Idén először voltam sítúrán. Már tíz éve gondolkodom rajta, amióta egyszer néhány baráttal a hátunkon vittük fel a Gyömbérre a lesikló felszerelésünket, és azt láttuk, hogy mindenki más túrasível mássza meg a hegyet.

Idén végre én is túrasít húztam a lábamra. Az első kiránduláson a Tarvisionál lévő sípályához mentünk. Felfelé egy ösvényen tettük meg a 900 métert emelkedő utat, lefelé a sípályáln jöttünk. A felfelé út jó kis edzésnek bizonyult, de bárki megcsinálhatta, aki egy kicsit edzettebb. Persze, mindenki megelőzött minket, de ezt a hegyek között élő osztrákoktól és olaszoktól már túrázás közben is megszoktuk.

A lefelé út már kicsit nehezebb volt. A túrasí léc jobban hasonlít egy hagyományos síléchez, mint a carvinghoz, és aki csak az utóbbit tanulta, annak nagyon nehéz volt irányítani. A pálya sem volt túl jó állapotban. Hatalmas jégfoltok, kásás hóbuckák. Idő kell, míg az ember elsajátítja a kellő technikát.

Másnap már a túrasízés lényegéhez jobban közelítő terepen jártunk Klagenfurt közelében, egy kizárólag túrázók és túrasízők által látogatott kopár hegyen. A hóviszonyok is sokkal jobbak voltak. Az út maga ugyan sokkal rövidebb volt, nagyjából 450 méteres szintemelkedéssel, de több helyen lényegesen meredekebb, szélnek jobban kitett terepen haladtunk, mint előző nap. Egy bivakházba értünk, ahol az uzsonna elfogyasztása után indultunk lefelé. 

Címkék: 2018 Sítúra