A fotókat nézegetve újra élem a kirándulás szavakkal alig kifejezhető érzésvilágát.

A lágyszellőben hajladozó árvalányhaj fehéren hullámzó tengerét.

A tűző napon a mező eső utáni ezeregy illatát.

Frissen kibújt piruló őzlábgombák apró csoportokban táncoló boszorkánykörét.

Az öreg fák eget markoló száraz ágait.

A mohos sziklák hűvös leheletét.

A völgy alján az árnyas fák alatt a madarak fióka nevelő dalát. Mert itt még a ők is másként énekelnek.

Tudjátok, amit általában erdőnek szoktak mondani, az nálunk már többnyire fákkal beültetett mezőgazdasági terület. Ahol egykorú, egy féle fát termesztenek, és ahogy a gabona táblában évente tarvágást végeznek, úgy 80-100 évente itt is learatják a fákat. (Vagy talán összekevertem, és fordítva van?)

Ebben a völgyben azonban valódi erdő vett minket körül! Apró, kicsi szigete az évszázadokkal ez előtt elpusztított paradicsomi állapotnak. Fiatal és javakorabeli fák, magoncok és újulatok, bokrokkal szegélyezett apró tisztásokkal. Ezüst hársakkal vegyes, magyar kőris, kocsánytalan tölgy, hegyi juhar és gyertyán. Feljebb szilek, meg berkenyék. A gerinceken virágos kőris és molyhos tölgyek alatt cserszömörce foltok. Amilyen színes az erdő, olyan sok hangúan vidám itt a madarak koncertje is.

Két tanító nénivel jártam most az erdőt. Öröm volt hallgatni azt a megértő, odafigyelő szeretetet, ahogy a rájuk bízott apróságokról beszéltek.

Előző nap osztálykiránduláson voltak, s ahogy a kicsiktől látták, most ők is teljes tenyerükkel megérintették a fatörzsére festett kékjelzést. Mert nem elég ám látni, szagolni és ízlelni valamit, meg is kell érinteni őket ahhoz, hogy teljes lelkünkkel befogadjuk az élményt. A gyerekek még ismerik ezt a mindenre kiterjedő érzésvilágot, amit mi fölnőttek, már elfeledtünk…

A csíkos kis malacokat. Mamájuk lassú ügetését, hogy az apróságok tarthassák vele a tempót, míg biztonságosabb helyre érve a bokrok mögül halk kummogó korcogással hívja magához elmaradozó kicsinyeit.

Az apró erdei tisztásokon a kezdődő nyár első sugaraiban fürdő szegfűket és a napvirágokon sütkérező bogarakat.

Az avarban a fémesen csillogó hátú ganajtúrókat

Finom volt a tea, amivel a lány megkínált. A melegben jól esett apró kortyokban ízlelgetve meginni a forró folyadékot.

De, igazából a szeméből sugárzó kedvesség, szeretet és öröm tette azzá, amivel adta. Mert ezek, az Úr legszebb ajándékai közé tartoznak. Mennél többet adunk belőle, annál több marad nekünk, és annál gazdagabban sugároz vissza ránk.

Érdekes volt, amiket a várról mondott! Valóban lehetett a kora-középkorban a kőnek  egy vár jelentése is, ami mára kikopott már a nyelvünkből.

Hallgattam a szavait és közben szemét figyeltem. Mert amíg mondta egészen átváltozott…

Mint, amikor a jó tündér megérint valakit a varázspálcájával, róla is lehullt egy láthatatlan lepel. Egyszeriben - mint a nyíló virág – kivirult.

Mert boldoggá tette, hogy valakinek tovább adhatja, amiket a várról olvasott.

Akkor kellett volna képet készíteni róla!

De nem tehettem. Mert szertehullott volna a varázslat. Így csak gyönyörködtem benne, s emlékeimben maradt meg róla a kép.

A hosszú aszfalt úton igyekeznünk kellett az egyetlen délutáni vonathoz…

Pedig szívesen megálltam volna gyönyörködni az ér parti hatalmas fűzben, s az utat szegélyező torony magas szürke nyárakban. Egykor talán ilyen erdők lehettek itt a Móri-árokban, ahol most kalászát hányó búza és elnehezült fejű repce táblák között suhog a kora-nyári fuvallat.

Köszönöm nektek ezt a nem csak JÓ, de szép emlékű csavargást!

Címkék: Vértes Nyár Erdő árvalányhaj Madárdal