Ha az ember szabadideje jelentős részét csavargással tölti – képzavarral élve; nagykanállal kirándul – óhatatlanul kialakul valami különös kötődése egyes helyekhez itthon és a nagyvilágban. Helyekhez, amik izgatják, ahol otthon érzi magát, ahol barátok várják. Ha tele a térkép ilyen helyekkel, nem éltél hiába!

Számomra az egyik ilyen hely a nagyvilágban a Kamniki-Alpokban, Szlovéniában a Grintovec csúcs alatti Kokra-nyeregben álló Cojzova koča turistaház. Tudom, hogy az innen bejárható régióhoz képest mennyivel nagyobb a hegység, hogy másfelé is gyönyörű táj és izgalmas kalandok várnak, de a szívem visszahúz. Akármit is tervezek a régióban, végül mindig itt kötök ki. És azok a barátaim is, akiket elviszek ide, végül visszajáró lelkek lesznek. A tájnak ugyanis van két olyan adottsága itt, ami máshol nincsen. Nevezetesen az, hogy a turistaházat hét éve (és majd jövőre is) Tomaž Bolcar vezeti. Tomažt az első ottjártunk óta barátunkként tisztelhetjük és az ember szeret a barátaival lenni, tehát nem csekély részben azért jövünk, hogy vele találkozzunk. A másik pedig fent nevezett marhapörköltje, melyhez foghatót széles e Monarchia területén keveset találni. Na, és most csesztem el az egészet, hogy felhoztam ezt a pörkölt-dolgot mindjárt a fogalmazás elején, mert korgó gyomorral, csorgó nyállal írhatok tovább...

(A ház a Grintovec és a Kalška gora nevű hegy közötti nyeregben áll. Mivel a felvezető út mindkét irányból meglehetősen lavinaveszélyes, így a ház csak a nyári szezonban van nyitva. Télen leginkább hómentes, illetve hosszabb fagyos időszakokban érdemes csak feljönni ide, mert különben könnyen a saját nyakába ránt az ember néhány vagon havat és sziklát.) 

Szeptember végén, csütörtökön, koradélután indulunk a Kamniška Bistrica völgyéből, a teherfelvonó kábele alatt a kőgörgeteges kuloáron fel, a nyeregbe. Nem nagyon szaggatom az istrángot – éjjel tizenegykor még a munkahelyen voltam, meg aztán a felkészülés során a futás és gumicukor-evés aránya sem volt most ideálisan belőve, azt hiszem. Azért csak próbálok mindent beleadni és egy „ötezres hegymászó”-hoz méltóan nyomulni. A táblaidő két óra tizenöt perc, én kettő harminc alatt érek fel (2 és fél kilométeren 900m szintemelkedés), ami nem olyan rossz, merthogy mindig ennyi idő alatt szoktam feljönni. Igaz, a nyereg alatt 5 méterrel hosszabb időre megállni kényszerülök, mert mindkét combom beállt, de áldozatok nélkül nincs győzelem.

Fent, a nyeregben szokás szerint bő félórát pihegünk, fényképezkedünk, bohóckodunk a ház előtt, Tomaž nem is bírja kivárni, míg végre bemegyünk, és ő jön ki, köszönteni. Aztán még maradunk egy kicsit a ház előtti padokon, amikor látjuk, hogy a Grintovecről egy furcsa alak ereszkedik. Habitusa és mozgása is egészen bizarr, zombiszerű. Matija az, a Grintovec remetéje. A hegy tartozéka; a házban Tomaž asztalánál a helye. Apró, csonttá aszott emberke, nehéz elképzelni, hogy régen ő volt a hegy teherhordója és iszonyatos terheket cipelt fel. A környékbeli nagy hegyek mindegyike alatt van ugyanis bivak-kunyhó, de nincsen forrás. A hegymászóknak kapóra jött, hogy Matija némi díjazás fejében felvitt a szállásokhoz 10-15 liter vizet, ezt-azt – amit kértek tőle. Kedves ember amúgy, beszéltünk vele pár szót korábban is, most is. Azt mondják, 72 éves. Ez azért érdekes, mert már két éve is 72 éves volt. Szóval, itt vagy megállt az idő – vagy tényleg zombi.

Péntek reggel jól bereggelizve indulunk neki a hegynek. Az első száz méterek után érzem, ma sem leszek kirobbanó formában, de azért igyekszem tisztességes tempót tartani. Keletről, a Veliki Podi magaskarszt-fennsíkja felől kerülünk a Grintovec északi falára, ennek peremén megyünk majd a csúcsra, aztán a trekkingútvonalon vissza a házhoz.

Kezdetben a Mala Vratca (kisajtó) Winnetou-filmeket idézően izgalmas kis sziklaszorosán megyünk a Grintovec keleti falát (Dolge Stene) harántolva a 2100m-en álló modern bivakig, ahol nagyobb pihenőt iktatunk be. Innen tovább a karszt útvesztőjében a Molnár-nyeregig (Mlinarsko sedlo 2335m), ahol magunkra öltjük az önbiztosítás felszerelését. Innen tovább a Grintovec északi falának peremén megyünk, néhol kiépített biztosítással, nem nehéz, de meglehetősen kitett, mászós útvonalon.

A Grintovec csekély magasságához (2558m) képest jelentékeny északi fallal bír. Ha az ember Ausztriából, Eisenkapell felől nézi, kimondottan gyönyörű látvány ez. Én innen láttam meg először, 1991. nyarán és azóta a szerelmese vagyok. (Akkor az osztrákok kis lánctalpasokkal száguldoztak a Karavankákban és minden idegenre ferde szemmel néztek; a Karawankentunnel jugoszláv bejáratánál épp lövöldözés volt; kitört a délszláv háború, habár ezt akkor még nem sejtettük.)

Gyönyörű, tiszta időnk van, ami már itt a nyeregben megelőlegezi a Grintovec csodáját, a remek panorámát. A Triglav és a Júliai-Alpok északi része mellett, a Karavankák fölött belátható az egész Tauern. Különösen a Großglockner és a Hohalmspitze hegycsoportja csúcsainak és fehér gleccsereinek szembeötlő és szívderítő látványa ejti rabul innen a szemlélőt.

A mászás szép és kellemes. Mondjuk épp ezért ezt az útvonalat terveztem megmutatni a barátaimnak, akik kellőképpen élvezik is. Épp annyi mászás után, ami jól esik, fent vagyunk a csúcson. Gyönyörű, napsütéses, szélmentes idő; szeptember végi ajándék. Akárhányszor voltam a Grintovecen, mindig zord és szeles idő volt. Beöltözve fényképezkedtünk, aztán mentünk tovább. Hát, erre most semmi szükség, igazi piknikezésre termett időjárásunk van, úgyhogy – piknikezünk. Előbákásszuk a zsákban hét pecsétes (két befőttes gumival lezárt) dobozban őrzött nagyon érett, nagyon büdös, csak kültéri fogyasztásra ajánlott sajtot, lila hagymát és rettenetes lakomába kezdünk Herr Karancsival. A többiek is falatoznak ezt-azt és közben azt nézik, ahogy a pálpusztai szaga leveri az égről a csókákat.

Bő egy órát piknikezünk-napfürdőzünk a csúcson szlovén fiatalok remek társaságában, míg aztán nekikászálódunk és a normál trekking-útvonalon leereszkedünk a turistaházhoz. Nehéz elképzelni, hogy ezen az útvonalon futóversenyt tartanak (ahol a magyarok egészen jó eredményeket érnek el), mert annyira azért nem könnyen járható, csak éppen hogy nem mászós. Késő délután van, de a stabil szép időben még sokan mennek felfelé a hegyre.

Érdekes módon a házban nincs sok vendég ahhoz képest, mennyi ember van a hegyen. Szombat hajnalban aztán megérkeznek a felhők és a szél – a hidegfront előfutárai. Le-föl, előre-hátra, teljesen rendszertelenül mászkálnak a sötétszürke fellegek, amikor nekiindulunk a Kisajtón át Grintovec alatti bivak felé. Végre kirobbanó formában vagyok, soványmalac vágtában egy óra alatt a bivakhoz érünk. A cél az lenne, hogy felmegyünk a kétezerötszázas Skuta csúcsára, majd visszaútban végigmásszuk a Dolgi Hrbet sziklagerincét, de az időjárás nem tűnik partnernek. Egyrészt a csúcsot általában vastag sötétszürke felleg takarja, amelynek leple alatt valószínűleg szörnyű dolgok történnek. Másrészt már itt a bivaknál, 2100 méteren is olyan erősek a széllökések, hogy nem érdemes tovább menni. Mi lehet a kitett gerincen, meg a csúcson? Nem akarjuk megtudni, úgyhogy bemegyünk a bivakba várakozni, hátha javul az idő a délelőtt folyamán.

Nem javul. Délután fél egyig sokan jönnek mennek, a többség vár egy kicsit, így sok fiatal szlovén társasággal ismerkedünk meg; rendkívül szimpatikus népek. A csúcsokat senki nem preferálja ebben az időben, a gerinc alatt próbál a csapatok többsége eloldalazni, de általában visszafordulás a végeredmény. Ekkora szélben nem érdemes kockázatot vállalni. Több órás várakozás után mi is visszafordulunk, de ez nem szegi kedvét a bandának, vidáman fényképezkedünk a Kisajtó sziklaszorosában.

Mivel a nap még hosszú és mivel még egyikünk sem állt neki sörözni, javasolom, hogy a háztól szaladjunk még fel a Kalška gorára, ott nem lehet olyan nagyon nagy a szél, ez előbb láttam fent embereket. Ez a 2047m magas orom 1 óra, nem könnyű mászás a háztól, két óra alatt vissza is érünk és ha szerencsénk lesz a felhőkkel, fölülről nézhetünk le a házra. Ha még nagyobb szerencsénk lesz, a teljes Kočna-Grintovec-Skuta kétezerötszázas vonulatot is láthatjuk szemből.

Nos, akkora szerencsénk nem lett, hogy szemből lássuk a hegyeinket, de maga a mászás gyönyörűsége (néha kínja) így is teljessé teszi a napot, amit aztán este Tomaž diszperzites vödörnyi adag pörköltekkel koronáz megint.

Vasárnap reggel – indulunk haza. Jožica – Jesszus, eddig meg sem említettem, pedig micsoda kenyereket sütött nekünk! – a reggeli felszolgálásakor szívecskés kenyértartódobozt ad ajándékba, aztán Tomaž – a reggeliztetést félbehagyva – kijön hozzánk a fagyba, fényképezkedni. Én meg csak mosolygok (befelé) azon, hogy a többiek – ugyan jártak már itt máskor is, és ugyan még el sem mentünk – már tegnap óta azt tervezgetik, mikor, kivel, hogyan jöjjünk ide vissza.

És hogy kerül a négy muskétás a címbe? Unus pro omnibus, omnes pro uno!

További képek: https://photos.app.goo.gl/xgEBtERUQjJVsxik7

Korábbi kalandjaink:

http://www.turatars.com/blog/view/id_3014/title_Grintovci/

http://www.turatars.com/blog/view/id_3186/title_Grintovci-2/

http://www.turatars.com/blog/view/id_3192/title_Grintovci-3/

Címkék: Grintovec Kamnik