Tavaly nyáron Iránban jártunk. Az ország legmagasabb hegyét, az 5671m-es Damavand vulkánt másztuk meg, aztán még jó 10 napig országot jártunk. Engem csak a hegy érdekelt, az országjárásra csak tisztességből vállalkoztam (ha már ennyit utaztunk, nézzünk körül!), de gyakorlatilag néhány óra alatt magába szippantott Perzsia, én pedig hagytam magam. Nem „a kelet varázsa”. Az ilyen romantikus általánosságok idegenek a számomra. Az elmúlt 3500 év egymásra épülő hagyományaiból fakadó, szeretetre méltó mentalitás, a tárgyi kultúra, költészet, zene és gasztronómia és az, hogy ott engem szeretnek, szívesen látnak és visszavárnak, a heroinhoz hasonló módon már első fogyasztásra függővé tett. Alig vártam, hogy visszatérjünk!
Idén az dél-azerbajdzsáni Sabalan vulkán megmászását tűztük ki célul. Nem is a legegyszerűbb módon, a normál úton oda-vissza, hanem a hegy keresztezését azzal, hogy odafent, a 4800m magasan levő krátertónál alszunk.
És akkor most elérkeztünk a feketeleveshez, addig nincs értelme továbbmenni, míg a történelem, földrajz és geológia leckét át nem vettük. Sok mesélni valóm van – kapaszkodjatok!
Azerbajdzsán egy 2 magyarországnyi terület a Kaszpi-tenger délnyugati partvidékén, részben a Kaukázusban és az Elburz-hegységben. Lakossága a területéhez hasonlóan 2 magyarországnyi, döntő többségében – a wikipédia szerit – azeri, de őszerintük ilyen nép, hogy „azeri”, nincsen. Ők türkök.
Azerbajdzsán területe az elmúlt évezredek során – már akkor is, amikor még nem így hívták, és médek vagy párthusok lakták – Perzsia szerves része volt. Néha főváros is volt itt, nagyvárosai pedig jelentős perzsa hatalmi központok voltak. Ardabilból származik a Szafavida uralkodói dinasztia, Tabriz a Kadzsár korban a trónörökös székhelye volt, a középkori Perzsia egyik jeles, ma is üdének ható gondolatokat megszólaltató költője, Nizámi Gandzsavi pedig soha nem is hagyta el ezt a földet. A „szegény ártatlan” Irán azonban mindig nagyhatalmi játszmák színtere volt, így a 19. században, midőn az angolok Afganisztánhoz csatolták a keleti Herat-ot (a perzsa Koszovót), az oroszok Azerbajdzsán északi felét kebelezték be. (Aztán a második világháborúban, hogy a tengelyhatalmak ne jussanak az iráni kőolajhoz, a szövetségesek megszállták Iránt. Az oroszok jó szokásuk szerint ott is felejtkeztek. Truman elnök állítása szerint 1949-ben atombomba ledobásával fenyegette meg Sztálint, ha nem vonul ki Tabrizból, záros határidőn belül. Kivonult.) Jelenleg egy magyarországnyi Azerbajdzsán, ami a 19. században elfoglalt északi rész, a Szovjetunió túlélőjeként független állam, egy ugyanakkora déli darab pedig Irán része.
A Sabalan vulkán a maga 4811m magasságával az Elburz (Alborz)-hegység északnyugati részén, Ardabil és Tabriz város között húzódik az azonos nevű Sabalan-hegységben. Elmondom, hogy hogyan keletkezett:
Az Arábiai-kőzetlemez évi 16-25mm-es sebességgel mozog északi irányba és bukik le az Eurázsiai-kőzetlemez alá. Egyrészt ez a mozgás gyűrte fel az Elburz-hegységet és jelenleg is gyűri fel a Zagrosz-hegységet. Másrészt a lebukó és olvadó kőzetlemez felfelé áramló olvadékának ajándékai az Elburz vulkánjai, amelyek az Irán területére eső azeri régióban a 4811m magas Sabalan, vagy tőle délnyugatra a 3710m magas Sahand.
A Sabalan déli lábánál fut északnyugati irányba a Tabrizi-törésvonal, pont be, a másfélmilliós város alá. A törésvonal az Arab lemez észak felé mozgásának egyik feszültségmentesítő zónája, aminek sekély, 10km-es mélységben kipattanó 6-7-es erősségű földrengések az eredményei néhány évtizedenként vagy évszázadonként, a 3-4-es erősségű rengések pedig egészen hétköznapiak. A nagyobb rengések komoly károkat okoznak a településeken, a magashegyekben pedig törmelékomlásokkal járhatnak. A Kr. u. 893-as ardabili földrengésnek 150ezer áldozata volt és ezzel a történelem 15 legtöbb áldozattal járó földrengésének listáján szerepel.
Maga a Sabalan rétegvulkán. Ne egy egyszerű vulkáni kúpra gondoljunk – mint a Damavand esetében – hanem egy vulkáni hegységre. Már az eocén földtörténeti kor óta folyt a területen vulkáni tevékenység a Thetys-óceán bezáródása és a kőzetlemezeknek az Eurázsiai lemez alá tolódása (szubdukció) és beolvadása miatt. Maga a Sabalan az utóbbi 5-1,4 millió évben jött létre. Először alkáli bazaltos, majd andezites vulkanizmus zajlott, aztán a nagy vulkán kiürült magmakamrája összeomlott. A vulkán romjain új vulkán épült andezites vulkanizmussal, aztán ez is összeomlott. Kalderáján belül újabb vulkán épült fel több, időben egymást követően működő kráterrel, míg ez is kialudt (vélelmezhetően kevesebb, mint 10ezer éve, még az írott történelem előtt), de ez máig még nem omlott össze. Az utolsó kráter helyét tó jelzi a legmagasabb csúcson, a Sabalan Soltani-n. A további főbb 4000-es csúcsok (korábbi, vagy párhozamos kitörési központok) a “Heram Dagh” vagy Sabalan-e Kuchak (Kis-Sabalan), ami 3 csúcs egymás mellett (Heram 1-2-3), valamint az “Aghan Dagh” vagy Kasra. Ezek türk-perzsa névpárok. Egyébként nem volt békésen pöfékelő vulkán; amikor épp nem összeomlott, akkor egy-egy kitörés alkalmával hatalmas „lahar”-okat (forró törmelékárakat) eregetett le az oldalán. Utóvulkáni tevékenységként rengeteg szódabikarbónás melegvízű forrás található a hegyen és a hegylábon is.
A Sabalannak (a hegységnek) 7 gleccsere van, ezeket vastag kőtörmelék borítja. A hegy üde legelőin a nyári szezonban csaknem két tucat nomád törzs legelteti az állatait. A nomád hagyomány szerint amikor az utolsó hófolt is eltűnik a Sabalanról, akkor lesz a világ vége. Úgyhogy jó lesz igyekeznünk!
Zarathustra azt írja az Avestában, hogy az emberi gyarlóságtól megcsömörlött ifjúként a Sabalan magányába vonult vissza és itt jött rá azokra az összefüggésekre, amikre rájött jól. Történetesen találkozott Istennel, Ahura Mazdával, akit nem holmi villámszóró és félelmetes jelenségként, hanem barátjaként említ és a vele lezajlott beszélgetések tárták fel számára a világ mibenlétét és működését. Ennek a tudásnak a birtokában reformálta meg a már addig is létező mazdaizmust. Zarathustra jó messziről, a mai – egyébként perzsa nyelvű – Tádzsikisztánból származott és a Sabalanról oda is ment vissza, de ő sem lehetett próféta a saját hazájában, ellenben Perzsiában államvallássá lett a zoroasztriánus gondolat, úgy röpke 2000 évre, kb. Kr. előtt 1500-tól az iszlám térhódításáig. És azokban az országokban, ahol a perzsa szellemiség valamilyen formában jelen van, a régi, zoroasztriánus ünnepek, hagyományok (yalda, nóruz) ma is élnek az iszlám mellett, sőt a mi keresztény világunkban is ott vannak, csak mi karácsonynak, húsvétnak nevezzük és más tartalommal töltöttük meg ezeket. Általában fogalmunk sincs arról, hogy a húsvéti tojás, vagy a piros kabátos mikulás sokkal-sokkal régebbi hagyomány, mint azt hinnénk.
Ilyen rövid bevezető után gondolom, már az is inkább a hegyre menne, aki eddig nem akart. Úgyhogy ezt az általános bevezetőt gyorsan le is zárom… Nizámi (1141-1229) versével… Faludy György fordításában:
Volt, ki félrefordult, volt, ki felsóhajtott: jaj nekem,
ott, ahol a döglött kutya terült el az útfelen.
Volt, ki orrát fogta, volt, ki megborzongott, kiköpött,
volt, ki hányingert kapott, de mind továbbment sebesen.
Így feküdt a dög a porban, mikor Krisztus arra jött,
odaállt a hulla mellé s hívei, vagy negyvenen.
-"Nézzétek" - szólt - "a szegény kis elhullt állat fogsorát,
tisztább, mint a frissen hullt hó, csillog, mint a nyersselyem.
Almavirág nem fehérebb. Ez a szépség, úgy hiszem."
Senki sem szólt. Mindahányan álltak, mint egy ünnepen.
Óceán mozdult mellükben. Testük szakadt köpenyükben
rózsaszínre izzott, mint a kagylóhéj a tűzhelyen.
* * *
Pécs, Budapest-Ferihegy, Moszkva-Seremetyevó, Teherán-Khomeini repülőtér, innen átstartolunk a Mehrabad reptérre, ahonnan helyi járatú Fokker 100-as (1999 óta nem gyártják) repít bennünket Ardabil városába. A repülőn – stílusosan a tenger felett – emlékezetesen finom uborkás-halpástétomos szendvicset szolgálnak fel.
Ardabil félmilliós város a Kaszpi-tenger délnyugati partvidékét kísérő fennsíkon, 1300m magasságban, a Sabalan keleti lábánál. Körülötte aratásra váró búzatáblák, buján termő, végtelen krumpliföldek. Szokatlan kontraszt ez a magas szintű mezőgazdasági kultúra az Elburz déli oldalán lévő végtelen, barna, forró és sós, terméketlen Iráni-felföldhöz képest.
Ardabilban gázpalack vásárlás, majd taxival 70km-t utazunk a hegy északi oldalán levő Lahrúdba, onnan pedig fel a 2600m magasan levő Shabil gyógyfürdőjéhez. Egész kirándulásunk legveszélyesebb momentuma ez az utazás, a sofőr nyilvánvalóan őrült, viszont a megérkezést követően búcsúcsókkal távozik. Cupp-cupp.
A shabili gyógyfürdő és kemping (~2600m-en) a Sabalan-mászás bázisa, innen indulnak a terepjárók az East Shelterhez (~3650m). A recepción csak azt kérdezik, most akarunk-e felmenni a hegyre, vagy másnap, aztán mehetünk is a dolgunkra. A gyógyfürdőhöz vezető út melletti lépcsősen kiképzett területen állítjuk fel a sátrat. Az irániak, ha kirándulnak, nappalra is sátrat vernek; a szomszédos türk család mindjárt át is küld nekünk egy tál cseresznyét. Estig ezt még egy fél dinnye, uborkák és paradicsomok, és egy bögre karamell cukorka követi. A vendég Isten ajándéka – a Korán erre tanít.
Még világosban lefekszünk – ami nem kunszt, mert az időzóna nyugati végén vagyunk, Szentivánkor - és 12 órát alszunk a több mint egynapos utazás után.
A reggeli pakoláskor fekete képű farmeros fiatalember közeledik. Mintha kicsit részeg lenne. A mondandójából nagyjából annyit értünk, hogy „I Románia”. A reggel későbbi óráiban – ahogy józanodik úgy javul a nyelvtudása – kiderül, hogy az itteni türkök hozzájutnak orosz vodkához és meg is isszák. Tegnap is megitták és bekarmoltak, mint a kaszpi tigris. A fiatalember lesz a sofőrünk fel, a hegyre. Hogy az „I Romania” azt jelenti, hogy tegnap három románt vitt fel a hegyre – akiket mi nyilván ismerünk, hiszen Magyarisztánnal szomszédos ország – csak apránként derül ki a számunkra, apró adagokra elosztva a nap folyamán.
A srác egyébként, mire az öreg Land Rover SIII (1985-ig gyártották) útrakész lesz, teljesen összeszedetté válik. Herr Karancsival bezsúfolódunk mellé az első sorba, Attila hátra kerül egy 3 fős iráni család (papa, mama, elhízott, felnőtt fiú) közé. Az út felfelé nem túl izgalmas, az utasok számára. Nem úgy a söfőrnek, aki hatalmas köveket kerülget és közben bőszen tekeri a volánt. Jobb könyöke mindig ugyanott találja el a bal karomat, úgyhogy még mindig lila a helye.
Shabilból csak a hegy csúcsa látszott, most azonban út közben egyre részletesebben rajzolódik ki előttünk a Sabalan havasi régiója. Az út két oldalán nomád pásztorok nyári szállásai. Jurták, birkák, hatalmas kutyák. Nem is olyan rég, úgy 50 évvel ezelőtt még teveháton vándoroltak és tevék cipelték a holmit is. Kétpúpúak. Annak a kornak mára már – sajnos – leáldozott. Már a Pahlavi dinasztia idején, a 30-as években kimondták, hogy a teve az elmaradottság szimbóluma, s az ország modernizálásának kulcsaként nem holmi fejlesztés, hanem a teveállomány gyérítése látszott kézenfekvő megoldásnak. Utoljára talán a nomádokhoz gyűrűzött be a nagy fene modernizmus. Ők mostanra már az országszerte elterjedt kék Zamyand pickup kisteherautóval vándorolnak. 1963-as modell, de olyan jól sikerült, hogy azóta sem nagyon nyúltak hozzá...
Kisvártatva felérünk a kb. 3650m magasan levő mecsethez, ami két tornya és a neve ellenére leginkább turistaszállás, személyzettel, kisbolttal. Körben az épületeken medveveszélyre figyelmeztető táblák. Mielőtt sátrat állítanánk, meg is kérdezzük, milyen a mackóhelyzet? A megnyugtató válasz, hogy csak éjjel jönnek és gyümölcsöt esznek. 3600-on vajon milyen gyümölcsöt? Az enyémet? Merthogy a szemeteskonténerek gyanúsan medvebiztosra vannak itt építve.
Mivel éjjel kettőkor medvecsaláddal vitatkozni, hogy a paradicsom zöldség-e vagy gyümölcs, az álmoskönyv szerint hosszú kórházi kezelést jelent, javasolom, hogy nézzük meg a szobákat! Az iráni egészségügyi ellátás ugyan méltán híres, ráadásul háromféle biztosításunk is van (Alpenverein, Axa és még iráni is), de anyamedvére nincs biztosítás, ezt minden magára valamit is adó turista tudja.
A mecset bejárati helyiségét kapjuk (fillérekért), ami egy 10 főre berendezett szállás, jó masszív vasajtóval. Eszünk egy kis hazai szalonnát kolbásszal és türk paradicsommal, uborkával, majd mindjárt pihenünk is egy kiadósat, hiszen az éjszakai 12 órás alvás után ránk fér. Délután egyig ejtőzünk, aztán akklimatizációs túrára indulunk.
Minden felszerelés nélkül, csak túrabotokkal vágunk neki a hegynek a gyönyörű napsütésben. Sziklás, de nem olyan poros mint a Damavand. Egyrészt itt csúcsforgalom idején sincs akkora tömeg, másrészt még csak június van, olvad a hó, és az olvadékvíz sok port megköt. Kis sárga vagy rózsaszín virágcsokrok, néhol üde zöld gyep is feltűnik, de egy vulkán alapvetően eléggé sivár világ. 4000 méterig azért még akad némi vegetáció, de feljebb már nem. Nagyobb hófoltokat kerülgetünk, aztán előbb-utóbb muszáj átkelni rajtuk. Közben a mai csúcsmászók szállingóznak lefelé. Egy népes török csapat, két iráni, aztán a románok. Szimpatikus, öreg román hegyivezető meg két félholt (igazából csak fáradt) társa. A lefelé jövők nem fukarkodnak az információkkal. A nyom végig jól követhető, a hó biztonságosan járható, nem kell hágóvas vagy egyéb felszerelés. Az irániak szerint holnap, ha lassan megyünk, akkor is felérünk 5 óra alatt. Mi tudjuk, hogy nem fogunk felérni ennyi idő alatt sátorral, nagy zsákkal, de nem baj, egy egész napunk van a dologra.
4100m-ig megyünk fel, ennyi elég is. Tartunk egy hosszabb pihenőt, ne csak egy villanás legyen a szervezetnek ez az alacsony légnyomás, ritka légkör, aztán visszaereszkedünk a táborba. Herr Karancsi remek vacsorát rögtönöz; sopszka saláta és szalonnás-hagymás spagetti, só nélkül. Elég borzasztó, de a célnak megfelel. Még világos van, amikor eltesszük magunkat másnapra. Épp a páncélajtót reteszelnénk magunkra, mikor jönnek a gondnok srácok, hogy a túrabotokat is vegyük be éjszakára, az ajtót pedig jól zárjuk be!
Hát persze! A gyümölcsevők...
Folyt. köv.
Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3568/title_Damavand-vulkantura-Iranban/
Folytatás: http://www.turatars.com/blog/view/id_3632/title_Sabalan-keresztezes-2-resz/
Címkék: Sabalan Irán
Kedvencek
Digg
Del.icio.us
StumbleUpon
Google
