Talán az utolsó?

2019. február 9-10.

Újra a kedvenc hegyem és téli túra. Reggel 3-kor indultunk Ákossal Vácról, hogy gödröt ássunk a hóban, és abban aludjunk szombat este, amikor ránk sötétedik. Terveztük, hogy azért egy sátrat bedobunk a kocsiba, de végül „elfelejtettük”. Az idő száraznak, szelesnek és változékonynak ígérkezett, és ezt be is tartotta. Hol sütött a nap, hol nem. Hol erősen fújt a szél, hol erősebben. Ez utóbbit úgy hívják, hogy széllökés.

7 után értünk az ismerős parkolóba, az utolsó kilométereken elég óvatosan kellett vezetni, mivel majdnem tükörjég nehezítette dolgunkat. Az utat szegélyező méteres hó is keményre fagyott, így mikor fél 8 után nekivágtunk, a hótalpakat a kocsiban hagytuk, amit a későbbiekben sem bántunk meg.

Talán nevetséges, de az első száz métert követően a hágóvasakat is felvettük, annyira nem volt kedvünk csúszkálni. Ákos egyszer megszabadult tőlük a nap folyamán az erdőben, én végig abban bandukoltam, igaz, hogy eléggé félek a pofára eséstől nyomorékságom okán. Utunk elején csodálatos völgyben haladtunk, napsütés, keményre fagyott hó, gyönyörű fenyves és alvó mackók, amiktől nagyon félek.

10 óra körül értük el a kunyhót, ahol annyi éjszakát töltöttem el az elmúlt 21 évben. Vaskályha, tűzifa bekészítve, és egy újdonság, valaki egy papucsot is hagyott a priccs mellett. Micsoda kényelem! 5 euró egy éjszaka, át lehet utalni a megadott számlaszámra, mert becsületkassza a helyszínen az nincs, ahhoz ugyan még fejlődjünk egy kicsit erkölcsileg, jóemberek… 

Bementünk, teát melegítettünk, ettünk pár falatot. Mivel éppen nem sütött a nap, erősödött a szél és egyébként is jól leizzadtam, szörnyű gondolatok jutottak eszembe; itt maradni, aludni, teázni, levest főzni, majd holnap reggel visszasétálni a kocsihoz. Nem mertem kimondani ezeket a gyáva nyúl gondolatokat, így hamarosan felkerekedtünk és továbbindultunk.

Egy érdekes patakátkelés következett; nem találtuk a hidat, és Ákos útmutatásán és ügyességén múlt, hogy nem szakadtunk be a hóhidakon. A fákon a jelzéseket nem igazán láttuk, és már nyom sem volt előttünk, de azért nem volt olyan bonyolult az út, mindig felfelé, amíg ki nem jutunk a fenyők világából. Ez is eljött. A szelet ettől kezdve jobban éreztük, de egyáltalán nem volt tragikus, és a nap is kisütött néha, ami kedélyünket alaposan feldobta. Csak ne lettem volna olyan lassú; mire a nyereg alatti alsó tóhoz érkeztünk, már jól benne jártunk a délutánban. Még gondolkodtunk egy kicsit a feljebb menetelen, de a szél, lassúságom és a sátor hiánya arra késztetett minket, hogy jó lenne már kiásni azt a gödröt.

Ákos találta meg az alkalmas helyet, egy 3 oldalról védett területet a tótól visszafelé pár percnyi sétával. Itt megint be kell vallanom, hogy ha csak egy szóval is felveti, hogy gyalogoljunk vissza, akár sötétben is a kunyhóhoz, azonnal belementem volna. Ákost azonban nem ilyen fából faragták, mindenképpen fent akart aludni. Nekiláttunk az ásásnak. A felső jégréteget jégcsákánnyal törtük fel, alatta már működött a 3 részes alumínium lapátom, felszerelésem egyik büszkesége, amit még Keszthelyen vettem egy túraboltban kb. 6000 forintért, ami fele annak, amennyiért ilyet lehet beszerezni tömegnyomortól olyannyira szenvedő fővárosunkban.

A gödör szépen alakult, mélységét az először elért törpefenyő csúcsa határozta meg. Szerencsére így már elég védelmet nyújtott a szél ellen, a tetejére nem hiányzott a 800 forintos 2x3 méteres autósponyva, állandó társunk útjainkon. (Ákossal 2014 augusztusában 5 napot kirándultunk a hegy főgerincén, akkor többször esett az eső, és jól jött a törpefenyőkre, nagy kövekre, vagy más alkalmatosságra kifeszített ponyva.)

Ákos a gödör fölé még két „védősáncot” is rakott a kidobott hóból az uralkodó szélirány figyelembe vételével. Szóval alakult az összkomfort. A gödör szélességénél azt kellett figyelembe venni, hogy az üres hátizsák élére állítva férjen el a hátunknál, ahol a legfázósabbak vagyunk. A buta a saját kárából tanul, én így jártam párszor a gödörben, innen ered ez a fantasztikus tapasztalat. Ákos sokkal jártasabb nálam a téli kint alvásban, viszont sátorban szokott aludni, így örömömre szolgált, hogy számára valami új élményt éltünk át a hegyen.

El kell mesélnem, hogy gödörásás közben csodát is láttunk. A szomszéd hegy felől egy hófelhő érkezett, amely nem akart szétoszlani, különös – talán táncoló női alak – formát vett fel, majd így tűnt el a szemközti gerinc felett.

A gödörben gyorsan szétpakoltunk. Ponyva alulra, polifoam, jobbaknak matrac + polifoam, hálózsák, jobbaknak 2 hálózsák. És végül a luxusdarab, az elképesztő bivakzsák… Bevallom, most használtam először, de nagyon jók a tapasztalataim. A szelet teljesen kivédte, a ránk fújt havat is. Sőt, tippem szerint + 5 fokot is jelentett ez a kis, pár dekás darab. El is gondolkodtam; akkor most lettem sznob? Tudom, nem ide tartozik, de azóta vettem egy okostelefont is. Nagyon okosat. Nekem ilyen még nem volt. Előfordulhat, hogy GPS koordinátákat fogok legközelebb böngészni kirándulás előtt-alatt-után? Ma már ezt sem zárom ki. Változik a világ. Lapát, bivakzsák, okostelefon…

Elrendeződtünk, jött a leves. Ákos a lapáttal ásott egy 30 centi oldalú „kockalukat”, abba tette a gázfőzőt, pici teával az alján, hogy rá ne égjen a hó az alumíniumedényre. Megint tanultam. Különösen türelmet. A gázzal nem volt baj, a túra előtt vettem ugyanis egy -27 fokig működő palackot. (Már ez is? Nem csak okostelefon és bivakzsák?) Szóval olvadt a hó és készült a leves. Finom volt. És teát is készített Ákos az egy szem termoszába, amivel a két napot végiggyalogolta. Itt megint vallomást kell tennem. 4 liter folyadékkal indultam (2 termosz és két pillepalack), és végig rettegtem attól – mint mindig – hogy szomjas leszek. Jó, az adottságaim valóban nem túl jók; könnyen izzadok, nagy a folyadékszükségletem, de könyörgöm, ott volt az a rengeteg hó!!! Ilyen alapon akár sátrat is cipelhetnék.

Eljött az este, korán feküdtünk, talán 7 órakor. És jött az egész túrának a lényege; a csillagok, amik talán csak éjfélkor tűntek el a felhők mögött. Ez az, ami mindent megér; fekszel a hátadon, látod a holdat, a csillagokat, hallod a szelet, látod a hegyek körvonalait, és valami hihetetlen boldogság önt el. Aludni sajnos nem nagyon tudok ilyen körülmények között, ez is rossz adottság, de kárpótol a látvány, rossz gondolatnak nyoma sincs, csak kergetik egymást a hasonló emlékek, a tervek és remények (hú, ez nagyon lírai volt, bocs). Tudom, hogy Ákos is hasonlóan gondolkodik, viszont sokkal szerencsésebb alkat, tud aludni, kipihenten ébred.

Az éjszaka nem volt túl hideg (-10-12 fok), így fázásról szó sem volt. Reggelre borús, szeles idő várt ránk. Nem siettünk, hiszen ugyanazt az utat tettük meg lefelé, ahol előző nap jöttünk. Reggeli, teakészítés (továbbra is csodáltam Ákos türelmét), és indulás. Érdekes, lefelé óvatosabban mentünk a meredek részeken a hágóvasainkban, biztonságból itt vettük elő a jégcsákányt először és utoljára a két nap alatt. Azt is csak a fenyves vonaláig. 11 körül elértük a kunyhót, ahol leültünk enni-inni, majd folytattuk utunkat a parkoló felé. Útközben vissza-visszanéztünk a hegyekre, ahonnan jöttünk, fényképeztünk és jól elfoglaltuk magunkat gondolatainkkal a természetről, szépségről és egyebekről. Ákosnál most ezek az „egyebek” a legfontosabbak, hiszen Szilvivel április közepére várják Zsófit, vélhetően a legkedvesebb és legszebb Babát a világon.

1 óra körül értünk a kocsihoz, bepakoltuk a cuccainkat és hamarosan indultunk hazafelé. Szerencsésen túljutottunk a jeges szakaszokon, és 4 órás utunk végén elmondhattuk, hogy szép helyen jártunk, új élményekkel gazdagodtunk, medvével nem találkoztunk, és nem ez a téli túra volt az utolsó életünkben. Ez utóbbi számomra csak remény, de erősen bízom benne…

Ja, és hogy hol jártunk? Azt nem árulom el, mert szigorúan tilos ilyenkor arra mászkálni, kint aludni. Mindenesetre a kedvenc hegyeim között lehettünk, tök mindegy, hogy mi a neve, azt úgyis csak emberek adták Neki...

2019. március 21.

Címkék: Téli Túra