Különösen szeretem Dél-Tirolt. A Dolomitok vagy a Venosta-völgy hegyei (az Ötztali- Zillertali-, Räti- és Ortler-Alpok) mindig elbűvölnek. Az emberek szerények, az osztrák és olasz konyha találkozása pedig külön élmény. Ezúttal a Räti-Alpokba megyünk, azon belül is a Sesvenna-csoportba egy kis februári hótalpazásra, a svájci-olasz-osztrák hármas határ olasz szektorába. Sokszor láttam, de sosem jártam itt. Dreisprachige vidék ez, a német és olasz mellett az ősi raetoromán nyelv is használatban van itt – ami számunkra leginkább a szokatlan, furcsa földrajzi nevekben tükröződik.

A Venosta széles teknőjéből elképesztően kacifántos szerpentin vezet fel Schlinig/Slingia faluba (~1700m), ahol vasárnap délután egy gombostűt sem lehet leejteni, nemhogy parkolóhelyet találni. Szerencsére van némi fluktuáció, így ez a problémánk hamarosan megoldódik és végre nekiindulhatunk a kirándulásnak.

Gyönyörű, U alakú, egykori gleccservölgyben, raktrak (hótaposó-pályagép) által keményre döngölt, széles sétaúton megyünk fel a Schliniger Alm fogadóig. Mint a pesti Váci utcán, olyan tömeg jön-megy itt most. Alattunk több méter vastag a hó, odafönt a gerincen 4 méter a vastagsága. A déli kitettségű hegyoldalon vagy fél tucat alaplavina-nyelv emlékeztet arra, hogy az elmúlt napokban még harmadik fokozatú lavinaveszély volt a térségben; a sok hó, déli oldal és a hirtelen felmelegedés nem jó kombináció.

A fogadó mögött 500 méterrel van a menedékházunk teherliftjének alsó állomása, itt ér véget a jól letaposott út, a továbbiakban a többméteres szűzhavon kell járnunk, így felcsatoljuk a hótalpakat. Megyünk tovább, a völgyteknőt lezáró, patyolatfehérre fagyott vízeséses, szürke mészkő falig. Ezt a tereplépcsőt jobbról kerüljük ki a meredek oldalban. Nem egyszerű mutatvány ez, mert nagyon kitett, meredek helyen kell járni, ráadásul a túrasízők jegesre csiszolták már a nyomot, nem csoda, hogy télire fix köteleket raknak ki a biztosításhoz. Egyébként enélkül is járható az út némi rutinnal és lélekjelenléttel, de a biztonságon nem érdemes spórolni.

A sziklafal (divergencia lépcső) fölött folytatódik a hajdani gleccservölgy, ahol hamarosan feltűnik szállásunk, a Sesvennahütte (2258m). Egyesületi (Dél-Tiroli Alpenverein) kezelésű ház, miénk az egész alagsori martacláger, (ami egyben a könyvtár is) saját zuhanyozóval, mellékhelyiséggel. A ház energiaellátását kis vízerőmű szolgáltatja, úgyhogy nem kell alig pislákoló lámpácskák fényében botorkálni, egyedül a fűtés, ami hiányzik, de az is csak a lefekvés perceiben. Felajánlják ugyan, hogy felmehetünk fűtött szobákba, de a magyarok kemények! Tavaly -20 fokban aludtunk a Cevedale alatti fűtetlen Guasti-házban 3285 méteren, ez a pár fokos hideg itt bennünket nem tántorít semerre!

A ház bérlője állandó, a személyzet azonban frissen toborzott, teljesen vegyes. Egy hete hozták fel őket helikopterrel – akkor még járhatatlan volt a fal a 4 méteres hó miatt. Félpanzióra fizettünk be, ami errefelé a vacsorát illetően 4 fogást jelent; előétel (vagy ritkán leves), halálos dózis vegyes zöldsaláta, főétel, majd az édesség. A gyönyörű, fekete, müncheni pincérlány első fogásként mindjárt olyan színvonalú kuszkuszsalátát tesz elénk, hogy többen szeretnénk kezet szorítani a szakáccsal. Én a pincérlánnyal is. Erre – a szakácsra - másnap délután kerül sor. Vágási Dani Görlitzben született, de Magyarországon érettségizett, Németországban tanult szakácsnak, majd ugyanott történész diplomát is szerzett, és a világot járja; fél évet dolgozik szakácsként, tehénpásztorként, sajtkészítőként, vagy ami adódik, Svédországban, Svájcban vagy akárhol, aztán fél évet kalandozik, sátorral. Egyébként ugyanolyan srác, mint bármelyikünk, csak jobban főz, és rettentő bájosan mondja azt, hogy „bohókapálinka”.

Reggel pompás verőfényben indulunk tovább a völgyben, a ház mögött 500 méterre lévő hágóba (Schlinig Pass), az Adige és az Inn vízgyűjtőjének határára. Odaát már Svájc van és 3-4 kilométerre az „Engadini-ablak”, ahol az Alsó-Kelet-Alpi-takaró alól előbukkan a Penninikum. De ez tisztán geológia, rajtam kívül nem nagyon érdekelne senkit, úgyhogy maradunk az alsó-ausztroalpi cuccon, ami eddig mészkő volt, sziklafalakkal, tornyokkal-bornyokkal és barlangokkal, idefönt azonban a táj nyugodtabbá válik, a kevéssé tagolt hegyoldalak széles ívű, havasi jelleget öltenek – ami persze a meredekségüket nem befolyásolja. Innen kezdve metamorf kőzeteken, filliten és gneiszen járunk. Ez van a 4 méteres hó alatt. (De néhol kibukkan, azért tudom, mi van alattunk. Meg térképen is megnéztem.)

A dél-tiroli kiadású hótalpas kalauzunk ezt a túrát „könnyű”-nek írja, de ez már a turistaházig felfele jövetben megkérdőjeleződött bennem, ami viszont ezután következik, az igazi, háromezres hegyhez méltó, „fekete pálya”. A Rasaß déli oldala ugyanis – ahol felfelé törekszünk – oly meredek, hogy éppen hótalpazható még, maga a csúcsgerinc pedig nemcsak kitett, de olykor könnyebb sziklamászásra is kényszeríti a jámbor vándort, ami hótalppal már mindjárt nem olyan könnyű mászás.

Küzdünk hát fölfelé, becsülettel, s ahogy fokozatosan meghaladjuk a környező gerincek magasságát, úgy tornyosul mellettünk egyre impozánsabban a szomszédos Ortler-Adamello-csoport. Tavaly és tavalyelőtt ott hótalpaztunk, azt Ortlert, Cevedalét, Suldenspitzét nyáron is megmásztuk, összes jelentősebb turistaházát laktuk már, szóval nem idegen vidék ez, hanem a szívem csücske.

Egy nagyon meredek és jeges szakasz után megpihenek a Mormota-tó fölötti törpeborókás gneisz sziklán és a hótalpat hágóvasra cserélem, talán elbír az is. Aztán a harmadik lépésnél már combtőig süllyedek a hóba. Visszaevickélek a sziklámra és visszaszerelek; hótalpban kell tovább rugdosnom a lépcsőket a meredek oldalba.

A hegyoldal szélfútta-hópárkányos délkeleti pereme jobban járhatónak tűnik és – habár a terepen ezt semmi nem jelöli – a téli túraútvonal eleve erre vezet, így magam is errefelé törekszem, s kisvártatva a csúcsgerincre érek. Nem tölt el nagy örömmel, amit látok. A gerinc meglehetősen tagolt és bár nagy, veszélyes hópárkányok nincsenek rajta, változóan mélyhavas és sziklás. Ha ezt végigmásszuk: fasza gyerekek vagyunk!

Felküzdöm magam az első csúcsra, innen látom, hogy van mögötte még valami 3 a főcsúcsig. Sziklamászás következik; egy kicsit fel, egy kicsit le. Szászfai Jucus szavaival élve: szar törős gneisz. Minden fogást jól meg kell rángatni, nehogy akkor maradjon a kezemben, amikor beleterhelek. Közben azon jár az eszem, milyen lehet ennél a szerzőnél egy közepes nehézségű hótalpazás? A nehezet már el sem akarom képzelni!

Előttünk két buckával egy túrasíző páros igyekszik felfelé a főcsúcs előtti csúcsra. Habár ezt csak a választékosság mondatja velem, valójában kínosan lassan oldalaznak felfelé a meredek és keskeny gerincen. Ott igazán nem célszerű hibázni.

Aztán – egyszer minden véget ér – fent vagyunk a csúcson (Piz Rasaß, 2941m). A csúcskereszten fából faragott korpusz, jobb karja hiányzik. Nem könnyű hegy ez! Körben a látvány elképesztő; a napfényben fürdő, téli Räti- Ötztali- és Ortler-Alpok, Silvretta-csoport. A Teremtés csodája.

A lefelé út általában nem olyan kínos, mint ami a felmenetelből adódna. Most is hamar lent vagyunk, különösebb nehézségek nélkül. Sajnos, mire a házhoz érünk, az már árnyékban van, így a nyugágyas napfürdőzésről lemaradunk. Mondjuk, az orromat így is hólyagosra égette a nap. Nem kentem be, mert általában nem okoz gondot, de ez a verőfény még az én bőrömnek is sok. Volt vagy 5 kilométer a mai túra 700 méter szintkülönbséggel, meg némi adrenalinnal fűszerezve. Nem volt könnyű, de megérte, mert összességében nagyon klassz hegy ez! Ha az Ortler a tiszteletbeli négyezres, a Rasaß is elmegy tiszteletbeli háromezresnek. Télen mindenképpen!

Vacsora előtt Vágási Danival beszélgetünk, a fekete bajor pincérlányban gyönyörködünk, aztán békésen elvitorlázik a terasz előtt egy döbbenetes méretű szakállas saskeselyű. Mondjuk, a szakállát pont nem láttam. Vacsorára pompás savanyúhús-saláta, zöldsaláta, aztán remek gulyás (nem magyar, hanem az internacionális), süti, a gazda által szponzorált grátisz bohókapálinkák után a behavazott Alpok valószínűtlen látványa a telihold fényénél… A Sesvenna is egy olyan hely, ahová bármikor visszamennék. Jól tartott, elkényeztetett és én imádom!

 További képek: https://photos.app.goo.gl/5hCrNVf8uVZ471es8

 Korábbi kalandok a régióban:

télen:

http://www.turatars.com/blog/view/id_3536/title_Cevedale-hotalppal/

http://www.turatars.com/blog/view/id_3392/title_Hotalppal-az-Ortler-Alpokban/

és nyáron:

http://www.turatars.com/blog/view/id_2798/title_A-Feher-Pokolban/

http://www.turatars.com/blog/view/id_1478/title_Ortler-a-tiszteletbeli-negyezres/

Címkék: Tirol Sesvenna