Iránban nyaraltam. Egyszerű a mondat, de olyan idegenül hangzik, hogy muszáj volt leírnom. És most mesélek is róla, bár nem akartam. Sokan rágták a fülemet, hogy meséljek, de 2 hetet nem lehet elmondani úgy, hogy ne fulladjon unalomba. Viszont, ha bárhol szóba kerül, azt tapasztalom, hogy annyi tévhit és előítélet él az emberekben Iránt és az iszlám világot illetően, hogy mégiscsak muszáj egy kicsit mesélnem. Ennyit minimum megérdemel az a néhány ezer ember, akivel az utazás során kapcsolatba kerültem, akik széppé tették azt a két hetet, akiknek öt-tizenötezer év történelme formálta a tudatát olyanná, amilyen.

Általános rész

A nyolcvankét milliós lakosságú Irán (Perzsia) csaknem 18 magyarországnyi területen terpeszkedik a Kaszpi-tenger és a Perzsa-öböl között. Az ország fele hegyvidék, olyan hatalmas hegységekkel, mint az Elburz (Alborz), ahol az 5671m magas Damavand vulkán mellett van még 70 db. négyezres csúcs, vagy a Zagrosz, amely 2000 kilométeres hosszával önmagában nagyobb, mint az Alpok, vagy a Kárpátok, a négyezres csúcsok száma pedig itt már közelít a megszámlálhatatlanhoz; csak a déli Siráz város környékén valami 37 van belőlük.

A sok hegy érdekes módon alig kap szerepet a perzsa mitológiában. Az ország szimbolikus vulkánja, a Damavand persze ebben is az élen jár. Thraétaona – egy félisten a korai mitológiában – amikor az emberek segítségül hívták a viszketegség, láz és inkontinencia ellen, felvette a harcot az ezeket terjesztő három fejű, hatalmas, Ázsi Daháka („Égető Kígyó”) nevű sárkány ellen, akinek testéből – amikor félig agyonverte ökörfejes bunkójával – mindenféle kígyók, békák, skorpiók és egyéb undok lények ezrei másztak ki. Thraétaona attól tartott, ha megöli a sárkányt, ezek az undokságok elárasztják az egész földet, így inkább megkötözte és a Damavand belsejébe zárta. Azóta is ott vonaglik szörnyű kínjában a világ végét várva, hogy bosszút állhasson az emberiségen. Bűzös leheletét mi is éreztük odafent, a hegyen.

Az ország harmadik legmagasabb hegye, a 4811 méteres Sabalan vulkán bír még globális jelentőségű mondával, miszerint Zarathustra – a nagy világvallások első igazi prófétája, aki időben megelőzte Mózest, Buddhát és Konfuciuszt is – e hegyre vonult vissza úgy 3500 éve, hogy elgondolkodjék a világ dolgain. Ő aztán ott a hegyen új megvilágításba helyezte a régi mítoszokat látomásai, az Úr (Ahura Mazda „Bölcs Úr”) jelenései által.

Az ország fennmaradó része döntően 1000 méteres magasság fölötti puszta; félsivatagos fennsík, néhol országnyi sós sivatagokkal tarkítva. A Lút-sivatagban mérik rendszerint a Földön a legmagasabb hőmérsékletet, ami a 70 fokot is eléri. Megjegyzem, amikor Jazd városban 45 fok van (azaz nyáron), ott az aszfalt szintén lehet 70 fokos, szóval, ha eltölt az ember itt néhány napot, egy idő után már nem dől kardjába ezektől a hőmérsékletektől. Nem olyan gyilkos dolog ez, mint az itthoni párás 35 fok.

A lakosság döntő többsége a 260 városban lakik, amely városokat autópályák hálózata (meg persze repülőjáratok) kötik össze. Milliós városokra gondoljuk; Teherán 15 milliós, Mashad és Tebriz 3-3, Iszfahán 2, Siráz 1 milliós. Iránba utazáshoz védőoltás nem kell, a csapvíz mindenhol iható, az étel mindenhol ehető, még nem túlfűszerezett, de olykor már kimondottan pikáns. A forgalmasabb helyeken mindenütt van elfogadható tisztaságú, ingyenes közvécé (központi hálózatról jön a folyékony szappan), és mindenütt van szintén ingyenes hidegvíz automata. A közbiztonságra sem lehet panasz, az utcai rendőrnél nincs is fegyver. (Nyilván nem az iraki, afgán, vagy pakisztáni határvidékről beszélek.) A külföldi turista önmagában látványosság; naponta 100-200 ember köszön, 15-20 beszélgetést is kezdeményez, néha közös fotót is akarnak. Vannak napok, amikor az ember ezt végtelenül idegesítőnek találja, pedig nem az. Általában hátsó szándék nélkül, puszta érdeklődésből nyomulnak az ember intim szférájába, aki esetleg azért teszi, mert el akar adni valamit az sem végtelenül tolakodó, vagy csalárd. És vannak napok, amikor ezt az érdeklődést az ember kimondottan élvezi és provokálja, köszön fűnek-fának, mint egy filmsztár a piros szőnyegen. (Szerencsére hárman vagyunk, így minden napra jut valaki, akit idegesít, valaki, aki élvezi, és valaki, akinek mindegy.) Az irániak többsége rokonként gondol a magyarokra, így érzelmileg is pozitívan viszonyulnak hozzánk. Az élet szép!

Az iráni nők döntő többsége gyönyörű, de legalábbis vállalható. Meglepően sok a ragtapaszos orrocska, úgy tűnik, a nyár a plasztikai műtétek évadja. Tízből nyolc nő visszamosolyog, a maradék kettő meg már előremosolyog és formális beszélgetést kezdeményez (hogy vagy, honnan jöttél, mik a benyomásaid az országról, stb.). Egyáltalán nem ördögtől való bűnös dolog egy vadidegen nőt megszólítani, segítségét kérni, de ők sem haboznak kezdeményezni a társalgást. A smink mindig rendben van, a hanyag eleganciával hordott kendő és ruházat pedig a télikabátnál mégiscsak többet sejtet. A csador viselése nem általános és nem is kötelező, december óta az öltözködési normák megsértése nem bűncselekmény. Irán az egyik legmodernebb iszlám társadalom, ahol a nők meglehetős önállóságot élveznek; nemcsak dolgoznak (akár fizetőpincérként, de négyen miniszterként is), autót vezetnek, és ha nem tetszik valami, simán lekiabálják a pasik haját. (Megjegyzem, a 2 hét alatt sem ilyen sem bármiféle más atrocitást nem tapasztaltunk, egy tévében látott szappanopera alapján jutottunk az utóbbi következtetésre.) Persze, tudjuk jól, hogy vannak még bőven a nők jogait érintő problémák arrafelé, de ezeket maga a társadalom építi le, úgy tűnik, rohamtempóban. Miközben vannak még sportrendezvények, ahol nő nem vehet részt, a turistaházakban már gondolkodás nélkül egy szobában szállásolnak el férfiakat és nőket, mint bármelyik alpesi matraclágerben, így aztán a gyanútlan európai utazó testközelből nézheti, hogyan készíti el a kreol bőrű vörös démon hajnali ötkor a napi túrasminket, 4200 méteren.

Ha az ember Iránban akar valamit tenni, nincsen nehéz dolga, mert mindig, mindenütt ott vannak a problémamegoldó emberek, akiknek az a dolguk, hogy felismerjék és megoldják a problémát. Pénzt nem várnak érte, hiszen ez a dolguk, a javadalmazás be van építve a szolgáltatás árába. Ha a taxid befut egy buszpályaudvarra, máris ott terem 7-8 egyenruhás, akik az autóbusz társaságok emberei. Mire kibányászod a cuccod a csomagtartóból, megvan az ember, aki elkísér annak a cégnek a jegypénztárig, ahonnan az úticélodra menő legközelebbi járat indul. A célállomáson már a taxisok várnak, hasonló konstrukcióval. De ugyanígy megy a reptéri vízum ügyintézés, biztosítás, meg szinte bármi.

A pénzváltás egy sarkalatos és érdekes dolog, különösen, hogy az amerikai elnök meggajdult Irán ellenében és mindenféle szankciókkal fenyegeti, aki Iránnal kereskedik. Ez jelentős inflációt indított el Iránban, habár sok ország magasról tesz az amerikai elnök fenyegetéseire. Iránban eddig is Volvo meg MAN buszok jártak a svédeket ezután sem hatja meg Amerika. A franciák magasról tojtak a szankciókra eddig is, és autókat gyártanak Iránban. Japánt, Dél-Koreát nem érdekli Trump, nagyon jól tudják, hogy belerokkanna, ha a távol-keleti híradástechnikát kizárná a piacáról. Mi magyarok meg szokás szerint széllel szemben pisálunk és épp atomerőművet építünk Iránban. Tulajdonképpen csak a németek riadoznak (a Mercedes cég kivonul), miközben az EU kiáll az iráni politika mellett. De lényeg a lényeg; politika gerjesztette pénzromlás miatt mindenki időt álló befektetésben akarja tudni a megtakarításait, így városonként, naponként változó árfolyamon váltják a dollárt. Az utcán a hivatalos pénzváltók árfolyamának dupláját is megadják pl. Iszfahánban, míg Jazdban senkit nem érdekel a dollár, mert tele a bazár befektetési arannyal, akinek pénze van, ott tolong. A lényeg, hogy Irán a magyar állami alkalmazott pénztárcája számára a hivatalos árfolyamon sem drága ország, utcai árfolyamon váltva meg végképp kellemes. Úgy éreztük magunkat, mint a nyugatnémet turisták a 70-es évek Magyarországán. Csak azért nem vettem tornacipős tevét, mert nincs hová tennem. (Azóta egyébként az inflációra hivatkozva menesztették az iráni pénzügyminisztert. Pedig az amerikai elnököt kellett volna inkább, csak ahhoz hiányzott a kompetencia.)

A közlekedés a legjelentősebb veszélyforrás az országban – habár a laktanyák, atomerőművek fényképezését nem próbáltuk. Szóval a közlekedés kézenfekvően a legjelentősebb veszélyforrás Iránban, mivel itt a közlekedési szabályokra úgy tekintenek, mint ajánlásra. Beleértve a piros lámpát is. Bárhol, bármilyen irányból jöhet bármi, de lehetőleg több, egymás mellett, jelentős tempóval. Az index, fék helyett a dudát használják. S bár minden autó össze-vissza van horpasztva, balesetet egyet sem láttunk, s néhány nap alatt magunk is felvettük az autók között biztonsággal cikázó kamikaze gyalogosok mentalitását. Még koccanást is csak egyet láttunk, utolsó nap, mikor a buszpályaudvaron taxink ráfordult a drosztra, hátulról bumm, neki az ott állónak. A másik fel sem nézett, oly természetes volt ez a számára. Aztán a letekert ablakon át összenézett a két sofőr, röhögtek egy jót, és ennyi... Maga a taxizás amúgy a légkeveréses sütő élményével ajándékozza meg az utast, ahogy a 45 fokban, a 70 fokos aszfalton letekert ablakokkal, mindvégig 2-es sebességfokozatban repesztünk. Ha még közben az ember tarkóját süti a nap, a grillező élményével színesedik a program.

Különös rész

Iránba alapvetően azért mentünk, hogy megmásszuk a háromfejű Daháka sárkányt fogvatartó Damavand vulkánt. Erről már külön beszámoltam, itt: http://www.turatars.com/blog/view/id_3568/title_Damavand-vulkantura-Iranban/

A Damavand polouri alaptáborából – ahová a hegyről „hegyi taxi” vitt – „vidéki taxival” utazunk Teheránba, ahol átszállunk „városi taxiba”, hogy az elvigyen bennünket a megfelelő távolsági buszpályaudvarra. Városi taxisunk nem beszél ugyan angolul, de a közeli buszmegállóban ül egy szép fiatal lány csadorban, akit tolmácsként bevonhatunk – s ez szemmel láthatólag ugyanúgy bearanyozza az ő napját, mint a miénket. A buszpályaudvarra érve mindjárt levadász bennünket az illetékes buszos cég embere, ami nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hiszen ezeken a 15 millió emberre méretezett, reptérnyi pályaudvarokon és a buszokon összesen két latin betűs felirat található; Volvo és MAN. Mi viszont nem Volvóba és nem Manba, hanem Iszfahánba utaznánk. Ilyen felirat a számunkra olvasható formában sehol nincs, ezért jók ezek a szerző-mozgó-ügyintéző emberek mindenütt. Az első napokban persze még bizalmatlanok vagyunk velük, később már bármilyen rossz arcú alak után elmegyünk bárhová, és hiányoljuk, ha nem jön valaki, hogy megoldja a problémánkat.

500 kilométerre valami – átszámítva – 20 dollár a három jegy a VIP felszereltségű buszon (ami az Airbusok üzleti osztályánál magasabb komfortfokozatú), a járaton enni-innivalót is felszolgálnak. A buszra felszállító ember – ilyen is van – készít rólunk néhány csoportképet magunkban és helybéliekkel, aztán egy mozgóárustól veszünk pár döbbenetesen finom pulykasonkás szendvicset, majd megkezdődik a 6 órás utazás a sós pusztákon futó autópályán, dél felé.

Jobb oldalt (nyugaton) mindenféle szögben eldobált elképzelhető és elképzelhetetlen alakú hegyeknek a Dolomitok látványait is meghazudtoló kombinációi; a Zagrosz-hegység. Balra badland, festett sivatag, sós tavak; hihetetlen turisztikai potenciál van még ebben az országban. Félúton megállunk egy autópálya-pihenőben. Veszünk 3in1 kávét, hozzácsapoljuk a forró vizet a szamovárból. Az üzletvezető fiatal srác belénk diktál némi pisztáciás süteményt is, ne utazzunk már tovább innen, a semmi közepéről úgy, hogy meg sem kóstoltuk! Ez valami mennyei! (Vettem ilyet később Teheránban otthonra is egy nagy dobozzal, de már elfogyott.) A kávé egyébként ritkaság Iránban, itt mindenki teázik, csak a turistaforgalomtól érintett városközpontokban van egy-egy kávézó, sokmilliós kávégépekkel, s általában képzett baristákkal a pult mögött.

Folytatás: http://www.turatars.com/blog/view/id_3571/title_Irani-mozaik-2-resz/

Címkék: Irán