Amikor egyik kirándulás szüli a másikat, az bizony sikersorozat egy túravezető lelkében. Valahogy így jártam a Dinári-hegységgel (is); ha egy-egy túráról hazajövök, több tervem van, mint előtte volt.

Ez a túra is így született: tavalyelőtt a Dalmácia és Hercegovina határán húzódó Dinara-hegység déli részéből láttuk a Livnói-medence túlsó partján magasló, 2000 métert meghaladó, impozáns Cincar-t, majd Livnóból Kupres felé autózva az országút fölé tornyosuló fenséges Malovan-t és akkor már tudtam, hogy ebből megint túra lesz. A közelben van még a mesés Rámai-tó, amihez útba esik a Raduša-hegység. Ennyi elég is egy csokorra, már csak valami jó szállás kell. És az is adja magát – olcsó és színvonalas, egész évben nyitva tartó síhotel a Malovan mögötti sípályáknál – és már indulhatunk is!

Persze az egész nem pont ilyen egyszerű… Ezek a hegyek még a hazájukban sem nagyon ismertek, turista felhasználásra szánt térkép egyik hegyről sem készült. A Cincaron idén, május végéig összesen tizenegyen jártak (az Everesten pár nap alatt négyszázan), a Malovanra még út sem vezet, de a Radušán is több a medve és a pásztorkutya, mint a turista. Ja, és persze, Bosznia Hercegovinában járunk, szóval aknamező is akad majdnem minden bokorban. A 20. század három Kupresi-csatája közül kettő alig negyedszázada zajlott, ebben a régióban. Ám az internet sötét bugyraiban mindenre találni megoldást; erdészeti és aknamező-térképekből, túrabeszámolókból viszonylag hamar összekukázok mindegyik célpontról annyi információt, amivel már neki merek vinni ártatlan embereket is ezeknek a hegy-gigászoknak. A többi már az időjáráson és a talpraesettségünkön múlik majd.

Kupreški visovi – Kupresi-hegyek; hogy micsoda hegykavalkád veszi körül a Kupreško poljét (1000-1200m magasságban fekvő, felszíni lefolyás nélküli medencét), jól mutatja, hogy a kupresi erdészethez 6 hegység tartozik. A 2000 métert meghaladó Vran és Cincar, az 1900 méteres Vitorog és Raduša, valamint az 1700-as Ljubuša és a Stožer. Ezeknek a hegységeknek a tájképi szépségét tovább emeli, hogy nincs bennük két hasonló hegy. Van is egy helyi mondás „Svaka planina ima svoju dušu”, azaz minden hegynek saját lelke van. Három nap alatt két hegységben négy hegyen jártunk – külön világ volt mindahány.

Verőfényes májusi napon autózunk fel, délre, a Vrbas-folyó festői völgyében a Szávától majdnem a forrásvidékig. Bugojnónál aztán nyugatra fordulunk és friss-meleg sajtos bureket eszegetve szerpentinezünk fel a Stožer-hegység szépséges erdei közt a Kupreška vrata nyergébe (1384m). Közben a gomolyfelhők feketébe fordulnak és egy kicsit leszakad az ég, de valahogy mi mindig csak a szélét kapjuk, amit nem is bánunk, aztán meg nagyot bámulunk, hogy a nyereg előtt fehérbe borul az út; itt bizony kiadós jégeső hullott percekkel korábban. A nyereg túloldalán alig pár száz métert ereszkedünk Kupres városáig – a település átlag 1135m magasságban található. Mostantól az erősen horvát dominanciájú „10-es kanton” vagy „Livanjsko (Livnói-) kanton”, történelmi nevén „Hercegbosna” területén járunk majd. A terület zászlaja, címere első ránézésre Horvátország nemzeti jelképeivel azonos és csak jobban megfigyelve tűnik fel, hogy más a šahovnicás címer alakja.

Kuprestől néhány kilométerre, a medence túloldalán, a Tikvica-hegy tövében áll az Adria Ski nevű 6 emeletes sporthotel. Rendesen, alpesi stílusban épült még a jugoszláv időkben, aztán a háború – ami itt, a medencében két és fél évig tartott – erősen megviselte, hogy annál csinosabban újuljon meg. A méltán népszerű szállót igazi vendéglátós dinasztia vezeti, a szálloda menedzsere gyakorlatilag minden este hosszabb-rövidebb időt tölt asztalunknál, de a pincérek, recepciósok ettől függetlenül is odateszik magukat, persze egy kis kötelező horvát büszkeséggel fűszerezve – és ez így nagyon jó.

Behurcolkodunk, belakjuk a szobáinkat, miközben akkora felhőszakadás támad, hogy az áram is elmegy. Egyetlen szállóvendégek vagyunk a teljesen holt szezonban, egyelőre négyen, nappali sötétségben, a hatalmas épületkomplexumban, ahol a konditerem magában akkora, hogy csak sokára jövünk rá, hogy a falon nem tükrök vannak, hanem egy oszlopsoron túl még egy ugyanakkora helyiségben folytatódik az egész.

Épp az étteremben költjük fejedelmi vacsoránkat, midőn befut a nászutas pár is, akik az eredeti terv szerint csak másnap csatlakoztak volna hozzánk, a Cincaron. Pontosabban mi csatlakoztunk volna hozzájuk, hiszen fent aludtak volna ők a hegyen, az idő azonban most nemigen alkalmas a táborozásra (még mindig özönvíz van odakint) a csúcs alatti Krug planina nevű fennsík, amelynek kulcsosházához két makadámút is vezet, jelenleg gépkocsival megközelíthetetlen. Ez a hír szíven üt kissé, mivel terven felüli 17 kilométer gyaloglást jelent, ami a csúcsesélyeinket erősen rontja. Livnóból így a Cincar oda-vissza 30km (a tervezett 13km helyett) és 1250m szint (a tervezett 750m helyett). Ez önmagában még nem lenne tragédia, de nem szeretném a társaságot teljesen leharcolni a többnapos túra első napján. Különösebb sopánkodni- vagy áttervezni való nincsen; holnap nekivágunk, aztán elmegyünk, amíg elmegyünk. Biztos vagyok benne, hogy akármeddig jutunk, az is szép lesz. (És egy újratervezéshez szükséges információkat személyesen gyűjtök be, ami tiszta haszon.)

Fejedelmi reggeli után 35 kilométert autózunk délre, a Cincar-hegység túloldalán levő Livno városkába, amelynek nyugati végében (Kablići, ~750m) állítjuk le az autókat, s kisvártatva megkezdjük a szerpentinezést a Livanjsko polje (Livnói-medence) fölé jó 400 méterrel magasodó Krug-planina fennsíkjára, amely fennsík a Cincar-csúcs előszobája. A hegyoldal tehénkolompolástól hangos karsztbokorerdő. Tehenet egyet se látni, mindig takarásban vannak, kicsit olyan érzésem van, hogy át vagyunk verve és a Tenkes kapitánya csalogat bennünket tovább és tovább, valami kuruc csapdába. De csapda sehol, s a fennsíkra felérve megszűnik az alacsony erdő is; a füves-karros sík túloldalán teljes pompájában bontakozik ki előttünk a Cincar hegytömbje, a medence túloldalán a Dinara déli végén a Kamešnica, északabbra a Troglav impozáns csúcsa, mellettünk pedig a Velika Golija 1800-as, karros gerince, amely gerinc északi végén a csodálatos Šator-hegy pompázik (de az innen most nem látszik). Állati jó érzés, hogy ezeken a hegyeken már mind jártunk, sőt aludtunk is rajtuk. Csupa gyönyörű, kedves emlék.

A füves fennsíkot itt-ott magról kelt puhafa ligetek foglalják el. Először könnyen nyírfának nézné az ember, de közelebbről vizsgálva a kérdést hamar kiderül, hogy bizony ez mind rezgőnyár. Ismét egy mészkerülő növényfaj a karsztfennsíkon. Ezek sem olvassák a szakirodalmat, az biztos!

A kisebb-nagyobb dolinákkal, uvalákkal tagolt fennsíkon a Cincar lábánál áll a Kruzi-kulcsosház (1265m), előtte nem túl mély, de jelenleg bővízű forrásként működő ciszterna. Gondolom, nyár végére már jóval kevesebb lesz itt a víz. Idáig lehet feljönni személyautóval, ha jó az út. Most inkább csak terepjáróknak való. Számvetést készítek; 8 és fél kilométer jöttünk, ami ugyanennyi lesz visszafelé. A nászutasok és István innen még megjárhatja a csúcsot, én a hölgyekkel egy darabon még elkísérem őket, aztán ahol 12 kilométert mutat a számláló, mi visszafordulunk és kárpótlásul hazafelé még közbeiktatunk egy kis városnézést Livnóban. A Cincart pedig legközelebb 2 napos, ott alvósra tervezem (a kulcsosháznál nemcsak ivóvíz, de ha kell, fedett hely is akad egy jó kis bivakoláshoz).

1400 méterig megyünk tovább együtt. Itt megebédelünk, amit bosnyák baklavával és szlovák füstölt sajttal fojtunk le, aztán a titánok nekivágnak a hegynek, én pedig visszakalandozok a hölgyekkel az autóhoz, miközben csak egyszer kap el bennünket a délutáni zápor, az sem nagyon.

Livnóba épp akkor érkezünk, amikor a parkolás már nem fizetős. A Bistrica partján állok meg, nem véletlenül. A város ugyanis a Krug planina sziklafala alá épült, amelyből egy hatalmas barlangfülkén át, komplett folyóként lép a felszínre a Bistrica. Vrelo Duman a forrás neve, előtte régi malmok, középkori török hidacska, dalmát stílusú házak. Szép! Közben az ifjú titánok is megjárják a 2006m magas Cincart, ami nagyon szép és nagyon meredek, rajta út, vagy jelzés nincs, csak jó 150 méterenként rögzített karók, meg két vipera, a csúcskönyvben 11 idei beírás.

Este egy világszép pincérnő szolgál ki bennünket, s ő ettől kezdve minden vacsoránk részese. Sok-sok horvát nőt ismerek, nagyon szépeket is, de ilyen szépet még nem láttam. (Szerintem erre ő is rájött.) Nyilván neszét vették, legutóbb milyen himnuszt zengtem a konjici bosnyák lányokról. A kupresi horvát asszonyok sem akarnak lemaradni, úgy látom. Tetszik nekem ez a békés vetélkedés!

Mikor reggel kinézel az ablakon, de akkora a köd, hogy hirtelen nem is tudni, melyik bolygón vagyunk, jó ha tudod, hogy hol is van a törölköződ! Reggelinél teszünk egy reménytelen kísérletet az elénk halmozott hihetetlen mennyiségű kaja elpusztítására, majd útnak indulunk. Tegnap a Cincar-hegység déli részén jártunk, ma az északi oldal hegyei jönnek sorra, tehát nem is utazunk sehová; a túra a szálloda ajtajában kezdődik. Cél: a fenséges Malovan.

(Kis kitérő: cincár a dél-balkáni makedonorománok szláv „csúfneve”, azon alapul, hogy az ő román nyelvjárásukban az „öt” (cinci) számnevet "csincs" helyett "cinc"-nek ejtik. A területen az elmúlt ezer esztendőben már jobbára horvátok éltek, a cincárok csak a nevüket hagyták itt. Malovan viszont egy mesebeli óriás, nevéből eredően a legkisebb az óriások között. S lám, maga a hegy is óriásinak látszik, pedig a nagyok között az egyik legkisebb.)

Amikor nekiindulunk, még nem tudjuk, hogy a Malovanra nem vezet semmilyen út. A térképek jeleznek ezt-azt, majd találunk biztosan valamit. De nem…

A szálló ajtaja 1200 méteren van, innen indulunk fel, a Tikvica-hegy sífelvonói mentén. A reggeli köd már nyomtalanul eltűnt, madárdalos verőfény van, amikor 1400 méteren becsatlakozunk egy viszonylag szintben haladó útba, amely a Jaram-Tikvica-Malovan vonulat oldalán fut végig, majd leereszkedik a Kupres-Livno országúthoz. Gyönyörű vegyes erdőben haladunk: fekete- lúc- és jegenyefenyő, bükkel keveredve. Gyönyörű, egészséges erdők, egy élmény benne járni. A Tikvica déli végénél azonban otthagyjuk ezt az utat, hogy felkapaszkodjunk a Tikvica és a Malovan közötti nyeregbe, ahonnan indul egy út – ez meggyőződésem – a Malovan gerincére. S lőn; hihetetlenül meredeken toronyiránt vezető régi keréknyom visz fel 1600 méterre, hogy aztán ez a csapás is vízszintesbe váltson. A Malovan északi gerincének kis sziklás csúcsait kerülgetjük rajta. Fölfelé ebből csak egy jelentősebb ösvény vezet, de ez is zsákutca, bele kell hát törődnünk, hogy nem a hegygerincen fogunk felmászni a nagy hegyre. (Később aztán meggyőződünk róla, jó hogy meg sem próbáltuk, mert még mindig az északi oldal szűz törpefenyvesével birkóznánk.)

Amikor az 1600-on futó út makacsul lefelé menetbe váltana, észrevesszük, hogy kicsivel felettünk gyanúsan világos az erdő széle; ott kezdődik a csúcsrégió gyephavasa. Hamar kint vagyunk a gyöpön. Alattunk a Kupreško polje legelői, fölöttünk meg 250 méternyi 30-40 fokos dőlésű, rekettyével benőtt gyephavas. Kioldalazunk a viszonylag nehezen járható rekettyésből a füves oldalba és ott kezdünk felszerpentinezni a hegyre, ösvény hiányában mindenki az általa ideálisnak vélt nyomvonalon. Nem könnyű hegy ez fölfelé, de ilyen meredek oldalakkal lefelé útban még nehezebb lesz.

Kisvártatva felérünk a csúcsra (Malovan, 1826m). Régi vágyam teljesült. Roppant elhagyatott hely egyébként, sem csúcsdoboz, sem felirat nincsen, csak egy, a fűbe kövekből rakott kereszt – mégis fenséges. A medence túloldalán a Stožer és a Ljubuša, mögöttünk a Cincar, Vitorog, Golija és Dinara hegyrengetege. Áhítunk, fotózunk, falatozunk, majd rajtaütésszerűen elalszik a társaság. Azért bő negyedóra után finoman ébresztgetni kezdem őket, mert a délelőtti gomolyfelhők lassan délutáni komolyfelhőkké lesznek és innen még nem lesz egyszerű hazatalálnunk, jó lenne, ha nem nehezítenénk a dolgunkat valami zűrös csinnadrattával.

Lefelé nyugatra kell mennünk, mivel azonban a hegyoldal konvex, a csúcsról nem látni mi van alattunk, így a medence túlsó partján tornyosuló Raduša 1956m-es csúcsában jelölöm meg a követendő irányt. Kb. 1400 méterig ereszkedünk toronyiránt a rendkívül meredek, füves oldalban, a Mali Malovan előtti nyeregig. Ezt megkerülve még 300-at kellene ereszkednünk és akkor éppen odaérnénk, ahol a délelőtti makadámút beletorkollik a livnói országútba, de ezt a 300 méter szintet – ha a terep megengedi – megspórolnám. Természetesen épp errefelé van a hegy egyetlen aknamezője is az erdőben, úgyhogy fokozott óvatossággal, a szintet megőrizve igyekszünk eloldalazni észak felé. Szerencsére az elmúlt 10 évben szálalásos fakitermelés volt a környéken, úgyhogy szállítócsapások, termelt – tehát biztonságosan járható – erdőrészletek sora áll rendelkezésünkre, s szépen eloldalazunk az aknamező fölötti hegyoldalban a makadámútig. Már rég a biztonságos, jól kitaposott köves úton halad a társaság, amikor a hátunk mögül, az aknamező irányából meglepően nagy robbanás hangját halljuk. Talán egy megbillenő kő, hulló faág okozhatta. Soha ne tudjuk meg!

A Tikvica oldalában hamarosan visszaérünk a sípályákhoz. Hölgyeinknek mára ennyi elég volt, én viszont Istvánnal és a nászutasokkal még felrobognék a közeli 1662m magas, attraktív Jaram (a.m. iga, járom) hegyre. Szedjük a lábunkat erősen, mert nagyon feketék már körülöttünk(!) a felhők, mire az erdőből egy újabb aknamezőnél kiérve megkezdjük a kapaszkodást a Tikvice és Jaram közötti nyeregbe, majd onnan a csúcsra. Lépésről lépésre bontakozik ki mögöttünk a Malovan fenséges panorámája, de az eső is egyre sűrűbben szemerkél, és egyre több villámot látunk a távolban. (folyt. köv.)