet egy ilyen utazásnak... Pláne a szúfi miszticizmus hazájában, Ardabilben.

Ardabiltól Lahrúdig az út gyönyörű tanulmányi kirándulás a mérsékelt övi, kontinentális éghajlatú Irán mezőgazdaságába. Érett búzatáblák, virágzó krumpliföldek, gyümölcsösök és a vulkán hegylábán guggonülő szőlőültetvények.

Aztán megmásszuk a Sabalant. http://www.turatars.com/blog/view/id_3631/title_Sabalan-keresztezes-1-resz/

Visszaútban kifogjuk a környék legjobb sofőrét. Gyors, ügyes, hatékony. Lahrúdi, úgyhogy ő meg Ardabilt nem ismeri, de nem baj, megold minden problémát. Általa hamar kikristályosodik előttünk az iráni közlekedés legfontosabb szabálya; csak én számítok. Minden egyéb szabály inkább csak ajánlás, a piros lámpától a zebráig, a szembe jövő kamiontól a záróvonalig. Autópályán szembe, keresztbe hajtani parkolási célzattal? Hiszen ott áll meg a busz, az autópályán, ugye, ez magától értetődő. Belső sávban dinnyét árulni teherautó-platóról? Igen, igen, igen! Mégsincsen fennakadás, közlekedési baleset. Valahogy működik ez az egész. Rommel és Trump taktikája káoszt kelteni, aztán a káoszban kihasználni az ellenfél zavarát. Innen jelentem, hogy Irán ellen ez nem működik. Irán a káoszról szól. Ja, hogy ebben a káoszban a 2x8 sávos autópályán Karadzs és Teherán között kialakuló péntek délutáni dugó csak percekig tart? Igen, Irán ezt is tudja! Mert ebben a káoszban van rendszer. A rendszer az, hogy működik.

Na, szóval megyünk a lahrúdi sráccal a félmilliós Ardabil legközepére, buszokat, mozgássérült terhes öregembereket félrelökve, amikor autónk váratlanul megáll és a sofőr elnézést kér tőlünk, de muszáj átengednie egy fehér turbános, zöld klepetusban közelgő imámot. A pap az egyetlen, akinek elsőbbsége van, pedig nem kötött pályán közlekedik.

Becsekkolunk a hotelba. Délidő van, de a mindenes fiú gyorsan rendbe hoz nekünk egy szobát. Kap rendes borravalót, innentől kezdve mi összetartozunk a világgal szemben. Irány a város!

A bazárnegyed itt van mellettünk, arra vesszük az irányt. Ebédelni kellene már! Az első sikátor sarkán tábla mutatja, hogy valami kebabozó van a kis utcába'. Kis ajtón be, emeletre fel; szobányi étterem, hat asztallal. A sikátorból nyílik, de az ablaka a főutcára néz. A melósok ebédelő helye, az ilyen helyeket szeretjük mi nagyon. Menüt eszünk: árpagyöngyös krémleves (ash-e jo, paradicsomos azeri változatban) és cseló-kebab, azaz rizses kebab. Egy szál kubide' (darált birka) és egy szál dzsúdzsa (pácolt csirkehús) kebab, pergő, sáfrányos kaszpi rizzsel. Hogy északon vagyunk, az mutatja, hogy saláta helyett házi(as) joghurt jár hozzá, cserépedényben. Hogy nem perzsa, hanem türk vidéken vagyunk, az mutatja, hogy sült paradicsom nem része a cseló kebabnak. Készítik, eszik, de ha nem kéred, nem adnak, mert nem része náluk a menünek, miközben ez a perzsa konyhában kötelező tartozéka minden kebabnak.

Az ebéd fenséges, így fizetéskor mutogatok is be a konyhára, hogy klassz volt a kaja. Ezt bent tovább is adják, így távozásunkra felsorakozik a teljes személyzet búcsúzkodni. Az iráni embereknek – talán az elszigeteltség miatt – nagyon fontos a visszajelzés, hogy mit gondolsz a hazájukról, róluk, stb. emiatt lépten-nyomon megállítanak az utcán is. Hogy ott vagy, már magában pozitívum. Hogy magyar vagy, az plusz pont (türköknél, perzsáknál egyaránt). Ha jól érzed magad és ezt jelzed, az a boldogság. Ha visszatérsz, az a számukra már maga a mennyország. És ez közös élmény.

Ebéd után jön a vakilozás. Szép magyar szó, ugye? Tavaly nyáron keletkezett, a déli Sirázban, midőn napokig róttuk a Vakil-bazár sikátorait. Nappal múzeumok, kertek, költők sírja, este egy kis levezető vakilozás, ez volt az életünk. Na, most Ardabilban vakilozunk. Veszek egy-két szép kendőt a pécsi lányoknak, amúgy teljesen öncélú a bazárlátogatás. Nem mellesleg az ardabili nagybazár a 16-18. században épült, tehát megvan a maga történelmi hangulata.

Vakilozás után beülünk egy internet-teázóba, ahol internet ugyan – mint kiderül – nincsen, van viszont aszalt fügés szirup, amit a Sabalanon már megszerettünk, meg persze tea. Fügézünk, teázunk. Ó, a jó iráni tea! Épp most szüretelik Gilán tartományban. Majd mesélek róla, ha Gilánban járunk.

Na, aztán van a hotel közelében egy cukrászüzlet is. Oda is be kell nézni. Herr Karancsival végigkóstoljuk a 16 féle baklavát, mielőtt mindegyikből vásárolunk. Ez még török vidék, itt még változatos a baklava felhozatal. Lent délen, Jazd, Siráz környékén már úgy kell keresni baklavaboltot, abban sincs választék, csak 1-2 féle, diós, vagy pisztáciás. Veszek egy doboz szohánt is. A szohán tájegységenként változó összetételü, lapos, pisztáciás süti. A klasszikus, a komi szohán kétféle lisztből készül, rózsavízzel, kukoricasziruppal, sáfránnyal, de van csempe keménységű, szezámpasztás-karamelles változat is. Az azeri szohán fakó szürkésbarna és avas mogyoró ízű, de azért nem olyan rossz, mint amilyennek így olvasva tűnik.

Estére lemegyünk a Halas-folyóhoz, átkelünk a középkori pol-e Ebrahimabad hídon és bemegyünk egy 600 éves, eredetileg fürdőnek épült épületbe, ami Ardabil egyik – a helyi fiatalság körében népszerű – tradicionális étterme. (A „helyi fiatalság körében népszerű” kitétel azt jelenti a sorok között olvasni tudók számára, hogy a különböző viselkedési, öltözködési előírások betartását itt nem veszik annyira szigorúan.) A bejárat fölött Shah Abbas bajuszos képe látható, róla nevezték el az éttermet.

Shah Abbas-e Bozorg (a Nagy)-nak Ardabilhoz nem sok köze volt; Heratban született, ami most Afganisztánban van, Iszfahánban uralkodott és Mazandaranban halt meg. Ezek a helyek ezer kilométerekre vannak innen. Viszont ő volt az ardabili kurd eredetű Szafavida dinasztia első nagy formátumú, országegyesítő uralkodója, aki csaknem 200 évre stabil központosított hatalmat tudott létrehozni itt, az Oszmán Birodalom mellett és ellenében, s a síita vallást is ő tette az ország vallásává. Nem különbözött egyébként a kor setét lelkű hatalmasságaitól semmiben; az apját eltette láb alól, az öccsét megvakíttatta, de nyári estén, midőn az iszfaháni Világ Képe Terén nyolcezer piknikező perzsa boldogságában feloldódni látszik a lélek, kinek jut eszébe, hogy mekkora ordas gazember volt, akinek mindezt köszönhetjük?

Az étteremben rendkívül csinos, kedves és igyekvő recepciós lánnyal küzdünk, ki nyelveket nem beszél. Néha olyan benyomásom van, perzsául sem tud, csak vigyorogni, de nem baj, mert annyira el van tőlünk olvadva, hogy nem lehet rá haragudni. Rendelünk három Shah Abbas tálat, abból hiba nem lehet. Nem is lesz! Muszáj elmesélnem, de ebből így lassan gasztro-blog lesz. Az 50 centis tálcán – ami egy adag – egy cseló-kebab (csirke és birka rizzsel) mellett egy zóna adag helyi specialitás, az ardabili ragu (pichagh geymeh, és ezt direkt nem írom fonetikusan), ami egy mandulás birkaragu, tükörtojással. Mellé sirázi saláta, cserepes joghurt, meg egy szamovárnyi tea. Mire minden elfogy, tele vagyok, mint a magtári egér. Közben a tulaj is előkerül, – ő tud angolul és perzsául is – mi pedig nem rejtjük véka alá a véleményünket, így távozáskor gyakorlatilag itt is díszkíséretünk van, csak hát ez nem egy kis hely, hanem egy nagy hely, szóval van feltűnés rendesen.
Folytatás: http://www.turatars.com/blog/view/id_3634/title_Irani-mozaik-7-resz/

Címkék: Irán