A Dolomitokról valahogy nem a hótalp jut először eszébe az embernek. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy talán másodszor sem. Pedig jelentős hótalpas élet zajlik ám arrafelé, aki nem kezdi időben előkészíteni a szállásfoglalást, akár hoppon is maradhat!

A Fanes-Sennes-Prags Naturpark – a ladinok földje – a dolomitok hótalpasainak Mekkája. Vagy inkább Aspenje. A Val dal Tamersc hatalmas gleccservölgyének végében álló Pederü fogadó fölött az egyik oldalon a Sennes fennsíkja húzódik, ott tavaly jártunk. Idén a másik oldal, a Fanes a cél.

Délután érkezünk Pederübe, az Ortler-Alpokból. Egy gyors – kis túlzással rituálisnak is mondhatnám már – kávé a panzióban és indulunk is fel a Sankt Vigilből a Fanesen át vezető – régi hadiúton. Itt régen fogatolt ütegeket vontattak, manapság meg szánkók és lánctalpas hómacskák elől ugrálhat félre a jámbor vándor.

Szikrázó napsütés, vadító kék ég, körben a behavazott sziklák – mesebeli látvány amiben vonulunk, bő hét és fél kilométeren, 1548-ról 2060 méterre. Északról tavalyi hegyünk, a Monte Sella di Sennes (Muntejela de Senes 2787m) behavazott orma mosolyog ránk a verőfényben.

Mai úticélunk, az Üćia de Fanes (turistaház) nevéhez és áraihoz képest egy hegyiszálló. Egy tündérpalota. Hatalmasra nőtt meseház. Még a sokat látott cirkuszdirektor is csak ámul. Modern, de otthonosan kellemes, a giccs határát éppen súrolóan alpesi jellegű, de funkcionális… és a sörök… és az ételek… és a tálalás… Érdekes, hogy a személyzet viszont egyáltalán nem vendéglátós hozzáállású. Nem keresik a kedvünket, meg másét sem, egyszerűen kiszolgálnak, aztán el is felejtenek. Mint a horvátok. Amúgy nem baj, csak szokatlan ezen a vidéken.

 A célunk a 2760m magas Monte Castello, ami nem annyira hegy, mint inkább egy jellegzetes doboz-forma szikla a gerincen, a Tofanákkal szemközt. A dormitóriumban szobatársunk két német lány, akik ma voltak fent. Elmondásuk szerint az út szép, a hó állapota kiváló, az útvonal a vége felé elég meredek, ott nem mindenki tudott felmenni hótalppal a nap folyamán. Jó időben nincsenek tájékozódási nehézségek. Rossz időben viszont vannak az útikönyv szerint. Reméljük a legjobbakat!

Reggel vízszintesen hordja a havat a szél. Ez egy nappal előbb ért ide a vártnál. A tulaj azt mondja, délre már elmúlik, induljunk csak! Én azt a javulást megvárnám inkább! Ha hamar javul, mehetünk a Castellóra. Addig meg átmegyünk ide a szomszédos Lavarella-házba körülnézni.

Az Üćia de Lavarella a Fanes-háztól a hosszabbik úton is szűk tíz perc… szóval hamar átérünk. Odabent a magyar szó hallatán széles vigyorgásba kezd Csabi, a székely pincér. Na, ő igazi vendéglátós, úgyhogy hamarosan előttünk van kétféle sütemény, meg a teljes délelőtti italválaszték. A hó továbbra is vízszintesen esik, úgyhogy egy kicsit gyökeret verünk itt. Aztán előkerül egy helyi hölgy is, aki szintén magyarra fordítja a szót. A férje magyar. Aztán előkerül a férj is; Gábor, Tamásiból, aki 15 éve itt él – és úgy néz ki, hogy élvezi. (Délután megjön suliból a három gyerek is. Egymás között németül, az apjukkal magyarul beszélnek.) A szél és hó nem csillapodik, így megebédelünk. Már a délelőtti rácsos linzer is mély nyomokat hagyott bennem, de ez a kis egyszerű, grillezett sajt a sült krumplival és salátával, áfonyalekvárral még este is foglalkoztat, hogy mitől volt olyan jó? Morogva ettem…

Ebéd után nincs mire várnunk már. Az idő kicsit sem javult. A csapat elszántabbik felével útnak indulok: vissza a rövidebbik úton az Üćia de Faneshez, és tovább a hadiúton a ház fölötti nyeregbe (Ju de Limo), onnan pedig tovább a Fanes szívébe, az Üćia de Gran Fanes nevű bezárt épülethez. Végig havazik és fúj, fent a Ju de Limo-n nem is lehet megmaradni, mert ott rendesen vihar van. (Ugye, milyen jó lett volna reggel elindulni a hegyre ebben az időben? Már rég otthon lennénk, vagy a Lavarellában szaunáznánk…) 1-200 méterre látni csak, de olyan nagyon nem bánjuk, mert egészen különleges, szürreális látványok, fények alakítják a hangulatunkat. Ez engem is elvarázsol, gondolom, hogy aki még sosem látott ilyent, azt meg pláne. Zergéket is látunk, valami 9 fős a csapat. Aztán, mikor már kezd elegünk lenni az egészből, visszafordulunk. Ez valami 6,5 kilométeres túrát eredményezett. Nem valami acélos, de mondtam már, hogy a téli túra nem csak móka és kacagás…

Ennek az útnak az igazi attrakciója végül a lemenet lett. Reggel előáll a ház egyik pótkocsis hómacskája, a piros színű. Hátulra bepakoljuk az összes cuccunkat. Érkezik aztán még négy idegen, akik az egész halom tetejére rászórják a magukét. Aztán jön a pilóta, benéz a poggyászhoz, olaszul káromkodik, kicsit rángatja, aztán hagyja, ahogy volt. Hiába no, a nagy felelősséget csak egy kis olaszos nemtörődömséggel lehet elviselni, ezt már Ferenc pápa is megmondta. Nem baj, majd én elrendezem…

De előbb útjára indítom szánkóválogatottunkat, akik négyen, a Fanes-ház szánkóival mennek le a hadiúton, hét és fél kilométeren, a Pederübe. A szánkósok visítva el… és mi is bekászálódunk a hómacskába. István meg én hátra a pakkhoz, négyen meg előre, a sofőrhöz. Aki olaszos temperamentumát a lefelé úton sem hazudtolja meg, a kanyarokat lassítás nélkül veszi a szerpentinen. Ez elég élvezetes… és sok kanyar van azon a 7 és fél kilométeren.

Odalent az össznépi pakolás, civilbe öltözés után, hazaindulás előtt bevonulunk a Pederü fogadójába kávézni. Közben megnézzük azt a vidám kis felvételt, amit az imént készítettünk a parkolóban, midőn tízen üvöltöttünk és dobáltuk hógolyóval a telefonomat, boldog születésnapot kívánva Attilának, aki sérülése miatt ezúttal nem jöhetett velünk. Szemben állok a kilenccel, tartom nekik a telefont, s látom, a ladin gazda is ágaskodik, hogy ő is lássa. Ő akar lenni a tizedik. Mert mindenki magyar akar lenni, legfeljebb, hogy van, aki ezt még nem tudja. De majd oda is elmegyünk…

További képek: https://photos.app.goo.gl/GUyblvR7JKoPAURJ2

Előzmény: http://www.turatars.com/blog/view/id_3397/title_Hotalppal-a-Dolomitokban/

Címkék: Dolomitok