Ladin saga (ősi, valószínűleg bronzkori eredetű mondák) szerint a Fanes népe a mormotákkal élt szövetségben, talán tőlük is származott. Amikor azonban a Fanes királynője feleségül ment egy kapzsi, idegen királyhoz, végeszakadt az addigi békének. A király szövetségre lépett a sassal – a mormoták ellenségével – és a pénzért, hatalomért népe, „a déli emberek” élén harcba szállt a Fanes királyság (Rëgn de Fanes) ellen. Lányuk, Dolasilla hercegnő volt, aki a Fanes népe élén felvette a harcot. Dolasilla fegyvereit, célt sosem tévesztő nyilait, ezüst páncélját manók kovácsolták, így a hercegnő sebezhetetlen lett, de ez a varázs csak addig tart, amíg a pajzs színe meg nem változik.

Dolasilla aztán beleszeretett egy ellenséges harcosba, Ey de Net-be, aki Spina de Mul varázslót szolgálta. Egy időre békét hozott a szerelem, letették a fegyvert, ám kisvártatva – a király ármánykodása eredményeként – újra kitört a háború és Dolasilla a népe védelmében ismét harcba ment, ám a páncélja ekkor már sötétre változott. A harcban saját nyilai – melyeket Spina de Mul ellopott – ölték meg. Apja, az áruló király kővé változott, Fanes népe pedig a régi szövetséges mormoták rejtekébe – más verzióban a Braies/Prags-i tóba – bújt és ott várják az eljövetelüket jelző ezüst kürtök hangját, leginkább teliholdkor. Szerepel még a legendában 13 gyermek és rengeteg pipacs is, de mindenre nem térhetünk ki itt, meg a figyelem is lankad már...

Dél-Tiroli hótalpas kalandozásunkat a Sesvenna után itt, a ladinok (és fanesek) földjén, a Dolomitok „Parco Naturale Fanes-Senes-Braies” természetvédelmi területén folytatjuk. Visszajáró lelkek vagyunk, minden turistaházban ismernek már bennünket – mint a rossz pénzt – és szívesen látnak. Ez a hegyvidék pedig kiválóan alkalmas a hótalpazásra, szóval itt a helyünk!

Az Enneberg fölötti Üćia Pederü (1548m,) szálló parkolójában hagyjuk az autókat, a csomagok nagy részét pedig bedobáljuk a fenti Üćia de Fanes turistaház lenti depójába, ahonnan majd a lánctalpas „hómacska” egy sör áráért felviszi, mi pedig soványmalac vágtában indulunk fel a Fanesba a széles hadiút szerpentinjén. Az út menti oszlopokról manóarcok néznek ránk; lehet, hogy ők kovácsolták Dolasilla fegyverzetét? A nagy rohanás szabta aktualitás mentén nekünk sokkal inkább Pumpernickel, a „fingmanó” jut eszünkbe... Ebben a kérdésben egy következő alkalommal – amikor nem rohanunk, hogy elérjük a csatlakozást a vacsorához – muszáj lesz jobban elmélyedni!

Jó kondiban és háromezres hegyekhez akklimatizálódva indultunk neki a 2 órás útnak, így bő negyedórával a „táblaidőn” belül fent vagyunk a Val dai Tamersc völgyből a háznál (Üćia de Fanes, 2060m), ahol a tavalyi tartózkodó, de magas színvonalú kiszolgáláshoz képest érezhető egy kis változás. Változatlanul magas színvonal mellett másnap már magyarul tanítjuk a pincérlányokat.

Tavaly még maga a Fanes sem barátkozott velünk, a túranapon hóvihar volt, így a nagy hegyeknek közelébe sem mehettünk. Most azonban verőfényes, nyugodt reggelre kelve – jól bereggelizve – indulhatunk neki a ház mögötti Ju de Limo (2174m) nyeregnek, ahonnan elénk tárul a Gran Fanes hegykoszorúja, melynek gerincén ott ül a csalogató Monte Castello, mai úticélunk. Tavaly eljöttünk erre a hóviharban, de persze semmit nem láttunk ezekből a távlatokból, csak a jobb oldali Cima de Limo (Sas dai Bec 2562m) zergéit. Ezek röghöz kötött állatok lehetnek, mert most ugyanott mászkálnak, ahol egy éve.

Eddig az Alta Via Dolomiti 1. számú fő-turistaútján jöttünk (a Pederü óta), itt azonban – kicsivel a bezárt Üćia de Gran Fanes ház után letérünk az útról és délre fordulva toronyiránt (vagy ahogy a Biharban mondtuk, „la Moneasa”) megindulunk a Vallon Bianco katlanába. Cirbolyafenyő-ligetben hullámvasutazunk fel és le, majd megkezdődik a kitartó emelkedő a felső katlanba. A hó ideális, az emelkedő viszonylag egyenletes, a táj gyönyörű – igazi örömtúra ez. Szemben halo-jelenség; a Napot kör alakú szivárvány veszi körül – a levegőben lebegő jégszemcséken törik meg a fény – és a jobb oldali melléknap is látszik. A bal oldalit nem találom, de azért így is csodás!

A Monte Castello sziklája a katlan bal oldali gerincén ül, a hozzá vezető út egyre meredekebb. Tavaly ilyenkor itt – a beszámolók szerint – nem mindenki tudott felmenni, most azonban nincs különösebb akadály. Odafent, a sziklának támasztva – és ahhoz drótkötelekkel hozzáhorgonyozva – tágas bivakkunyhó áll. Az első világháború idején tüzérségi üteg volt itt fent a sziklán, 3 ágyúval lőtték a szemközti Tofanákon levő ellenséges állásokat. A muníciót és a menázsit a Gran Fanesből drótkötélpályán hozták fel, ennek fa állványai az 1948-as fotókon még megvoltak. A katonák barakkját a háború után a hegymászók használták, foltozgatták, mígnem az 1970-es években megsemmisült. Négy éve aztán újjáépítették és egészen lakályos lett. Bivacco della Pace a neve (2760m).

Néhány vállalkozó szellemű társsal a szikla tövében átmászunk annak túlsó, déli végébe, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a szemközti 3200m-es, behavazott Tofana-csúcsokra (balról jobbra Tofana di Dentro, Mezzo és Rozes).

A látott szépségekkel és endorfinnal eltelve térünk vissza a turistaházba, de már a visszaútban a másnapi túrát tervezem (mivel a Ju de Limoról a másnapi terep szinte teljes egészében belátható). Ezt persze már nem mindenki vállalja, hiszen a mai bő 7 órás túra (13km, +/-800m szintkülönbség) nem volt éppen könnyű; a hótalpazás nemcsak a mindennap használt izmokat tornáztatja.

Utolsó túranapunkon a Fanes nyugati teknőjének peremére megyünk fel, a Heiligkreuzkofel/Sas dla Crusc gerinc L' Ciaval/Pta. Cavallo (2911m) nevű csúcsa a cél. Nyelvek kavalkádja megint. Szerencsére a téli terepen táblák, jelzések nemigen zavarják össze az embert; a téli útvonalak rendszerint eltérnek a nyári nyomvonaltól, itt csak a hegyek és a hó van. A remek, napsütéses időben nem adódnak különösebb tájékozódási nehézségek. +/-1200m szintkülönbség, bő 14km-es, 8-9 órás túra vár reánk. Nem lesz cukros tejbe áztatott piskóta!

Szállásunkról az Üćia Lavarella turistaház felé vesszük az utat. A Lavarellát a Frenner család, s a benősült tamási Sógorka Gábor ügyvezeti, oly remekül, hogy a sok törzsvendég mellett a kósza vándornak már alig jut hely, ezért szállást hónapokra előre kell foglalni. Gábor a házban Európa lemagasabb fekvésű sörfőzdéjét is üzemelteti, jobbnál jobb sörökkel kényeztetve az ínyenceket. (Ráadásul tavaly itt olyan finom grillezett sajtot ettem, hogy még mindig emlegetem.) Csapatunk pihenőnapot tartó fele őt látogatja meg, a sörfőzdét is alaposan szemügyre véve, szaunázva, sziesztázva. Mi, az elszántabbak csak a túra után ülünk be majd ide néhány korsóra, meg asztali beszélgetésre. Amiből ennyi nem elég, úgyhogy készülj Lavarella, jövünk még!

A Lavarella mögött tehát megkezdjük az emelkedést a vadregényes, sziklás-cirbolyafenyős ösvényen. Hosszú, romantikus szépségű kaptató után, az erdőhatár fölött egy nyeregbe érkezünk, ami mögött egy lefolyástalan katlan van. Ezen át kell menni a következő nyeregig, ami mögött egy újabb... Összesen négy katlanba le, onnan föl, míg végre 2612m magasságban a Kreuzkofel gerinc kezdetét jelentő Ju dle Crusc (Kreuzkofelscharte) nyeregbe érünk, a Fanes nyugati falának tetejére. (A nyerget a hivatalos hótalp-útvonal nem érinti, mert az utolsó katlanból elkanyarodik a Cavallo-csúcs felé). Ennek a nyugati falnak a peremén fogunk menni északi irányban a csúcsunkra. Alattunk 1000-1500 méterrel a Val Badia (völgy). Jól belátni innen az erdőbe, a fenyőfák közé; szóval ezt látja egy keselyű. Pazar!

A hegy, ahogy a csúcs egyre közelebb kerül, egyre meredekebb. Déli oldalon megyünk fel, egyre több helyen bukkan elő a szikla, hágóvasra váltunk. Aztán jön a csúcs, a kereszttel. Egy magányos harcos ért fel nagyjából velünk egyszerre, utánunk még egy sítúrázó párocska jön, rajtunk kívül csak a csókák jelentik a napi forgalmat. (A többi sítúrázó csapat csak a 2600-as nyeregig jut, a hótalpasok odáig sem.) Mögöttünk a ferratás Tizes-csúcs (Sas dles Diesc/Zehnerspitze 3026m), körülöttünk a komplett Dolomitok, északon a Zillertali-Alpok, téli ünneplő ruhában. Nehéz betelni a látvánnyal. Eszegetjük a turistaház ebédcsomagját, játszunk a csókákkal, észre sem vesszük, hogy egy óra is eltelik idefönt.

Lefelé menet a csúcs alatt balra térünk le a hótalpas útvonalról és a Kis-Fanes (Alpe Fanes Piccola) sítúraútvonalát követve, bőven 2500m fölötti magasságban harántolva a teknőt, térünk vissza a Lavarellába egy baráti üdvözletre, majd vissza szállásunkra, az Üćia de Fanesba.

3 év alatt a Fanes és a Senes összes hótalpas útvonalát bejártuk – meg még annál többet, pl. sítúra útvonalat is, – szóval „kimaxoltuk” ezt a területet. Ámde az színek, ízek, hangulatok, emberek ugyanúgy részei egy-egy túrának, mint maga az útvonal. Ebből még bőségesen van itt potenciál. Mentünk és megyünk másfelé is, mégis alapos a gyanúm, hogy ide még visszatérünk! A Fanes-ház vendégkönyvében írta valaki, hogy 1988. óta minden évben visszatér. A Fanes rabul ejt.

További képek:

https://photos.app.goo.gl/2Q6P7CStoCokEeJd9 és

https://photos.app.goo.gl/aDMN4QhvxZymrezs5

Túraelőzmények:

Senes: http://www.turatars.com/blog/view/id_3397/title_Hotalppal-a-Dolomitokban/

Fanes: http://www.turatars.com/blog/view/id_3537/title_Hotalppal-a-Fanesban/

Sesvenna: http://www.turatars.com/blog/view/id_3607/title_Piz-Rasa-hotalppal/

A Fanes-saga rajzfilmen (4/1. rész): https://youtu.be/jAckBybwIbk

Címkék: Tirol Fanes