Jazd

Félmilliós oázisváros a pusztában

Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3571/title_Irani-mozaik-2-resz/

"Iszfahán a világ fele” – tartja a mondás. Mi azért igyekszünk egy kicsit belekóstolni a másik felébe is. Ahogy Jazd felé robog az autóbusz (267km), a kopár, sivatagos tájban érdekes építmények tűnnek fel: emberi méretű vakondtúrások egyenes sorokban egymástól néhány tíz méterre. A mélyen a felszín alatt futó több ezer éves sivatagi vízvezeték rendszer, a qanat (kanát) tartozékai ezek. Jazd határában újabb érdekesség, jellegzetesen furcsa, zömök, kerek tornyok tűnnek fel a hegycsúcsokon; „A Hallgatás Tornyai” – a Zoroasztiánus temetkezés legendás helyei. Mindkettőről lesz még szó. Meg még sok mindenről lesz itt szó. Jazd a Selyemút egyik fontos állomása volt Irán szívében, a Kavír- és a Lút-sivatag peremén, a négyezres Sirkúh-hegy alatt. Marco Polo is járt itt, nyilván megkóstolta a teveburgert. És ma is izgalmas hely.

A jazdi buszpályaudvar szokatlan módon a város szélén, a repülőtér mellett van. Ahogy leszállunk a légkondicionált buszból, megüt kissé a koraesti 42 fok. Iszfahánban csak 37 fok volt a nappali forróság, itt viszont még este is 40 fok van, rendesen benne járunk az afrika-ázsiai sivatagi övben, nagy hegyek és a nagy sivatagok határán. De a magyarok kemények; kettőt pislogunk – ha ez van, akkor ez van – aztán felmarkoljuk a cókmókunkat és a taxisunk után robogunk, aki hihetetlen tempót diktálva cikázik a parkoló felé, ami ráadásul rohadt messze van. Egyébként elég jól beszél angolul és mindjárt komplett jazdi programcsomagot ajánlana hotellel, sivatagi túrával, tevegeléssel, anyám kínjával, de nem akarunk mindjárt az első ajánlatnál leköteleződni. Amúgy megtehettük volna, kb. ugyanazt kínálja mindenki, ugyanazon az áron. Még mindig nem szoktuk meg, hogy itt teljes bizalommal az első jöttmentre bízhatjuk a sorsunkat.

Szállodánk egyike a belvárosi tradicionális hoteleknek, amiből jó sok van errefelé. Szökőkutas, árnyas kert köré épített épület földszinti és emeleti szobái. Általában hangulatos és kellemes. Mondjuk, nem lopta magát a szívembe, de az iszfaháni Hotel Iran után erre kevés esélye volna bármilyen szálláshelynek.

Esti városnézésre indulunk, meg valami vacsora sem ártana. Az ilyen jazdi belvárosi sétára a legjobb, ha az ember egy nagy gombolyag fonállal indul, mert a girbegurba szűk sikátorok labirintusába megy, mint kisegér a laboratóriumban. 2-3 emeletnyi szürkésbarna, ablaktalan vályogfalak, árkádok, hirtelen eltűnő és hirtelen feltűnő alakok, árnyak, néha egy-egy ajtó vagy elágazás, esetleg kisebb tér, ahonnan látszik egy mecset tornya. A torony az fontos, arra kell menni a belváros felé. (Reméljük, nem több torony van mindenféle irányban és hol ezt látjuk, hol meg azt!) Visszatalálni meg majd a szerencse és a jó emlékezet segít – ha segít. Itt simán el tudnám képzelni, hogy valamelyik fal túloldalán Alibabáné forró olajjal mészárolja épp a negyven rablót. Persze, az egy birodalommal odébb volt, Bagdadban, de akkor is! Allah jobban tudja, mert kifürkészhetetlen az ő útja, de ilyesmi szerintem bármikor megeshet ma is!

A tornyokat megcélozva hamar a légies Jameh-mecsethez érünk. A karcsú minareteket, az őket összekötő magas iwan-t (bejárati boltív) nézve fel sem vetődik az emberben a gondolat, hogy ez egy 11. századi, ezeréves épület! Mozaik burkolata egész Iránban a legszebb. De most nem megyünk be ide, mert épp imára készülődnek. Keresünk inkább egy jó kis éttermet, kerthelyiséggel. A jazdi belváros vályogházaiban az éttermek kerthelyisége természetesen a tetőn található, mivel Jazdban a háztetőn lenni különös, egyedi élmény. A szomszédos Jameh-mecset éjszakai kivilágítása, a közeli és távolabbi mecsetek kupolái, tornyai mellett van még valami, ami meghatározó a jazdi panorámában; a széltornyok rengetege. Ezek a – minden ház szerves részét képező – felső részükön áttört, hatalmas kéményre emlékeztető építmények igazából szellőztető kürtők, a légkondicionálás ősei; az épületen belüli állandó, némiképp hűsítő légmozgást biztosítják. De azt mondanom sem kell, hogy társaim magasról tesznek bármilyen légkondicionálásra és a hotel tetején, a tornyok között töltik az éjszakákat. (Néha én is felmegyek, mert ott a legjobb a WIFI.)

A kaja egyébként remek, a gyömbéres limonádé kellemesen frissít, a pincérlányok ügyesek. Egy 17. századi francia utazó szerint a jazdi asszonyok a legszebbek egész Perzsiában. Magam lelkes, figyelmes híve és nyomon követője vagyok ennek a témának, francia elődöm (a jó Jean-Baptiste Tavernier) állítását azonban sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, habár az is igaz, hogy pár napos villámlátogatásunk semmiképp nem nevezhető reprezentatív mintavételnek a jazdi nők körében.

Reggel a Jameh-mecsetben kezdünk. Nagyon sok időt töltünk odabent, mert egyrészt tényleg gyönyörű, másrészt itt is érezhető valami a hely szelleméből, amit nevezhetünk Isten közelségének, nevezhetünk egyszerűen csak áhítatnak, a lényeg, hogy vendégmarasztaló az érzés, le is telepedünk a szőnyegeken kis időre. A medresze nagytermében könyveket árulnak, van egy teherautónyi, ami külföldieknek készült; fotóalbumok, Hafiz versei angolul, németül, vagy franciául, Korán, perzsa történelem és konyhaművészet; minden, mi szem-szájnak ingere, egytől egyig könyvkötészeti remekművek, nem is drágák, ellenben rohadt nehezek. Nem baj, azért csak bevásárlunk, hiszen így egy hét ott tartózkodás után már nem holmi mezei turisták, hanem Perzsia elkötelezett barátai vagyunk.

A mecset után nyakunkba vesszük a várost. Első állomásunk egy gránátalma-bár. Nehéz elhinni, hogy abból megélni, családot és belvárosi üzlethelyiséget fenntartani lehet, hogy valaki frissen facsart gránátalma levet árul, de a fene bánja, ha egyszer ilyen finom a portéka. Jól begránátalmázva fedezzük aztán fel a város kisebb-nagyobb csodáit, de a legfőbb cél a víz-múzeum meglátogatása. A múzeum egy 19. századi polgárház alatti kellemesen hűvös pincerendszerben van, így aztán itt is hosszabb időt töltünk el bámészkodva.

A víz-múzeum gyakorlatilag a qanatról, a sivatagi települések vízellátását biztosító ókori eredetű vízvezeték-hálózatról szól, ezt mutatja be nagy alapossággal (nagy örömünkre). A dolog lényege, hogy a hegyvidéki, hegylábi víznyerőhelyekre, a felszín alatti vizeket elvezető vízzáró rétegekre keskeny és alacsony tárót hajtottak, majd ezekben a csekély lejtésű tárókban a vizet a települések, az egyes házak alá bevezették. A város felé tartva ennek a vízvezeték rendszernek a mélybe vezető aknáit láttuk, mint hatalmas vakondtúrásokat. A járatok átlag 30-50 méter mélységben futnak és kb. 5 kilométer hosszúak, de van az országban 70km hosszú és 250 méter mély qanat is. A házakból pincelejárathoz hasonlatos lejtős aknák vezetnek a lenti vízvezetékhez, ahol általában kisebb termeket alakítottak ki vízmedencével, hűsölő padkával, hisz míg odafönt 35-40 fok van, a qanatban 20 fok körüli hőmérséklet a jellemző. A qanatba egyébként a hotelünk udvarából is vezet egy lejárat (le is mentünk), de a városban sok helyen le lehet még menni oda, pl. a bazárban is. Ma már nyilván nem ezzel a – vízszennyezés szempontjából kimondottan sérülékeny – módszerrel vezetik a vizet a városba, a qanatok városi része ma már száraz, de a vízkivétel és az ivóvíz tárolása ma is a qanat-rendszer alapjaira épül.

A múzeumba jövet-menet útba esik a bazár, aminek végén, a Jameh-mecset mellett kiszúrunk egy elegáns éttermet, ahol tevehúst is adnak. Ide tér be kiéhezett falkánk ebédelni. Tevepörkölt csicseriborsó főzelékkel. Nagyon finom, de semmi rendkívüli, biztosan nagyon fiatal teve lehetett. Este aztán ugyanide térünk vissza teveburgert falni. Na, abba a húspogácsába már szaftosabb darabokat is beledarálhattak mert nagyon finom. Én ugyan nem érzek karakteres teveízt (a többiek igen), csak azt, hogy valami nagyon finomat eszem és akarok még és még!

A két tevelakoma között sziesztázunk egy kiadósat a hotel kertjében, aztán este háromnegyed hatra jön értünk valaki elektromos kocsival. Megyünk a sivatagba naplementét nézni, romantikázni. Kicsivel a megbeszélt időpont előtt kiülünk a hotel előtti térre. Egy francia család van még itt, ők is a sivatagra várnak. Pontosan a megbeszélt időpontban befut egy fehér golfkocsi; a magyarokért jött. Azok vagyunk mi. Fekete hajú, alacsony homlokú, szőrös, testalkatában is hegyi gorillára emlékeztető srác, mintha a majmok bolygójáról jött volna – és még a díszlet is passzol. Egyébként rendkívül szimpatikus és értelmes fiatalember. Kérdezi, hogy beszélünk-e oroszul? Kонечно! (természetesen) Azt legalább nem értik a franciák. Felpattanunk az elektromos taligára és nyomás. Ez azért már Rejtő fantáziáján is túlmutat; sivatagi oázis sárból tapasztott sikátorain cikázunk egy fehér golfkocsin, amit a „Millió rózsaszál”-at oroszul éneklő emberszabású vezet (mi meg magyarul kísérjük). Alla Pugacsova a dal szerzője, tudtátok?

A Jameh-mecset mellett egy kis téren állunk meg, ahol – a társalgás nyelve angolra fordul – bemegyünk egy hotelba, és a recepción befizetjük a 2 órás sivatagi kirándulás költségét, fejenként 9 eurót. Én ilyenkor mindig a húszeurós Venedigertaxira gondolok és mindjárt jobbra fordul a kedvem. Aztán míg a téren a terepjáróra várunk, emberünk mindenféle kultúrtörténeti érdekességgel szórakoztat bennünket. Szinte beleszépül, olyan átéléssel mesél.

Aztán befut a terepjáró. Valami özönvíz előtti japán szörnyeteg, a damavandi hegyitaxikhoz képest is lelakott, de szolgál, ez a lényeg. Szimpatikus, csóró legény ül a volánnál. Észak felé hagyjuk el a várost és elég sokat megyünk a homoksivatagban, elképesztően meredek buckákon fel és le. Hogy nem öncélú vagánykodásból visz erre az utunk, abból lesz világos, hogy ugyanezeken a buckákon vezet majd a visszaút is.

Az odaút egy nagy homokdűne alatti szikes tóhoz vezet. A Jazdi-tó partján nádas, a partközelben három gólyatöcs gondoskodik a szinte megszakítás nélküli nyik-nyik-nyik hangról. Nálunk ők lesznek az év madara 2019-ben. Sokat tűrő ember vagyok, de ha napokig kellene hallgatnom, óhatatlanul ámokfutásba kezdenék. Mint egy gyalogkakukkot üldöző prérifarkas... Szimpatikus madarak, amíg meg nem szólalnak. De rögtön megszólalnak és ahogy és amennyit beszélnek, azzal embert lehet kínozni.

A homok kellemesen langyos, finom szemű, benne kis piszkosfehér lemezkék, a talajvízből kipárlódó rónasó vagy sziksó (nátrium-karbonát) kiválásai. Hárman három felé indulunk, mindenki a maga útját járja, hogy aztán a nagy dűne tetején találkozzunk. A szél folyamatosan hordja a homokot, kis garmadákat épít a lábunk körül. Köröttünk a két négyezres hegylánc által közrefogott, kb. 20km széles Jazdi-medence, keletre amíg a szem ellát, homokdűnék. Északnyugaton a hegycsúcsokon a Hallgatás Tornyai. Ahogy a nap egyre alább száll, a homokdűnék egyre kontrasztosabbak, a barna hegyek rózsaszínűek lesznek. Aztán a Nap leszáll a hegyek mögé, a terepjáró pedig rövid kürtszóval jelzi, hogy lassan induljunk!

Nem megyünk messzire, csak egy közeli táborhelyig, Raincamp a neve. Tisztára a Tatuin-bolygóra emlékeztető hely: egy szikla alatti síkon félkörben gömb alakú bungalók, néhány lapos tetős helyiség, és mindebből egy fejjel kimagasló tevék. Nem állt szándékunkban tevegelni, én még a körhintára sem ülök fel, nemhogy egy tevére, de ha már itt vannak, Herr Karancsi felül egyre, fényképezkedni. A teve neve Szenti. Aztán ülünk még egy darabig, a sivatagi este varázsát szívjuk magunkba, beszélgetünk a tevehajcsárokkal, esszük a rágcsájukat – aztán észbe kapunk és mi is veszünk ezt-azt a kantinban – majd a teljes sötétség beálltával visszautazunk a városba, teveburgert falni. Búcsúzáskor titokban a sofőr kezébe nyomunk némi pénzt, mert alapos a gyanúnk, hogy a 9 eurókból, amiért ő dolgozott meg, nem sokat láthat.

A következő nap legfőbb programja, hogy meglátogatjuk Zarathustra híveinek tűzszentélyét. Ez azonban egy annyira misztifikált, tévképzetektől ölelt, távoli világ, hogy a végeredmény a maga csupasz valóságában csak csalódás lehet: egy jellegtelen épületben üvegfal mögött embernyi magasságú kehelyben ég nem túl nagy lánggal néhány faág. Ennyi és nem több, amit az avatatlan szemlélő lát.

A három legfontosabb zoroasztriánus tűz 3500 éve ég – meg amennyivel előtte a nomádok vitték magukkal kondérban táborról táborra a pusztában, még a Zarathustra előtti időkben, talán az idők kezdete óta, hiszen a próféta nem új mítoszokat teremtett, hanem a régieket helyezte új összefüggésbe. Ez a jazdi tűz csak egy viszonylag fiatal, 1500 éve égő fióktűz. A legmagasabban kvalifikált (a tisztaság legmagasabb fokát elért) pap rakhat rá fehér műtős cuccban (sapka, álarc, köpeny, kesztyű) kajszit, vagy ciprusfát. Egyébként nem a tüzet imádják – mint a tévhit tartja – hanem az Úr (Ahura Mazda) hat szimbolikus fiát és lányát tisztelik, amelyek közül a rituális tűz a „Legszentebb Igazság” megjelenítője. Vannak még bőven – hihetetlenül bonyolult – rituáléik tejjel, bikapisivel és virágokkal is, de ezekkel a kívülálló már nem találkozik. Közben ne feledkezzünk meg arról, hogy ez volt Perzsia államvallása már Kürosz, Dáriusz és Xerxész előtt ezer évvel is, az ő uralkodásuk alatt is, meg még utánuk is ezer évig. És ma is – a legkisebb – világvallás. Halottaikat – mivel a test a tisztátalannak tartott talajjal nem érintkezhet – a hegytetőkre épített Hallgatás Tornyaiba vitték fel, ahol a keselyűk a szertatás java részét elvégezték, s csak az ott maradt csontokat temették el aztán. Ez a szertartás ma már tilos Iránban.

A tűzszentély után még egy alapos razzia a bazárban, bekapunk még egy bariburgert, aztán tovább húzunk délre, Sirázba, a költők és kertek városába.

Folytatás: http://www.turatars.com/blog/view/id_3573/title_Irani-mozaik-4-resz/

Címkék: Irán