Egy valamire való vulkán négy-öt-hatezer méteres. Jól van, tudom én, hogy nagyon tiszteletre méltó és tisztességes, alkalmasint történelemformáló vulkánok vannak négyezer méter alatt is, de engem valahogy az ötezresek érdekeltek mindig. Az már aztán hegy a javából, de mégsem valami extrém és végzetes magasság. És ráadásul van néhány, ami nincs is elérhetetlen távolságban, földrajzi és pénzügyi értelemben. Ezek egyike a „perzsa Fuji”, az 5671m magas iráni Damavand. Mióta tudok a létezéséről, azóta ez a hegy az én Matterhornom. Ő is, én is csak az alkalmat vártuk a nagy találkozásra.

Aztán jött Herr Karancsi, aki azt mondta, az idei nyár fő célpontja a Damavand, G. Attilával oda készülnek. Mondom: megyek én is. Mire ő: ezzel a jelentkezés le is zárult. A bizonytalankodóknak mondom, hogy expedíciót szervezni ilyen egyszerű. A továbbiak sem túl bonyolultak. Ferihegyen, becsekkoláskor az Aeroflot diszpécser telefonál Moszkvába, hogy lesz három átszálló Teheránba. Így aztán Seremetyevón már vár minket egy hölgy, aki soron kívül átsegít az útlevélvizsgálaton, egy másik (táblás) hölgy elkísér a megfelelő beszállóhelyre. Iránban pedig mindenre ott a hivatásos problémamegoldó ember, az első mindjárt a reptéri vízumunkat ügyintézi, aztán útlevél ellenőrzést, vidám vámvizsgálatot követően a reptéri váróban, az első kuka mellett, vasárnap hajnali háromkor, mire kiszabadítjuk a hátizsákokat a poggyászbiztonsági okokból rátekert ipari csomagolófóliából, van már iráni telefonkártyánk 4,5GB adatforgalommal, van valutaváltó emberünk és van taxink a reptértől 160km-re levő Polourba, a Damavand alaptáborába. A Pécs-Budapest-Moszkva-Teherán-Polour útvonalat 20 óra alatt teljesítem ami – bevallom – egy kicsit sokkoló. Lassítsunk, mert így túl rövid lesz a fogalmazás is!

A polouri alaptábor hatalmas épületében az iráni hegymászó szövetség irodája és kisboltja felett kétszintes turistaszálló, meg egy hatalmas mászócsarnok található. Az irodában végtelenül kedvesen fogadnak, tárgyalóasztalhoz ültetnek, teával kínálnak. Elmondjuk a terveket, megvesszük az 50 dolláros csúcsengedélyeket (nagyon szép ám), beregisztrálunk a nagykönyvbe, aztán elfoglaljuk a szobát. Itt ugyan még csak reggel nyolc van, de muszáj aludnunk egy kiadósat. Alvás után lecsoszogunk a völgyi településre gázpalackot, kenyérlepényt venni, aztán, míg falatozunk, befut egy hatalmas busz, s az addig szinte üres komplexum megtelik milliónyi – jobbára németül beszélő – nyugateurópaival. Másnap aztán fény derül a kilétükre. Érdekes, úgyhogy elmondom.

Tehát hétfő reggel békésen üldögélünk a polouri alaptábor udvarának kőszegélyén és nézzük, amint iráni és osztrák hegymászók közösen fényképezkednek egy Naturfreunde, meg Damavand 175 feliratú molinó előtt, midőn szóba elegyedik velünk egy férfi, a teheráni magyar nagykövetség munkatársa. Tőle tudjuk, hogy történetesen épp két Habsburg ül mellettünk a kövön és az osztrák nagykövet volt, aki az imént megkínált bennünket saját sütésű csirkemell-ropijával. Az egész csődület pedig abból ered, hogy míg az egész világ egy W.T. Thomson nevű angolt tart a Damavand első megmászójának, az első dokumentált (hiteles) megmászás 1843-ban egy (sziléziai származású) osztrák botanikushoz Theodor Kotschyhoz kötődik, s ennek kapcsán hozta tető alá Peter Habeler és pár hasonló potentát az osztrák természetbarátok és az iráni hegymászó szövetség közös Damavand kirándulását, amelyhez az Iránba delegált baráti diplomáciai képviseletek – így a magyar is – csatlakoztak. Persze, nem mindenki alkalmas és nem is akar mindenki felmenni a csúcsra, de a számukra a fenti Bargah Shelter (turistaház 4200m-en) mellett épített külön sátortáborig azért mindenki felmegy, a holmijukat meg öszvérkaraván viszi utánuk. (A csúcsra végül 24 osztrák és 19 iráni ment fel másnap ebből a csapatból.)

Az emberek lassan fogynak az udvarról, mindenki hegyi taxiba száll, ami a 15 kilométerre és 3020m magasan levő Gosfand Sara táborhelyig megy, innen kell majd tovább gyalogolni. Az osztrák követség (Habsburgokkal és magyar diplomatával megerősített) dzsipje harsány „huszárok lóra!” kiáltással búcsúzik tőlünk aztán mi is elcsípünk egy hegyi taxit és ahogy a félsivatagi tájban a mindenre, de leginkább közlekedésre alkalmatlan utakon szerpentinező kocsisort sorra előzgetjük, arra gondolok, hogy ha eddig nem ismerték az osztrákok a hollywoodi közmondást a magyarokról, akkor most a magyar diplomata valószínűleg épp ezt meséli nekik (ti. aki mögötted megy be a forgóajtón és előtted megy ki, az biztosan magyar.)

Gosfand Sara egy kis porfészek a Tatuin bolygón a Damavand déli oldalán. Mikor megkérdeztük, mit jelent a név, s az egyik sofőr magyarázta, hogy a hely, ahol a juhok alszanak, magyarázatként hamar kimondta az „akhol” szót is. Úgy tűnik az akol is a magyar nyelv honfoglalás előtti 60 iráni jövevényszava közé tartozik (az ezer, kard, tíz, száz, tej, nemez, vám, vásár, vár, stb. mellett). Gosfand Sarában most nincsenek juhok, van viszont rengeteg rossz arcú hegyi ember, még több gyanús öszvér, egy mecset, néhány vasúti konténer – ezek a házak; bennük iroda, „étterem”, bolt, szállások – rengeteg vizes tartály és a hegyekből érkező vaskos tömlő, kiváló forrásvízzel.

A telep fölötti poros-sziklás hegyoldalban vannak kisebb kőmentes, sima placcok, itt lehet sátrat verni. Egy nagyon gyanúsan legelésző öszvér közelében felállítjuk a mienket – egyelőre ez az egyetlen, hiszen még délelőtt van – majd miközben az osztrákok megindulnak a hegyre, eszünk egy kiadósat, aztán lemegyünk a mecsetbe aludni. A teljes alapterületen szőnyegezett, viszonylag hűvös mecsetek általában remek helyszínei a délutáni alvásnak. Első nekifutásra ez egy kicsit szentségtörésnek tűnhet, valójában azonban az élet természetes része ez ott, Iránban, itt is alszik már a másik sarokban egy helybéli.

Délután három körül aztán egy kisebb akklimatizációs túrára indulunk fel, a hegyre... amiről még nem is meséltem. Szóval a Damavand az Iráni-felföld és a Kaszpi-tenger között húzódó Elburz (Alborz)-hegység és egyben a Közép-Kelet legmagasabb hegye egy fiatal, negyedidőszaki, tehát alig 2 és fél millió éves vulkán. Kezdetben gyönyörű bazaltlávákat csorgatott, majd ronda andezitre váltott. Utolsó kitörése 7300 évvel ezelőtt (az írott történelem előtt) volt, de nem számít kialudt vulkánnak; a csúcsrégióban intenzív fumarola tevékenység folyik és ez nem csak holmi pöfögés, hanem tisztességes gázkitörés intenzitásával és jelentős zajjal folyamatosan árad a kéndioxid, a hegy felső 300 méterén jelentős kénkiválásokkal (amit a helyiek már jóval Thomson és Kotschy előtt is bányásztak). A hegy egy szinte szabályos, 8 kilométer átmérőjű vulkáni kúp, amelynek az alapja 2500-2700m, a csúcsa 5761m magasságban van. A hegyen klasszikus glaciális jelenségek (pl. kárfülkék, U-alakú gleccservölgyek) nincsenek, mert a vulkán a nagyobb eljegesedések alatt-után is aktív volt, így ha ilyenek ki is alakultak, a későbbi kitörések ezeknek a nyomait eltüntették. A jelentős magasság miatt persze ma is vannak rajta átnyaraló hónyelvek, különösen az északi oldalon. Ezeket gleccsereknek nevezik ugyan, de a nagy jégárak spaltnijai, szérakjai természetesen nincsenek rajtuk. Van viszont a meleg égövi gleccserekre jellemző forma; a vezeklő jég (penitentes) kis jégtornyai. A hegyre 16 útvonal vezet, amiből leginkább csak négyet használnak. Mi a klasszikus déli útvonalon megyünk, amihez csak az 50 dolláros csúcsengedély kell. A többi útvonal bejárását előzetesen egyeztetni kell a helyi erőkkel.

Szóval a klasszikus útvonalon megyünk felfelé. A Teherántól Gosfand Saráig – tehát kb. 3000 méterig – tartó félsivatagi tájat egyre üdébb növényzet váltja. Gyönyörű, élénkpiros mákvirágok, méteres gömböket formázó tüskés párnanövények, bogáncsok, nyúlfarkfű, árvalányhaj és kemény levelű fűfélék. Cserjék, fás szárú növények nincsenek és nyilván soha nem is voltak a déli oldalon (ellentétben a jóval csapadékosabb északi oldallal). 3550 méterig kapaszkodunk a poros ösvényeken, majd egy napsütötte lapos sziklán heverészünk hosszasan és élvezzük az Elburz kopár három-négyezres csúcsainak panorámáját. Aztán Gosfand Sarába visszatérve távolról szemtanúi vagyunk a tragédiának, amint a gyanúsan legelésző öszvér megtapossa a sátrunkat, majd kiadósat hempereg rajta, és még mellé is kakál. Nem hibáztatom, nyilván mi állítottuk a sátrat az ő napi hempergőhelyére, a hempergőidőt megelőzően, holott ráértünk volna akár este is felállítani. Felmérjük a károkat; az egyik rúd eltörött és elszakította a belső sátor tartást adó hosszú fülét is. Ez a sátor nagyjából kukára érett. Meg lehet reparálni, de egy komolyabb szelet – amiből mostanában egyre több van – nem bírna ki.

Összecsomagoljuk a sátrat (amit azért felviszünk magunkkal a felső táborba, mert, ha holnap a turistaházban nem kapunk szállást, kell aludnunk valahol) és lemegyünk az öszvérhajcsárokhoz, hogy kerítsünk valami hajlékot. Egy öreg mindjárt ránk is testálja egy szőnyegezett konténerét 10 dollárért. Tökéletes, kényelmes, még föl is lehet benne állni. A cuccainkat meg minden áron öszvérre akarja rakatni velünk másnap. Nem érti, miféle csodabogarak lehetünk, végül megkérdi, honnan jöttünk? Magyarisztán... ja az más. Azok fel tudják vinni a csomagjukat a hegyre. A magyarok kemények!

Havasi pintyek, csókák, szürkebegyek és főképp kaszpi királyfoglyok reggeli beszélgetése a kísérője reggeli indulásunknak. 3500 méterig soványmalac-vágtában haladunk, aztán győz a magasság és a hátizsákok súlya; lelassul a banda. Nem baj, időnk van bőven. Egy 8 kilométeres hegyen nincsenek távolságok, csak a magasság az ellenfél. 4-5 fős iráni csoportokkal előzgetjük egymást, ami a beszélgetés mellett azzal jár, hogy hol egy kis datolyát, hol diót, ezt-azt kell ennünk, frissen facsart limonádét kortyolnunk, a teheráni mama diós sütijét megkóstolnunk. Elég családias dolog ez az iráni hegymászás, de épp ez benne a buli.

A vége felé már 20 lépésenként meg kell állnunk pihenni, de a többi csoport sem szaggatja az istrángot, tehát nem az erőnléttel van gond továbbra sem, hanem az oxigénhiány okozta légszomj az ellenfél. Már régen látom a turistaházat (Bargah Shelter 4200m), de még 10 megálló, míg odaérek. A ház előtt-mellett hatalmas, kőből épített teraszok várják a sátorozókat. Szerencsére nekünk nem kell a törött-szakadt sátorral bajlódnunk, magától értetődő természetességgel kapunk három ágyat a 80 ágyas hálóteremben. Mert még csak dél van. Délután négyre viszont megtelnek az ágyak és jön a harc a földi hálóhelyekért. Mi ebből szerencsére kimaradunk; már az első percben kialakul valami összekacsintó cinkosság a házat üzemeltető srácok triója és közöttünk, ahogy az általában mindenhol lenni szokott. Szóval, nekünk minden van, ami nincs, az is.

Délután ejtőzünk, nézelődünk, kipihenjük a feljövetel fáradalmait. Sokan nekiindulnak a hegynek. Vannak, akik az 5100m-en levő Megfagyott-vízesésig is felmennek akklimatizációs célzattal. Mi ezt az eredeti terv szerint holnap tennénk, azutáni napon pedig csúcstámadást követően le Gosfand Saráig vagy Polourig. Ehhez képest a társaim úgy módosítják a tervet, hogy holnap egyből csúcsot támadunk, aztán ugyanitt alszunk. Én nem bánom, ha működik. Beleszólni nem akarok, mert a többieknek van négy-ötezres tapasztalata (Mont Blanc, Kazbek), nekem meg nincsen. Meg különben is vendég vagyok ezen a túrán.

Hajnali háromkor kelnek, akik a csúcsmászást követően lemennek a hegyről. Háromtól tehát érdemben pihenni már nem lehet. Mi reggel hatos indulást irányoztunk elő, így fejlámpa szinte nem is kell már, amikor útra kelünk a kopár, sziklás tájon. Fel egy hajdani lavinacsatorna kővé vált pereme alkotta gerincre. 3-400 méter szint megtétele után kezdünk belassulni. A terep egyébként nem nehéz. Sziklák közötti járóterep nagy fellépések nélkül. 5000 méter felett – a Megfagyott-vízesés mellett – jön egy kicsit tagoltabb, mászós szakasz, az sem lenne nehéz, ha nem ebben a magasságban lenne. Nem nagyon van kedvem fényképezni sem, így nincs képem a vízesésről. Pedig amúgy semmi bajom, az erőnléttel sincs probléma, de a szufla 20 lépésekre elég csak. Megerőltetőbb mászáskor ennél jóval kevesebbre. Nagyon nagy hegy ez! Sokkal nagyobb, mint amit a látvány, pláne az olvasott méretek alapján az ember gondolna.

5100 méteren (a vízesés és kis mászás után) a csúcsra vezető gerincszakaszra fordulunk. Herr Karancsinak fáj a feje. Néha nekem is cimmog az agyam és a gyomrom is liftezik, de egy-egy kis böfögés helyreteszi a dolgokat. Fölöttünk egy mongoloid iráni hány. Én viszont 5200 méterre helyre is jövök, ellentétben Herr Karancsival, akinek már hányingere is van a fejfájás mellett, úgyhogy visszafordulás mellett dönt. Javasolom, hogy a mai túrát tekintsük akklimatizációnak, forduljunk vissza és holnap másszuk a csúcsot, de ő azt mondja túl sokat jöttünk, holnap már nem lenne erőnk újra feljönni. Mi ketten menjünk tovább, ő lemegy. Mivel a terep nem veszélyes és szemmel láthatóan nincs aggasztó állapotban, elengedjük egyedül lefelé mi pedig kúszunk tovább, fölfelé. (Ő pedig különösebb nehézségek nélkül visszamegy a házhoz, csak egyszer esik hatalmasat, s ezzel a fél hüvelykujját lenyúzza – de ebcsont beforr.)

Attilával 20 lépésenként lopjuk magunkat felfelé a sziklás gerincen. Utolérünk egy iráni párost; széparcú lány csalogat fölfelé a hegyre egy nagyjából magán kívül levő srácot. Közben egyre erősebb a kénszag, ami az 5300 méter fölött kezdődő szolfatárákból érkezik. (A kéndioxidot kibocsátó fumarolák neve szolfatara.) Kisvártatva felérünk ebbe a magasságba. A talajt sárga kén, és valami finomkristályos mészkőre emlékeztető törmelék borítja, nyilván ez is valami sókiválás, a több száz fokos gázkitörés párlata. Sajnos ahogy jöttünk felfelé, úgy sokasodnak és sűrűsödnek a csúcsot takaró felhők, de innen nézve úgy tűnik, a továbbiakban már sima út vezet a csúcs kénszikla-világába. Ettől a ponttól egyébként a lemenetel nem a sziklagerincen, hanem mellette, a finom törmeléken megy, s ahogy lenézek, az óbányai H. Ildikót látom lefelé menni. Persze, nem ő az, 5300-on nyilván nem indulna neki egyedül egy ismeretlen törmeléklejtőnek... Iránban... és ott a kabátján az osztrák csoport emblémája... Na, menjünk csak tovább!

Sok kis szolfatárát kerülgetve széles ívben kanyarodik az út balra, a csúcs alatti nagy fumarola felé. Jobboldalt méter magas tüskékre szabdalt jégmező: a vezeklő jég (nieve penitente). Aztán a nagy fumarola következik: deréknyi lyukon át jelentős zajjal, süvöltve tör ki a forró gáz. Éjjel-nappal kis felhőzászlócska látható a hegy fölött, ez most itt van nekünk nagyban. Valahogy megtáltosodom a csúcs közelségétől, de ez csak azzal jár, hogy gyorsabban teszem meg a 20 helyett 22 lépést, aztán mégis meg kell állnom pihenni.

De ez a csúcs már megvan, ez már a miénk lesz! A furcsa kénsziklák között előbb a 300 méteres, hóval takart kráter peremére érünk, majd a csúcsra. Csúcsöröm? Inkább megilletődöttség. Megáll az idő, hosszan teszünk-veszünk a csúcson. Van itt egy mumifikálódott birkanyáj is. Nem is kell keresnünk, egy példányt kiállítottak a csúcson. Senki nem tudja, hogyan, mikor, miért kerültek ide – több mint ezer méter szint alattunk az utolsó fűszál – és mi okból pusztultak el?

Elindulunk lefelé. Szembe jön a lány a zombisráccal. Csak felcsalogatta a csúcsra. Tetszik nekem ez a nő. 50 méterrel lejjebb egy másik lány ül a földön és sír. Hárman is vigyáznak rá, úgyhogy megyünk tovább. A szolfatarák alatt ráfordulunk a törmeléklejtőre. Sokan nem szeretik, én viszont itt vagyok elememben, 2-3 méteres lépésekkel csúszom lefelé 5200-ig. Innen vissza a sziklagerincre. Közben elered és egyre sűrűbben hull a pétisó-szerű hódara. Egy nagy kő alatt perzsa srácok ülnek, stanicliból eszegetnek valamit, amit nekem is meg kell kóstolnom, mert ebben van az energia! Fűszeres libatöpörtyűnek gondolom, de akármi lehetett. Még órák múlva is pepitát böfögök tőle.

Két fűzfabotos, süveges-kaftános qajar (kadzsar) pásztorral megyek tovább lefelé, amikor valami furcsát érzek, mintha jég verné a kapucnimat. Ez nem a hódara, de akkor mit érzek? Csípi az egész fejemet, fülemet! Statikus elektromosság... Folyamatos elektromos kisülések a fejemen. Ha lenne rajta normális haj, most az égnek állna. Nagyon kellemetlen, kicsit fájdalmas, a túrabot meg egyenesen ráz. Most kellene eldobni a botot és villámgyorsan letakarodni a gerincről, de 5200 méteren – ekkora hegyen – egyik opció sem megoldás. Ha most ide becsap a mennykő, lesz néhány tucat halott. De – talán – nem fog fájni... Szedjük a lábunkat, amennyire lehet, a villám pedig valahol hátul, embermentes helyen vezeti le a feszültséget. Ezt megúsztuk.

A turistaházban a srácok valami egészen különös ízvilágú spagettivel töltik meg a bendőnket, másnap reggel pedig rendezett körülmények között, elégedetten hagyjuk ott a hegyet. Éjfélkor már több, mint 500 kilométerre, Iszfahán palotákkal, mecsetekkel és bazárral övezett tágas főterén (eredetileg lovaspóló pálya volt) élvezzük az éjszaka hűvösében piknikező ezrek paradicsomi boldogságát. A következő tíz nap a fenséges Iszfahánban a sivatagi oázisváros Jazdban, a déli Sirázban, Teheránban, sivatagban, bazárokban és édenkertekben, Dáriusz és Xerxész perszepoliszi palotáinak romjain, muszlim, örmény, zoroasztriánus templomokban, buszon, metrón és taxiban – megannyi sokkoló, meghatározó élmény. Irán hatalmas, gyönyörű, és várakozáson felül kellemes, biztonságos ország, barátságos népekkel és – ami nem utolsó szempont – csodálatos, hatalmas hegyekkel. Tartok tőle, hogy hamarosan visszatérünk! És ez nem fenyegetés.

Címkék: Damavand Irán