Monte Rosa

2017. július – augusztus

Valahogy nehezen vágok bele, mert sok csodát átéltem a Monte Rosa környékén, de mégis talán most tudatosult bennem, hogy nem lehet valami felemelő érzés kirándulni az öreg nyomorékkal. Nagy tervek, gyáva megfutamodások, és persze Lajos, aki egy rossz szót sem szólt, örült annak, ami sikerült és szép volt, de nem mutatta, hogy bizony többet szeretett volna látni és átélni a hegyen. Erről szól a következő emlékezés.

Terv az bizony készült, íróasztal mellett, tengerszint fölött 100 méterrel. Nagy zsákkal, sátorral 1800-ról fel a hegyre. 9 napi élelem, 10 négyezres csúcs, körtúra. Július, egy hónappal a szívritmuszavar után, már bétablokkolót szedve. És a csípőprotkó; félelem a cipekedéstől. 60 évesen könnyű álmodozni. A többi már nehezebb. Annyit már itt elmondok a mentségemre, hogy ajánlottam, vigyünk harmadik társat, akivel Lajos fel tud menni pár csúcsra, ahol én már jártam, és nem okoz lelki válságot kihagyni. Azért bevallom, jól esett, mikor azt válaszolta, hogy jobb lenne kettesben vergődni ezen a túrán, majd drukkol, hogy túléljem.

A szív. Csütörtök este indultunk azzal, hogy előtte kettőkor a kardiológus még értékeli a holter (24 órás EKG) eredményt. Hogy megnyugodjak, ha lehet. Kiderült, hogy váratlanul szabadságra ment. Szóval nem teljesen nyugodtan indultam. Néhány erősebb szívdobogás még rátett egy lapáttal. (Most novemberben a helyzet egyszerűbb, mert legalább tudom, hogy jön a műtét.)

A szokásos éjszakai vezetés, alvás nélkül. Azaz aludtunk egy keveset éjjel kettőkor egy parkolóban a járda és az autó közé kidobott hálózsákban. Olasz autópálya, drága útdíj, de egyre közelebb a HEGYEK. Kora délután érkeztünk Gressoney-La-Trinité-be a felvonóállomás parkolójába. Lajos nyugalma nem ragadt rám, elöntött újra és újra az adrenalin, a kétségek és persze az öröm. A völgyből már látszott a Vincent Piramid, az első a hét közül a gleccser jobb oldalán. A felvonó feletti füves domboldalon eszegettünk, fényképeztünk, majd visszasétáltuk a kocsihoz pakolni. 4 körül indultunk. A zsákom iszonyú nehéznek tűnt (27 kilót mesélek, ígérem, nem lesz több), jóllehet Lajosé még súlyosabb volt, hiszen a sátrat is vitte, nálam csak a kötél, a ponyvák és egy hólapát volt a közös plusz.

Aznap 2150-ig jutottunk fel, mert olyan csodálatos sátorhelyet találtunk, ahol nemcsak patak csörgedezett, de forrást is felfedeztünk a közelben. Elméleti fejtegetéseink egyik lényeges pontjának bizonyult, hogy ki mit hajlandó meginni. Szóba kerültek beteg állatok, egészséges állatok, amik ürülnek, fertőzésveszély, szóval nyert a forrás. Ki tudja, feljebb mi vár, az utazást is kipihenhetjük, szóval maradtunk. Sátorverés, leves, fényképezés, pihenés.

Reggeli napsütésben nekivágtunk a maradék 1350 szintnek. Óránként pihentünk pár percet. A hátizsák nagyon nehéz, igyekeztem minél nagyobb súlyt áthelyezni a botjaimra, a karomra. Lajos persze könnyedén ment elől. Nem bántuk meg, hogy semmi felvonó, menedékház, hitelkártya és egyéb úri huncutság (félreértés ne essék, ezt nem elítélően mondtam, talán mások az elképzelésink, lehetőségünk, de a legnagyobb tisztelet mellett, hiszen a legfontosabb a HEGY szeretete, és az mindenkiben megvolt, akivel fent találkoztunk).

Ahogy egyre feljebb és feljebb értünk, úgy romlott az idő; köd, egyre erősödő szél. Azért 4 után elértük a Mantova házat 3450-en. A ház, ahol szeretik a regisztrációt és a pénzt. Nem mentünk be, pár perc nézelődés után továbbindultunk. Fent 3600-on a Gnifetti ház, (ahol szeretik a regisztrációt és elveszik zálogba az Alpenverein kártyádat, ha van). A kettő között egy sziklás kis gerincen sátorhelyek kövekkel körberakva, és valahol egy földből, sziklából kilógó slag, amiből tiszta gleccservíz csordogál. Emlékezetem szerint. Mert a sátorhelyeket megtaláltuk, a slagot is, de benne a vizet nem igazán. Valami sáros lé csordogált, (az is csak az első napon) tele mindenfélével. Sátrat nem láttunk, kivéve egyet a menedékház közvetlen közelében, ami másnapra el is tűnt.

A sátorverést gyorsította az eleredő eső és feltámadó szél. És a vízzel mi lesz? Esőkabátot kaptunk magunkra és irány a gleccser alja, ott láttunk patakszerűen csordogáló hólét. Hááát, ebből nem igazán szeretnénk inni, eléggé tele van mindenféle porral, sárral.

Azért rakódott le bőven szmötyi a víz aljára, de oda se neki, hiszen mindenki tudja, hogy az Imodium egy csodaszer, és korlátozott számban rendelkezésre állt. Ennyit a következő ötnapos fosásról…

Az eső egyre jobban zuhogott. Bemenekültünk a sátorba és nagyon jól esett a forró leves. Nem is akármilyen. Minden napra vittem két sajtos porlevest egy Maggi kockával. Lajos azonban nem volt ilyen igénytelen. Teleszórta szárított hagymával és 5 milliméter élű sajtkockákkal. Pazar! Tele gyomorral szép az élet. Vagy mégsem?

Az első jégeső lecsapott. Hogyan bírja majd a sátor? Összehordott kövekkel magasan körülvett helyen voltunk, még mi is építgettünk a falon, de még így is keményen cibálta a szél a sátor falát. Az én oldalamon a külső és belső réteg összeért, rajta csúszkált lefelé az összeállt sok-sok jégkristály. Érdekes látvány volt egy érdekes kérdéssel; mikor ázik végre be? „Miért nem feszítetted meg jobban azon az oldalon a madzagokat?” „Ennyire voltam képes.” Hát igen, nem vagyok egy ezermester. És ekkor jött:

Másnapra négy csúcsot terveztem, lett kettő. Reggel rohanás, Imodium beszedése, reggeli, majd indulás. Annyit kértem, hogy elől mehessek a kötélen, és nyomorék létemre a botjaimat használhassam a jégcsákány helyett. Ha beesnénk valami repedésbe, akkor úgy jártunk. Nem estünk bele. Viszont nagyon gyenge voltam. A Piramide Vincentre (4215) már alig vonszoltam fel magam, utána a Balmenhorn (4167) az aznapi utolsó csúcsot jelentette. A szobros bivakházhoz fel sem mentem, megvártam Lajost alatta a nyeregben. Jó, hogy innen lefelé vitt az út. Felfelé a végén már húsz lépésenként rágörnyedtem a botjaimra. Viszonylag korán érkeztünk vissza a táborba, ekkorra már esett az eső. Aztán a jég, de előtte még teletöltöttük pilléinket szmötyis vízzel. A dühöngő viharban jólesett a leves. Már este éreztem, hogy nincs minden rendben velem, ezért ha nehezen is szántam rá magam, de pihenőt kértem másnapra, ami sajnos egyben azt is jelentette, hogy lemondtunk egy hosszabb, telizsákos vándorlásról a Dufour csúcs alá. Ebből sem lesz 10 csúcs…

Másnap reggel Lajos nem hagyott egyedül, ott maradt pihenőnapot tartani. Nekem nagyon szégyenteli volt, de neki…, szóval jött

Éjszaka nem esett, szélvihar sem dühöngött, és a szívem is rendesebben vert másnap reggel. Na, akkor Zumsteinspitze és Margarita ház (a negyedik és az ötödik legmagasabb csúcs az Alpokban) a minimális cél. Az időjárással sem volt gondunk, még ha elég felhős volt is az ég. És sokkal jobban bírtam! Könnyedén, kevés pihenővel és sok fényképezéssel jutottunk a két hegyet elválasztó nyeregbe. Előtte saját szemünkkel győződtünk meg róla, hogy az öreg „zergefényképész” nem túlzott; lenézve a Grenz gleccserre, a Monte Rosa ház magasságában bizony elég gyanúsnak tűnt a baloldali „feljáró” a nagy kör bezárásához.

Nekünk viszont megérkezett a köd, a jég és a kegyetlen szél. A két közeli csúcs is eltűnt. „Menjünk fel a Margarita házhoz (4559), oda könnyű az út, utána hátha csendesedik a vihar.” Nem csendesedett. A keskeny utat a meredek oldalban centis átmérőjű jégdarabok fedték be. Érdekes, hogy ez csak engem zavart, de olyan szinten, hogy a jégcsákányom hegyes felét csapkodva térden kúsztam fel a házig, mint aki az életéért küzd. Erről is lehetett véleménye az utánunk érkezőknek… Lajos megjegyzése ennyi volt: „De hogy fogsz innen lemenni?” Ezen én is rágódtam, amíg bent melegedtünk a hegység legmagasabban épített turistaházában. Viszont előbb-utóbb indulni kellett. A vihar nem enyhült. És érdekes, gyorsan és minden baj nélkül lejutottunk a nyeregbe, pedig azt hittem mindig lefelé nehezebb menni. Nem mertük bevállalni a Zumsteinspitze (4563) vékony csúcsgerincét. Mások sem, ha ez vigasztalhatott volna. Visszafordultunk és gyors léptekkel indultunk lefelé. Nem tartott sokáig. Jött az igazán sűrű köd. Merre van a merre? Szerencsénkre egy vezetett csoportot értünk utol, és „feltűnés nélkül” a nyomukba eredtünk. A vezetőjük húúú, de magabiztos volt, és némileg nagyképű, de be kell vallanom, látszott, hogy becsukott szemmel sem tévedne el. Viszont sokat pihentünk, mivel mindig más fáradt el a népes csoportból. Mikor leértünk, kicsit enyhült a szél, viszont az eső eleredt és Lajos hősiességén múlt, hogy víz került a flakonokba, leves a gyomorba.

Aznap Lajos nem tett csodát. Különös. Viszont olyan szélvihar és jégeső kerekedett, hogy a mai napig nem értem, hogyan bírta ki a sátor. És nem öt percig tartott. Még hatnál is tovább, egész éjszaka dühöngött a vihar, tomboltak az elemek. Jó, itt kicsit elkapott most a lírai vonal és véna.

Reggel szél és köd. Úgy döntöttünk, hogy itt a vége, négy fenti éjszaka után levonulunk. 3000 alatt kicsivel emlékeztünk egy jó táborhelyre patakkal, és hihetetlen kilátással. Jól emlékeztünk. Még a déli órákban leérkeztünk, és felvertük a sátrat. Csodák csodája a nap is kisütött, bár ahogy visszanéztünk, ott fent nem lehetett ennyire jó az idő.

Miénk volt az egész délután. Pihenés, fényképezés, körletszépítés. De mindenekelőtt a vízkérdés. Ugyanis a patak az nem forrás. És ekkor jött:

Poharunkkal töltöttük meg edényeinket és palackjainkat; mégsem kell patakból innunk. (Bezzeg a gleccserből 5 napig ittunk fent, igaz sok Imodium fogyott.) Utána nekiláttunk a táborrendezésnek. A sátor nagyon feszesen állt, Lajos minden zsinórt külön ellenőrzött.

Rengeteg fénykép, séta, pihenés, majd eljött a késő délutáni leves ideje. Persze mondanom se kell, jött a következő csoda, aznap immár a második:

Ugye a kilátásról nem kell beszélnem? Mégis? Hátunk mögött a csúcsok az elmúlt napokból, körülöttünk mindenfelé mindenféle nagy hegyek, közepes és kis hegyek, embert nem is láttunk, csak csodás völgyeket, színezve napsütéssel, naplementével, szürkülettel, később holdvilággal. Ja és persze valami zergeféle állattal, ami nem akart félni tőlünk. Valami vezérféle lehetett a büszke tartásáról ítélve. Tíz csapattársa már régen lelépett, de még mindig minket bámult és viszont.

A leves is finom volt a kényelmes ülőgarnitúrán, és még itt megfogalmazódott, de jó lenne még egyszer megfordulni errefelé. Mint mindennek, ennek a napnak is vége lett. Mit mondjak, aludtam már szép helyeken, de ez dobogós volt.

Másnap reggel kényelmesen keltünk a ragyogó napsütésben. Francba, miért nem volt fent is ilyen időnk! Nagyokat sétáltunk a környéken, alkalmas sátorhelyeket nézegetni, szép köveket gyűjteni. Lajosnak ez mániája, nem hagyja érvényesülni az egyébként elgondolkodtató elvet, mely szerint „ott szép, ahol van”. Ne legyek álszent, én is hoztam párat szeretteimnek, kedves túratársaimnak, de barátom gyűjteménye maga volt a kezdete:

Azért az utolsó napunk is szép volt a hegyen. Nem ugyanarra mentünk le az autóhoz, tettünk egy gyönyörű félkört lefelé. Láttunk virágokat, teheneket, kutyákat, juhokat, tavakat, és még sok csodás élő és élettelent, sajnos már embert is, de végül koradélután csak leértünk a parkolóba, ahol Lajos egy utolsó nagyot nyögött megszabadulva 35 kilós (minimum) hátizsákjától.

A hazaútról már nincs kedvem lírai képekben beszámolni. Éjszaka megint egy parkolóban aludtunk pár órát a kocsi mellett, egyre kábultabban vezettünk visszafelé ugyancsak az olasz autópályát használva, egyre jobban vágyva az otthon után. Lajos nem tett több csodát.

Tanulság kajaügyileg: 9 napra 4 előszeletelt szendvicskenyeret tettem a zsákba, 2 és felet fent hagytam a madaraknak. A magok viszont nagyon bejöttek a mazsolával, bőven életben tartottak az esti levessel. (Ez egy kis színes akart lenni.)

Ma csütörtök van. Két hét múlva, december nyolcadikán, pénteken lesz a szívműtétem. Kicsit félek. Na jó, nagyon.

2017. november 23.

Címkék: Kirándulás