Iszfahán
(1598-1722 között - a szafavida dinasztia alatt - Irán fővárosa volt. Lakossága 2 millió fő.)

Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3570/title_Irani-mozaik-1-resz/

Buszunk a déli Sirázba tart, a kétmilliós Iszfahánba csak azért megy be, hogy minket kitegyen valahol. Ez a valahol egy felüljáró alatt van, a Jóisten tudja, hol. Mindenesetre épp arra jár egy taxi. Van ugyan már utasa – egy kurd srác – de azért felvesz minket is. Beszuszakoljuk a nagy zsákokat a csomagtartóba, magunkat az autóba, az ajtó pedig felakad a járdára. A kurd kiugrik, megemeli az autót, s az ajtók záródnak. Szállásunk a belváros közepén, egy sétálóutcából nyílik, ráadásul a környéket metróépítés miatt szétbombázták. Magyarázzuk a sofőrnek, hogy bárhol jó a közelben, tudunk mi 200 métert gyalogolni (hiszen ekkora pakkal mi a hegyre mászunk), de ő minél közelebb akar vinni minket, míg aztán nagy lendülettel fennakadunk egy buszsáv elválasztó betonszegélyén. Ettől kissé alábbhagy a taxisban a szenvedély. Ahogy toljuk lefelé a betonról a taxit, a kifolyt olaj mennyiségét látva van egy olyan érzésem, hogy ez az autó – szegény – már nem megy messze innen a saját kerekein.

Hotel Irán, Iszfahán belvárosában, egy sétálóutcán (Chaharbagh Abbasi utca, de ennek nyilván semmi jelentősége itt). Én ilyen jó hotelben még nem voltam. Nem attól jó, hogy modern, kulturált, szép, kényelmes és még olcsó is, hanem attól, hogy igazán felkészült személyzet dolgozik a recepción. Bármilyen kérdést, kérést úgy fogadnak, mint aki már várta, hogy ez következik, s már a kezében a térkép, a menetrend, a… akármi. Ezek bármit elintéznek és még beszélgetni is lehet velük mindenféle dolgokról, a Zagrosz elfogyó gleccsereitől az inflációig. Este kilenckor érkezünk, elfoglaljuk a szobát, majd a tulaj ajánlotta közeli étteremben – ahová nap közben a közeli hivatalok, bankok tisztviselőii, este meg a helyi lakosok járnak enni – megvacsorázunk. Egyszerű hely, remek csicseriborsó leves, aztán vegyes sült tál: sülthal, csirke és bárány kebab, halálos adag sáfrányos rizzsel, salátával. Iránban rengeteg rizst esznek, ez az általános köret. Csak saját termésű rizst használnak, más rizsére rá se néznek (a Kaszpi-tenger környékén termelik) és pergőre főzik. Én ugyan a csimbókos-ragadós rizs híve vagyok, de lehet, hogy már nem, mert ez az iráni rizs is nagyon bejön, utolsó szemig megeszem, bármennyit adnak. És ez a fűszerezés! Szerencse, hogy nem értek hozzá, mert nagyon – unalmasan – hosszan mesélném…

Vacsora után, teli hassal a közeli parkon és a bazáron át a város főterére, a Maidan-e Naqsh-e Jahan („a világ képe tere”), vagy rövidebb nevén Imám térre megyünk. A látvány sokkoló. Valami mélyről fakadó, elemi boldogságot érzünk; ilyen lehet a Paradicsomban. A tér 1598 és 1629 között épült az akkori fővárosban, eredeti funkcióját tekintve lovaspóló pályának, ennek megfelelő mérettel, ami 560x160 méter. Ezzel a Mennyei Béke tere után a második legnagyobb zárt tér a világon. Az egész teret árkádos épületsor, a Nagy Bazár szegélyezi, a téglalap oldalainak közepén egy-egy hatalmas mecsettel vagy palotával. Csütörtök van, mindjárt éjfél. Napnyugtával megkezdődött tehát a péntek, a muszlimok szent napja. A hatalmas téren az éjszaka hűvösében több ezer ember piknikezik. Hatalmas buli ez! Kihozták a házi kedvenceket is, itt-ott egy-egy kakadu, ketrecben nyúl. (A nyugat-európai kutyakultusz itt ismeretlen.) Minden társaság a fűben ülve vacsorázik, vagy még főz valamit kis gázfőzőjén. A gyerekek labdáznak, rolleroznak, görkorcsolyáznak, sárkányt eregetnek, szökőkútban fürdenek, a srácok a mecsetek előtti udvarokon fociznak, csak úgy döng a hatalmas kapu a találatoktól! Mindenki beszélget, nevetgél és láthatóan ugyanolyan boldog, mint mi. Ez egy össznépi boldogság. Nem gondoltam volna idehaza, hogy ez lesz a lényegi benyomásom erről az országról, amelyről annyi mindent hallani! Kollektív, paradicsomi szeretet és öröm. Néhol megszólítanak, üljünk le mi is, pl. kártyázni. De annál érdekesebb jönni-menni, úgyhogy nem kártyázunk, hanem ugrálunk el a lovak elől. Merthogy a tér lovas hagyományainak megfelelően itt éjszaka is konflisok száguldoznak ügetve(!) a tömegben.

Aztán győz a fáradtság – hiszen reggel még 4200 méteren voltunk, fent a hegyen – s visszatérünk a hotelbe, ahol azzal fogadnak, hogy a metróépítők eltörték a főnyomócsövet, nincs víz a környéken. Hurrá, nem kell fürödni! És inni sem! Majd csak reggel.

Reggelinél derül ki, hogy mi vagyunk csak külföldiek a szállóban, mindenki más iráni. Az itteni reggeli svédasztal – meg a jazdi meg a sirázi is – húsmentes. Sajt, vaj, gyümölcsök, zöldségek, lecsó, keménytojás, répalekvár, kenyérlepény, esetleg sütemények. Jól lehet azért lakni, tisztességgel.

Reggeli után a közeli parkon át igyekszünk újra a főtérre, hogy egyetlen rohammal vegyük be a bazárt, a mecseteket és a palotákat. De nem megy ám az olyan gyorsan faluhelyen, hiszen a közeli park sem csak egy egyszerű park, hanem a szafavidák 1699-ben épült Hasht Behesht („Nyolc Paradicsom”) palotájának a kertje, maga a dobozalakú palota pedig olyan robusztus, miközben olyan légies, hogy muszáj betérnünk ide egy kicsit, szájtátani. Utána még az oly ritka kávézók egyikénél kell csak megállnunk, majd jöhet a kultúrsokk, amiből az éjjel kaptunk már egy kis ízelítőt.

Először a Maidant (Imám-teret) lezáró, 400 éves Imám- vagy Sah-mecset kerül terítékre. Ennek az előterében, a 27 méter magas iwan (bolthajtásos kapuzat) alatt zajlott tegnap éjjel az ádáz focimeccs, hogy csak úgy döngött bele a kapu, mintha maga Daháka akart volna bemenni. Most csend van és béke és valami – talán a falakból, talán ez ember lelkéből, talán Isten közelségéből áradó – mély áhítat. Egy ilyen mecsetet persze ne úgy képzeljünk el, mint egy pécsi, vagy mosztári dzsámit, ami egy zárt épület, az udvarán esetleg tisztálkodó és lakóhelyiségekkel. Egy ilyen iráni nagy mecset mindig jelentős épületkomplexumot jelent, adott esetben – mint itt is – a legalább 2 minaretes (ezek itt 42 méter magasak) kapu mögötti udvarról nyíló több mecsettel, medreszével (iskola) és egyéb kiszolgáló, lakóépületekkel, könyvtárral. Maguk a mecsetek pedig nem zárt épületek mint a mi mérsékelt övi dzsámijaink, sokkal inkább emlékeztetnek a Hira-barlangra, ahol Mohamed az első kinyilatkoztatást kapta Istentől: hatalmas, a barlangszádát jelképező, nyitott iwan mögött még hatalmasabb, ablaktalan, csak a bejáraton és a kettős kupola nyílásain át megvilágított terem, imafülkével. Mindez virág- vagy nonfiguratív mintás, hihetetlenül változatos csempével burkolva kívül-belül. Az ima, elmélkedés, tanulás, pihenés, istenhez fordulás helye. A helyi medresze egyébként más vallásúakkal is vállal nyilvános, angol nyelvű együtt gondolkodást, beszélgetést. Nem a be- és elzárkózás helye. (Kettős kupola: van egy belső, a mecsetből látható, belülről díszes és van egy külső, az utcáról látható, kívülről díszes kupola, mindkettő önhordó szerkezet, 1-2 méteres távolság is lehet a kettő között, ahol csak levegő van.)

A mecsetből bevesszük magunkat a bazárba. Talán a bennem élő gyermek teszi, de nem tudom megunni. Itthon dinamittal nem lehetne kirobbantani, hogy menjek a vásárba, ellenben a perzsa bazárt nagyon élvezem. A mindenféle biszbasz-árusok portékája, a rézművesek, fűszeresek, kendő- és szőnyegárusok holmija, a díszdobozok, sakk-készletek, édességek és ékszerek lenyűgöző dömpingje, a sok kedves emberrel beszélgetés, a nők mosolya – megannyi szép emlék. Semmi kellemetlen tülekedés, ránk akaszkodás, ravaszkodás, nem kell vigyáznom a táskámra, értékeimre, teljes odaadással bambulhatok. Egyébként vágymentes, elégedett bazárjáró vagyok, semmit nem akarok venni és nem is veszek két hét alatt semmi mást, mint – ezen az első bazári napon – egy csinos válltáskát, amolyan férfiretikült, amiben kényelmesen elférnek a vaskos köteg bankók, fényképezőgép, ivóvíz meg az összecsukható vizespohár.

Bazári túránkat a térre nyíló Ali Qapu („magas kapu”) palota meglátogatása szakítja meg, ami nemcsak az uralkodó rezidenciája volt, de teniszpályányi fedett terasza a lovaspóló mérkőzések VIP páholya is lehetett. A sokadik emeleti hatalmas terasz közepén rézborításos fürdőmedence, és a terasz mögötti teremben a fal festményei arra engednek következtetni, hogy igen komoly orgiákat láthattak ezek a kövek és gerendák. A középkori perzsa költészet is legfőképp a borról és a szeretőkről szól, a paloták fala tele emberábrázolással; ez valami másik iszlám lehetett, mint amit manapság sulykolnak.

Délután a nemzeti bank épületének szomszédságában elég jó eredménnyel bolondítjuk a valutázókat, majd még egy kis bazározás után helyi járatú busszal az örmény negyed felé vesszük az irányt. A busz közönsége mélységes szimpátiával kíséri utazásunkat; tetszik nekik, hogy a külföldiként elvegyülünk közöttük. Pénteken azonban az örmény negyed katedrálisai zárva tartanak (ilyenkor pörgetik le a keresztelőket, s hasonló szakrális eseményeket), így lemegyünk a kiszáradt medrű folyóhoz.

A Zájenderud („életadó folyó”) a maga 400 kilométerével az Iráni-fennsík legnagyobb, mindig bővízű folyója volt, azonban a Zagrosz gleccsereinek fogyta és az öntözéses mezőgazdaság évről évre növekvő vízkivétele ezt a vízhozamot addig-addig csökkentette, míg a 2010-es években már a több évi időszakos kiszáradást követően hosszabb időre is kiszáradt a folyómeder az alsóbb szakaszokon. Most semmi nincs a mederben csak néhány bámészkodó, mint például mi, akik átkelünk a túlsó partra, ahol egy parkban heverészve várjuk a naplementét, s a közeli Si-o-seh-pol ("33 árkád hídja") esti díszkivilágítását, ami nagyon szép. A 300 méter hosszú, többszintes, árkádos-zegzugos építmény a szerelmesek hídja, itt el lehet bújni a világ szeme elől egy kis romantikára – merthogy az utcán egymás kezét sem foghatják, ezt a jelenlegi törvények ma még tiltják.

Adtunk az érzésnek rendesen, 26.640 lépést mutat az órám a nap végére, nem csoda, hogy a híd után már nyűgös a banda, úgyhogy a „pesti oldalon” taxiba pattanunk, s úrifiúk módjára megyünk vacsorázni a reggel kiszemelt „tradicionális” étterembe. Éttermünk az utcáról nézve csak egy ajtó. Mögötte kerthelyiség, majd terem, terem, újabb kerthelyiség. Pincérek hada kíséri bolyongásunkat egyikből a másikba, míg végül a legtávolabbi ponton a csillagok, vízerek és a vágott macskaszőr kedvező együttállása végre asztalválasztásra készteti társaimat. A pincér szabadkozik, hogy új az étterem, a múlt héten nyitottak, még nincs leves az étlapon. Megnyugtatjuk, hogy néhány vödör limonádé talán feledteti velünk e kínos malőrt. És feledteti! Egészen szenzációs a limonádé, az utána felszolgált bárány kebab pedig, a vajas-sáfrányos-aszaltszömörcés-pergős kaszpi rizzsel addigi életem legjobb vacsorája! Attila viszont a perzsa szőnyegmosók gulyáslevesét, abgústot (más néven dizi) vacsorázik, de ez olyan bonyolult egy étel, hogy majd csak Sirázban mesélem el, mert engem ott tanít majd meg dizit enni egy vidám pincér.

Reggel a szálló recepcióján megbeszéljük, melyik buszjáratra foglaljanak nekünk helyet, majd elkamikázunk a nemzeti bankhoz maffiózni egy kiadósat; félbehagyott dolgunk van itt a valutázókkal. Némi téblábolás után összejön a biznisz és olyan jól konspirálunk, hogy csak egy rendőrjárőr szól oda, menjünk már be a kapualjba csencselni, ne a nyílt utcán boltoljunk! Bemegyünk hát a kapualjba, ami épp egy bank portálja, így kimondottan stílusosan valutázunk, kellően zord ábrázattal. Aztán taxiba pattanunk, mert van még egy függő játszmánk; az örmény negyed. A taxis a Vank-katedrális kapujában tesz ki bennünket. Szűk utca; jobbra a katedrális, balra egy kávézó. Szívünk bal oldalon van, úgyhogy előbb jöjjön a kávézó! A srác nagyon ügyes, a kávé remek! Jöhet a katedrális!

A Vank-katedrális csak egyike az örmény negyed nagy templomainak, van még itt valami 7 hasonló, de a Vank a leghíresebb. Kívülről nézve pontosan ugyanolyan kupolás mecset, mint a muszlim templomok, de kívülről nincs rajt' semmilyen díszítés, ronda szürkésbarna az egész. Udvarán a jeles örmények mellett az iszfaháni keresztény kolóniák jeles embereinek sírjai; angol konzulok, misszionáriusok és kedvesnővérek szebbnél szebb sírkövei. Szép, de színtelen világ. A templomba lépve minden megváltozik; gyönyörűségesen élénk színekkel telefestett falakon apokaliptikus képregények, elképesztő, horrorisztikus világvége-jelenetek, szentek és mártírok csúfos végnapjai. Színes, de nagyon csúnya világ. Három lány direktbe fotóz minket. Visszafotózzuk őket, hogy meglegyen a világ egyensúlya, s átmegyünk az örmény múzeumba. Kétszintes, galériás, hihetetlen értékekkel. Egyrészt a helyi örmény hétköznapoknak, másrészt az örmény holokausztnak, harmadrészt az örmény egyháznak a múzeuma, sok-sok érdekességgel, de igazán nem köt le bennünket. A magyar honfoglalás előtti idők kódexeinél azért már földbe gyökerezik a lábunk; hatalmas, remek állapotú könyvek, gyönyörű illusztrációkkal. Ilyet egyszerű halandó nemigen láthat, pláne nem ilyen közelről. Döbbenet! Csak állunk és nézünk. Ezekből a könyvekből van itt kiállítva... nem 1-2 darab, hanem... 4 sor.

Folytatás: http://www.turatars.com/blog/view/id_3572/title_Irani-mozaik-3-resz/

Címkék: Irán