Siráz

költők és kertek városa, egymillió lakos

Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3572/title_Irani-mozaik-3-resz/

Szupererőm van. Én vagyok Batman.

Vicceltem, nem én vagyok Batman. De tényleg van szupererőm. Én vagyok a Helybéli. Bárhová megyek a világban, olyan nincs, hogy rólam azt gondolnák, idegen vagyok. Senki nem mondja – Hé, figyu, ez ott nem a Jóképű Idegen? Olyan fejjel, ami nekem van, nincs idegen, pláne nincs turista, csak helybéli. De még helybéliből sem egyszerű lézengő ritternek néznek, hanem a berendezés része vagyok. Vasúton bakter, boltban árufeltöltő, stb. Megszoktam, nem zavar, nagyon érdekes jelenetek kerekednek az ilyesmiből.

Iránban azért nem ment ez olyan egyből, hiszen ott mindenki cigánybarna és fekete hajú, míg én világosbarna vagyok és erősen kopaszodó. A Damavandon, Iszfahánban még mindenki azt kérdezte, honnan jöttem? Jazdban már jobban alakultak a dolgok, ott már azt kérdezték, török vagyok-e? A jazdi buszpályán aztán még egy kicsit csiszoltam a figurán, hogy jobban beleszürküljek (-feketedjek) a tömegbe; lazább járás, fejtartás, közönyös tekintet. Sirázban már egy ma született perzsa szállt le a buszról, akihez mindenki fársziul beszél, hogy megtudja... Igazából nem tudom, miket akartak megtudni, mert egy nyikkot nem értettem abból, amiket kérdeztek tőlem. De ismét jól szórakoztam.

Jazdból bő 300 kilométer Siráz. A buszsofőr jól feltekeri a klímát, mintha hűtőkocsi lenne. A busz végében találunk egy vastag plédet, az alatt didergünk Herr Karancsival. Este van már, mire megérkezünk Sirázba. Bár délebbre vagyunk Yazdnál (ha a földgömbre néz az ember, Siráz már Kairó szélességénél is délebbre van), a klíma mégis kellemesebb, 35-37 fok körüli maximumokkal. A buszpályaudvar a belvárosban van, de egy nagyvárosnak nagy a belvárosa is, muszáj taxiznunk a nagy pakkal. A taxi a Vakil Bazár csóróbbik végére visz minket, aztán egyszer csak mutatja a sofőr, hogy itt kell bemennünk a sikátorba, a hotelhez.

Nem túl bizalomgerjesztő környék. Cikcakkozunk jobbra-balra, aztán becsöngetünk egy kapun. Beengednek, így most már egy ingatlanon belül folytatódik a cikcakkozás, mígnem egy kis térre érünk, ami a ház udvara, illetve kertje is. Egy tradicionális fogadóban vagyunk. Ez nagyon tradicionális lehet, mert csupa szőttes az abrosz, cserép- és rézedény az eszcájg. Míg elkészítik a szobánkat, rizseshúst (kofte) falunk a kertben – sosem érnénk a végére, annyit adtak – valami mennyei dinnyeszmötyit (smoothie) iszunk hozzá, és bőszen álljuk a kíváncsi tekintetek pásztázását. Merthogy az emeleti étteremben valami csajos buli van. Vannak vagy húszan és az egész banda minket bámul. Első nap még végtelenül zavarban lettünk volna, mostanra viszont már hozzáedződtünk, hogy itt a nők megnézik, amire kíváncsiak, nem csinálnak ebből nagy ügyet. Ez csak annyiban érdekes most már, hogy pasikat pl. sehol sem láttam a nőket bámulni. Magunkat leszámítva persze... Meg még az az érdekes, hogy honnan került ide ennyi nő. Itt ilyenek bandáznak a sötét sikátorokban? Valószínűleg igen, mert a hotelnek más bejárata nincsen.

Másnap reggeli első programunk a Nazar Garden, de odaútban hosszabban bámészkodunk egy mészárszéknél, ahol épp tevét trancsíroznak. Az oldalas nagyobb, mint maga, a mészáros. Beülünk még egy kávéra a talán egyetlen presszóba, ahol két olyan laza és csinos kiscsaj van a pult mögött, hogy a szívem egy kis darabja tán örökre ott maradt náluk. Aztán a remek mikroklímájú Nazar Garden következik, közepén a kötelező pavilonnal, ami jelen esetben Karim kán egyik palotája, benne a Pars (perzsa-) múzeum. Kicsi, de kiadós tárlat, legfőképp Karim kán és családja, a Zand dinasztia kincseit, használati tárgyait mutatja be, meg néhány történeti, régészeti érdekességet; hatalmas, középkori koránt, 5000 éves festett cserépedényeket, állatábrázolással. Ezek a teljesen ép, történelem előtti bödönök engem mindig időutazásra visznek, ám ez nem rabolja a társaim idejét, hiszen ugyanabba a pillanatba térek vissza, ahonnan indultam, kívülálló ezt észre sem veszi.

A szomszédos épület a Karim kán citadella, ami egy nagyjából téglalap alakú vár, négy sarokbástyával. Belül inkább csak palota, a teljes udvart narancsligetes kert tölti ki. Mégpedig sirázi narancs, ami egy haragoszöld lombú, viszonylag kis gyümölcsű lénarancs változat. A vár déli bástyája erősen dől kifelé, ami – gyanítom – azzal lehet összefüggésben, hogy ebben a sarokban van a sok medencés fürdő. Nyilván az itt elfolyó vizek mértek csapást az altalaj integritására.

Maga Karim kán (és a Zand dinasztia) a szafavidák uralkodása utáni zavaros, trónhacos időkben a dél-iráni területek hűbérura volt, aki biztonságot nyújtott, felvirágzást hozott a vidékre a 18. század második felében. Karim kán halála után Mátyás királyhoz hasonló igazságos, a szegényeket segítő alakként dicsőült meg a köztudatban.

A citadella után – amely a városközpont közepe – átkelünk a kiszáradt Khoshk-folyón, és Hafiz sírjához megyünk. Hafiz a 14. században élt költő, máig az egyik legjelentősebb perzsa szerző, az iráni néplélek kifejezője, ami azért érdekes, mert csupa „Ó, hála Allahnak, hogy a kocsmát kinyitották” témájú verset írt. A szeretők és a bor volt a fő téma, ami a középkori iszlám világot kissé más megvilágításba helyezi. Már Csokonai is foglalkozott Hafiz verseivel, aztán a 20. században minden magára valamit is adó költőnk fordított Hafiz verseket Szabó Lőrinctől Faludyig.

„Hű társak, a Háfiz nyomorult sorsa felől csak / Kérdjétek a gyertyát: lobog, így tölti be sorsát”

Szép! Hafiz sírjánál – ami egy perzsa kert közepén egy szaletli alatt van – mindig van forgalom.

Hafiz után jöjjön maga, a Perzsa Kert. A perzsa kert az ókor (Nagy Kürosz paszargadai palotának kertje) óta közismert fogalom, de négyezer évvel ezelőtti régészeti leleteken is fellelhetők már perzsa kertábrázolások. A perzsa kert a világörökség része. Ezt a címet 9 iráni kert viseli, ezek egyike „Irem-kertje”, az Eram Garden, ami a keresztény felfogásban a Paradicsommal azonos, ténylegesen pedig a Sirázi Egyetem botanikus kertje.

A perzsa kert mindig zárt egység, ahol a víz és a növények testesítik meg a világ harmóniáját, ahol a természetes elemek dominálnak az épített elemek fölött. Alapelemei a fák, a mindenütt jelenlévő víz és a kertben levő központi épület (palota vagy pavilon) előtti szökőkút. Az Eram Garden még ráadásul hatalmas kiterjedésű és mi egy, a témára kiéhezett biológussal vagyunk itt, szóval eltart egy darabig, míg a végére érünk...

Aztán taxival vissza a citybe. A taxis elég jól beszél angolul, érmegyűjtő (kap forintokat) és alapvetően érdekeljük mi magunk is. Például, hogy hogy hívnak? Barátaim a „Robi bácsi” megszólítást rögtön átültetik helyi verzióra és „Robi baba”-ként mutatnak be. Ezen még a taxis is felröhög. Van egy szimpatikus árajánlata; reggel értünk jön a hotelhez és elvisz Perszepoliszba (egy Venedigertaxi áráért 3 főre, 100 kilométer, 4 óra elfoglaltság). Egy óra odaút, két óra nézelődés, egy óra visszaút. Reggel hétre jön értünk, mert tíz után már nagy a meleg. Nyolckor nyit a múzeum, tizenegyre-délre már vissza is érünk. Rendben, akkor reggel hétkor találkozunk! Insallah! (ha Isten is úgy akarja).

Sikátorunk bejáratával szemben van egy kifőzde, ahová az egyszerű piaci munkásemberek járnak ebédelni – ez a bazár csóróbbik vége. Ide térünk be enni. Egy francia turista messze elkerülné a helyet, egy élelmiszerbiztonság-huszár meg pláne sikítófrászt kapna itt, a mi bizalmunk azonban töretlen. (Nem is bánjuk meg és másnap is itt ebédelünk.) Az étlapon csupa olvashatatlan karakter, úgyhogy „valami kebab”-ot rendelünk. A pincér hatalmas tálcákkal érkezik. Sült csirkemell-cafatok (kebab) és darált birkahús (cselou kebab), sült paradicsommal, halálos adag vajas kaszpi rizs alá temetve. Valami eszméletlenül jó! Sáfrányos, szumakkal. (A szumak a szömörce, ami kisebb mazsola méretű és jellegű aszalvány, a sáfrányos rizst mindig megszórják vele.) A helyieknek rendkívül tetszik, hogy ott eszünk és játszunk a gyerekeikkel, így aztán az étkezést folyamatos köszöngetés is fűszerezi, ahogy jön-megy a násznép.

Ebéd után szieszta a hotelben, amit az étterem zaja fest alá. Ide csak nők járnak enni és délután ötig zörgetik az eszcájgot az ablakunk előtt. Ráadásul mindig ugyanaz a zene szól; bánatos férfihang az ebédre felszolgált birkát siratja egy szál szetár kíséretében. Mi azért csak próbálkozunk a pihenéssel, ádázul. Kora este – mire elül a tányércsörömpölés – bevesszük magunkat a bazárba. Társaim fűszereket vesznek, rézedényre alkudoznak, én a szupererőmet fitogtatom és játszom a Helybélit. Este a bazár egyik komolyabb éttermében verünk tanyát. Korán van még, vendég alig, a fiatal, mosolygós pincér ráér bennünket szórakoztatni. Abgústot (más néven dizit) rendeltünk, ő pedig megtanít bennünket dizit enni – és sejtelmes arccal néhány nagy fogót meg teherautó-motor szelepre emlékeztető fém eszközöket tesz az asztalra, ami ezek után úgy néz ki, mint egy állatorvosi műtő, már csak a koponyalékelésre kiszemelt birka hiányzik.

Az abgúst csicseriborsóval, fehérbabbal, kurkumával ízesített sűrű bárányleves, amit kemencében főznek, egy-egy adagos edényekben. Fogyasztása úgy történik – s úgy lesz belőle kétfogásos étek – hogy az ember a rejtélyes fogóval ügyesen manőverezve a tányérjába önti a dizi levét, majd a második fogásnak maradó sűrűjét meg összetöri a szelepszerű valamivel, és azt is megeszi. Általában lepénykenyeret esznek hozzá, aztán egy jó korsó jéghideg sós-mentás dugh joghurttal csapatják szét, miként azt mi is tesszük. Ha ezt az ember mind betermeli nem marad más vágya, mint hogy valaki talicskán hazatolja, az ágyig.

Perszepolisz

Az ókori Perzsa Birodalom szakrális fővárosa és kincstára

Reggel korán indulunk, még épp, hogy elkezdi a személyzet kipakolni az asztalra a reggelinek valót. Felkapunk egy-egy darab lepénykenyeret, megenni már menet közben, a taxiban tudjuk csak. Irány Perszepolisz! Éppen a reggel nyolcas nyitásra futunk be, teljesen üresek a hatalmas parkolók, 2-3 látogató van még rajtunk kívül, így aztán majd a fényképekbe sem mászkálnak bele fölösleges japánok.

Perszepoliszt I. Dáriusz kezdte építeni ie. 515-ben és a későbbi uralkodók folyamatosan építették, míg Nagy Sándor le nem rombolta ie. 330-ban. A tavaszi napélyegyenlőségkor tartott perzsa újév (Nóruz, ~március 21.) ünnepségeinek székhelye volt, ide érkeztek a birodalom minden pontjáról Núbiától Indiáig a tartományok küldöttei, ajándékaikkal és az évi adóval. Az udvar Szúzából, az adminisztratív fővárosból érkezett ide és Ektebanába, a király nyári rezidenciájára utazott tovább. Nagy Sándor a perszepoliszi hatalmas kincstár kifosztásával az ókor legnagyobb inflációját idézte elő.

Ahogy megyünk a 125.000 négyzetméteres palotakomplexum lépcsőjén, gyanús zajt hallunk. Lent a bódében a jegyszedő énekel valami birkasiratót, de olyan hangerővel, hogy majd' szétdől a bódé. De ez nem ront az áhítatunkon. A Népek kapuja, Száz Oszlop Csarnoka, Dáriusz és Xerxész palotája, bikás, oroszlános és griffes domborművek, oszlopfők, az ajándékokkal érkező médek, arabok és trákok: csupa könyvből jól ismert ábrázolás. A legjobb napszakban érkeztünk, még laposak a fények, jól kiemelik a faragásokat... Kapuközökben, a fal tetején gyakran feltűnik a Faravahar, a zoroasztriánus államvallás szárnyas jelképe, alatta kötelezően mindig a király látható, akit kötelezően, mindig ernyővel ábrázolnak. Próbálom elképzelni a 300 című film Xerxészét esernyővel. Röhögés nélkül nem nagyon megy...

Két óra múlva visszatérünk a taxihoz. 10 óra van, még kellemes az idő, de mire visszaérünk Sirázba – egész úton süt rám a nap – épp elegem van.

Siráz, megint

Ebéd előtt megnézünk még egy kertet, itt a hotel mellett; Naranjestan. Nyilván narancsfákkal van tele... Bevallom, kicsit elveszítem a fonalat, annyi kertet láttam már. Gyönyörű ez is. Aztán ebéd a bevált kifőzdében, utána birkasiratókat hallgatunk szieszta gyanánt. Esti sétának beiktatjuk az autóbusz pályaudvar felkeresését, ami a térképen közel van, az életben viszont piszkosul messze. Mostanra már segítők nélkül is boldogulunk a pályaudvarokon és simán megvesszük a másnap esti buszjegyeket Teheránba. 924km a táv, 12-13 óra az út, jobbára éjjel utazunk majd, este 9-kor indul a járat.

A buszpályaudvarról azért már inkább taxival vergődünk vissza a belvárosba, amit az öreg pilóta egyáltalán nem ismer(!), így mi navigáljuk. Karim kán citadellájánál rendezvény van, néhány utcát lezártak, így az öreg végtelen ciklusba keveredik. Ezt idejében felismerjük és elbúcsúzunk, ő pedig valószínűleg még ma is rója a köröket a citadellánál, ha meg nem halt. Jól bevált étterembe ülünk be a piacnál, a vidám pincérrel, ki dizit enni tanított. Talán cselou kebabot vacsorázom, mert mi mást ehetnék. Mellém ült egy lány, így valahogy a kajára nem is nagyon emlékszem...

Másnap arra ébredünk, hogy van itt egy mecset színes üvegablakokkal, amit még nem láttunk, pedig benne van a kép minden útikönyvben. Na, az hol lehet? Nézzük meg! Ja, hogy itt van szemben, az utca túloldalán... Átsétálunk a Nasir al Molk mecsetbe. Nem monumentális, mégis van valami varázsa. Itt még a kisgyerekek is otthon érzik magukat. A mecset mellett kinézünk magunknak egy családias éttermet. Van itt egy kávézó is, remek kávéval és remek könyvekkel, veszek is egy vaskos, iráni kiadású útikalauzt (angol nyelven). Tételesen végigmegy a tartományokon, meg az olyan praktikus kérdéseken is, hogy hol a rákban lehet szerezni térképet a hegyekről. Aztán taxiba pattanunk és még az autóbusz pályaudvaron is túl, ahol a nagy hegyek kezdődnek, felkeresünk még egy hatalmas kertet (Delgosha Garden) meg egy sírt; Szádi sírját.

Szádi végigélte az egész 13. századot és egészen jó költő. Nekem Hafiznál is jobban tetszik. Az életrajza pedig szenzációs! A lényeg Faludy György tolmácsolásában eképp hangzik: „Sírázban született és a bagdadi Nizámijja Kollégiumban tanult. Életét tulajdon leírásából ismerjük; kár, hogy sokat hazudik. Tanulmányai után bejárta Hedzsászt, Jement, Abesszíniát, Irakot. Szíriában keresztesek fogságába esett, és más rabokkal együtt dolgozott Tripoliss sáncainak megerősítésén, míg egyik jó barátja kiváltotta. Sz. hálából elvette megmentője lányát, de az "tűrhetetlen szipirtyónak bizonyult", amiért, hosszadalmas botrányok után elvált tőle. Ezután Indiába utazott. Mikor Szomnáth egyik hindu templomában sétálgatott, felfedezte a titkos mechanizmust, mellyel a papok az istenséget mozgatták, hogy a hívők csodát lássanak. A templomszolga meglepte Sz.-t, miközben a szerkezetet vizsgálta, úgyhogy kénytelen volt agyoncsapni egy gerendával, nehogy a papok vele végezzenek. 1255-ben hazatért Sírázba, a városba, mely délkeleti fekvése miatt elkerülte a mongol hódítókat.” Satöbbi-satöbbi. Sirázban már csak költött és költött és elég jó verseket írt.

„Míg az eb nem harapja meg társát, / Azt hihetnéd: barátok és szeretők.

Egy falást dobj nekik, s elég ez, hogy / Máris egymás husába tépjenek ők.”

Folytatás: http://www.turatars.com/blog/view/id_3577/title_Irani-mozaik-5-resz/

Címkék: Irán